Az Alkonyat után rögtön nekikezdtem a folytatásnak, az Újholdnak. Nem sok jót reméltem tőle, mert a film sem nyűgözött le, de hát a könyv más... ezért adtam neki egy esélyt. Mit is mondjak... egy kis bevezető után, olvashatjátok.
Bella boldog Edwarddal, de egy szülinapi incidens után, vámpírszerelme közli, hogy a család elköltözik, és ő is velük tart. Az elhagyás tönkreteszi Bellát, élő zombit csinál belőle, s a fájdalmat csak egyvalaki egyre erősödőbb barátsága tudja feledtetni, az indiánfiú Jacobé, aki többet érez iránta, mint kellene. Ám egy nap, egy veszélyes szituáció közepette a lány meghallja igaz szerelme hangját, aki óva inti minden bajtól. Bella ettől kezdve üldözi Edward tiszta hangját, ezért egyre több extrém helyzetbe keveredik, de egy félreszámolt sziklaugrás, majdnem végez vele.
Közben Forks erdőségében sorra tűnnek el a turisták, óriásmedve-támadásokról beszélnek, amikről később kiderül, hogy hamisak, mert medvék helyett, óriásfarkasok portyáznak a környéken. És nem is akármilyenek: védelmezők, akiknek feladata a vámpírok távol tartása az emberektől. De Bella meglepetése itt nem ér véget, ugyanis megtudja, hogy a falka, farkasokká átváltozni képes, indián fiatalok, s akik közül az egyik, a legjobb barátja, Jake.
A történet ott folytatódik, ahol az Alkonyat abbamaradt: Bella és Edward állandóan egymásban gyönyörködik, ami már az első kötetben is unalmas volt. Szeretem a romantikát, de ez már tényleg sok, úgyhogy amikor Edward eltűnt a színről - egy időre-, megkönnyebbültem. Már csak azért is, mert a történet haladt a Jacob szál felé. A filmben nem szeretem Jacob-ot, de meglepődtem, mert a könyvben nagyon szimpatikus figura. Nem úgy, mint Bella. Megértem, hogy fáj a szíve, mert elhagyta a szerelme, de az nem fair, hogy szegény Jake-et így kihasználta, aki őszintén beleszeretett. Ha annyira barátokra vágyott, minimum ott volt Angela, aki szívesen beszélgetett vele. De nem, neki bolondítania kellett egy kisfiút, és még a tulajdonának is tekintette. Egy jó pofon kellett volna a lánynak, hogy észhez térjen... szerintem. És az az örökös nyávogás, hát komolyan, egy idő után én is depressziós lettem tőle. Lehet ha úgy jártam volna mint ő, maradéktalanul megértettem volna; de Meyer-el kicsit elszaladt a ló, azt hiszem a rengeteg depis rész írásakor őt is elkapta ez az állapot, aminek több száz oldal lett a jutalma. Én meg csak tekergettem a lapokat, hogy legyen már vége, jöjjenek a farkasok, és jöjjön vissza Ed is. És újra megjelent, hála az égnek, de nem azért örültem neki mert hiányzott, hanem mert tudtam, már nincs sok hátra ebből a könyvből.
A karakterek közül Jacob lett a kedvenc, de Alice is egész jófej. És Charlie is szimpibb lett, főleg amikor kitálalt Alice-nek Bella állapotát illetően. Azt hittem, csak egy vak zsaru, de ebben a kötetben látszik, hogy egy aggódó apa.
Bella és Edward nem fogott meg ebben a részben, annyira gyászhuszárok voltak mindketten, örökös savanyúságukkal, a természetellenes szerelmi problémájukkal a falra bírtak kergetni. Azért még él bennem a remény, hogy a folytatásokban jobban összecsiszolódnak, és nem fognak minden mondatnál elájulni egymás arcától, tökéletességétől, csodálatosságától... ááá... ideje kicsit felnőttesebben kezelni a kapcsolatukat. Míg el nem felejtem: nagyon zavart Bellánál az, hogy a szüleit a keresztnevükön szólította, még ha magában is. A Charlien nem csodálkozom, mert nem mellette nőtt fel, egy kicsit idegenek voltak egymásnak, de az édesanyját, azt, aki minden percben vele volt, nem kellett volna csak úgy le Reneé-zni.
A vége meg olyan volt amilyen, a Volterrás rész nem volt rossz, bár izgalmasabb is lehetett volna. Az egyetlen izgis és elborzasztó a turistacsoport esete volt, ami után ismét unalom jött. De Bella legalább már nem depizett tovább, és előjött akaratos énje.
5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése