Van egy ismerősöm, aki egy nap meglepett hat darab, elég régi könyvvel. Egyik felem örült neki, mert szeretem a régi regényeket, viszont a másik nem annyira, mert így háttérbe kellett szorítanom az újonnan szerzett és betervezett történeteimet. És mivel nem szeretem, ha más tulajdona sokáig van nálam, ezért kikaptam a készlet legvaskosabb példányát, Bogáti Pétertől az Édes Pólim! című, valós regényt.
A krónikás Ujházy László és családja 1848-as szabadságharc utáni amerikai földre való kényszer kitelepülését meséli el az olvasónak; a családtagok, egymásnak küldött leveleik segítségével.
A könyv a népes család hányattatásain vezet minket keresztül, amivel megismerhetjük sok-sok évük keserédes történetét.
Sulis koromban nagyon nem szerettem a magyar történelmet, még ha népem múltjáról is volt szó. Amikor pedig ezt a kötetet a kezembe vettem, nem tudtam mire számítsak: talán egy kis politikai, szabadságharcos történet lesz ez? - járt az agyamban... bár a cím nem épp ilyen tartalomra utal.
Egy ideig csak néztem ezt a becsukott könyvet, aztán egy este fellapoztam, és közelebbről is megismertem Ujházyékat... és magával ragadott a történetük.
Már egy ideje csak YA történeteket olvastam, és őszintén, kicsit kezdtem tőlük besokallni. Ezért felüdülés volt a számomra ez a valóságos regény, aminek főhőseit az általuk váltott levelek alapján ismerhettem meg. És külön örömömre szolgált, hogy a szereplők hétköznapi emberek voltak, kitalált személyek helyett, igazi hús-vér halandók, akiknek problémáit, örömét, fájdalmát, mind át tudtam érezni.
Ismeritek azt azt érzést, amikor elolvastok egy könyvet, és annyiféle érzést gerjeszt bennetek, hogy nem tudjátok mit is mondhatnátok/írhatnátok róla? Mert én most ebben a helyzetben vagyok. Pár napja végeztem ezzel a könyvvel, és még mindig nem találom a szavakat. Miért? Ha tudnám a választ, nem rizsáznék itt ennyit. Talán azért vagyok picit zavart, mert a tudat, hogy ezek az emberek valaha éltek, sokkal közelebb hozzák őket hozzám... és sokkal inkább tudok velük azonosulni. Ha abban az időben éltem volna, mint ők, és ismertük volna egymást... maga a gondolat mosolyra késztet. Mert ezek az emberek nagyszerű, kitartó, makacs emberek voltak, akikkel jól kijöttem volna. :) Bár kényszerútjuk, ami a nagy Amerikába vezette őket, na azért nem irigylem őket. De az Ujházy család akkor is összetartott, muszáj volt, ha fent akarták tartani magukat. És mennyi áldozatot követelt ez... szülők, és gyermekeik részéről egyaránt. Milyen nehéz is lehetett Ujházynak, amikor elveszítette drága feleségét, amikor a szeme előtt vált napról-napra erőtlenebbé az, aki mindig támogatta, és életet adott gyermekeinek. Milyen nehéz lehetett annak a lányának, aki vele tartott az ismeretlenbe, pedig nyugodtan maradhatott volna Magyarországon, hisz jócskán nagykorú volt, de Klári mégis velük tartott az ismeretlen földre, hogy segítse szüleit... ami miatt sokáig le kellett mondania a családalapításról. És amikor mégis megtette, szeretett vérei ellenezték házasságát, mert tartották magukat a régi rendszerhez. Aztán ott van Ilka, a lányok közül a legkisebb, aki úri hölgyként akart élni, de ráfaragott, neki is muszáj volt megfognia a kapát... nem is félt tőle, megtette. Ő volt az a személy, aki hiszékeny, elkanászosodott, makacs gyerekből felelősségteljes, bár megkeseredett felnőtté vált. Amiért nagyban volt okolható az ő drága, kis taknyos férje, az a csirkefogó Madarász Vilmos. Húúú de nyakon tudtam volna vágni azt a piszok fickót! Az egyetlen jó, amit adni tudott szegény Ilkának, az az anyaság boldogsága. Amiben sajnos volt borzalmas tragédia is. De a nehézségekből is kilábalt... már amennyire. Nekem ő néha úgy tűnt, mintha örök gyerek lenne, aki nem akar tudomást venni a körülötte lévő történtekről, mintha keresztül nézne a problémákon, tragédiákon. Aztán idővel megláttam az ő valódi arcát - mert nem elnézett a gondok felett, hanem mélyen eltemette őket magában, mert ha minden a felszínen marad, akkor úton-útfélen mardosta volna a fájdalom, amibe simán belelehetett volna őrülni. Olykor persze robbant a bomba, őt is elkapták az érzelmek, de mindig tudott valakihez szólni. És ezzel a személlyel a kölcsönös keserűség ha nem is vallották be egymásnak, de sokkal közelebb hozta őket egymáshoz, mint a kedveskedés és mosolygás a többi vérükkel.
Nem is tudom, mit írhatnék még... de igen, tudom: még így több évtized távlatából is szeretnék köszönetet mondani annak a személynek, Ilkáék nővérének, Pólinak, aki annyi éven keresztül gyűjtögette, és megőrizte azokat a leveleket, amiket a krónikásunk, Bogáti megtalált, s amelyből ő, összeállított egy csodálatos, magával ragadó regényt. Mondanom sem kell, hogy az utolsó oldalnál homályosan láttam a betűket. Gyönyörű végszót írt, vagyis levelet, amire mindig emlékezni fogok.
Még egy pár szót: a könyvben nagyon sok eredeti levélszkenn van, valamint néhány kép is. Ezek többsége illusztráció, de van egy pár a család tagjairól, a végén pedig még néhány fotó sírhelyeikről, ahová szívesen elzarándokolnék, és lerónám tiszteletemet.
10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése