Lucy Maud Montgomery: Anne otthonra talál

     Régi baráti-köröm egyik tagja egy beszélgetés alkalmával szóba hozott egy régi, regényen alapuló sorozatot, ami egy árva kislányról szól. Annyit áradozott arról az adaptációról, hogy muszáj volt megnéznem, és bizony nem is ért csalódás. Amennyire odáig volt érte ő, úgy lettem én is a történet kedvelője. Aztán nyáron kaptam ajándékba öt nagyszerű könyvet, és az egyik közülük Anne otthonra találásának történetét meséli el. Mondanom sem kell, nagyon örültem neki, és ezúton is köszönöm szépen! :) 

Lucy Maud Montgomery

      Marilla és Matthew, az idős testvérpár elhatározzák, hogy örökbe fogadnak egy árvát, hogy segítsen nekik a ház körüli teendők ellátásában. A vonattal azonban a kért jókötésű fiú helyett legnagyobb megrökönyödésükre egy vézna, répavörös hajú kislány érkezik, akinek ráadásul be nem áll a szája. Marilla úgy határoz, hogy másnap visszaviszi a gyermeket, ám megesik rajta a szíve, így Anne náluk marad, aki kitörő lelkesedéssel fogadja a csodálatos hírt, hiszen a szigeten „oly tág tere nyílik a képzeletnek". Kezdeti vonakodásuk dacára Marilla és bátyja hamarosan már el sem tudják képzelni az életüket a bátor, életteli, fantáziadús és zavarba ejtően őszinte kislány nélkül. Anne érkezése olyan gyökeres változásokat hoz életükben, amilyenekről még csak nem is álmodtak.

     Elsőre az jutott eszembe, ez aranyos történet. Egy árva kislány, aki az isteni gondviselésnek hála családra, barátokra lelt.
Anne Shirley mókás leány, aki még egy repülő porszemtől is megbűvölődik, ha azt megvilágítja egy napsugár. Tizenegy évesen szeret nagy szavakat használni, amiket néha elég volt felfognom, pláne azt, hogy ezt ember hogy is lenne képes egy szuszra elmondani, amit a könyv elején oly gyakran összekarattyolt. Ahogy olvastam a szavait, úgy vettem észre, hogy nekem mennyire is tetszik az a sok elképzelt történet, világ, amit bekezdéseken keresztül lefestett előttem. És eszembe juttatta, hogy régen én is ilyen voltam. A savanyú valóságból állandóan az én kis álomvilágomba menekültem, hogy ezzel édesítsem az egyhangú életemet. Csak idővel rájöttem, a valóság az, amiben élnem kell, és a görcsös álmodozásokat magam mögött kell hagynom... végre élnem kell az álmaimat, nem álmodni az életemet. Ezt az évek múlásával ő is felfogta, volt is rá ideje, mert a könyv az ő Zöldmanzárdos-házba érkezésének idejétől való öt évét foglalja össze. Ettől nem éreztem, hogy nagyon össze lett volna sűrítve a könyv, inkább tetszett, hogy erősen haladt Anne felnőttkora felé. De addig is volt min mosolyogni, mert a lányka értett ám ahhoz, hogy akarva-akaratlan bajba kerüljön. Jókat mulattam a kirohanásain, a burkoltan gúnyos bocsánatkérésén meg főleg, amit Mrs. Lynde-nek mondott. :D És ott vannak még az álmodozásai következményei, amikor beesik a patakba, nem takarja le az egerek elől a pudingöntetet; vagy amikor játék közben eltéveszti a málnaszörpöt, és hát a csónakos balhé is vicces, noha megértem, hogy rettegett a vízbeeséstől.
A lapok fogyatkozásával Anne egyre nagyobb, megfontoltabb, tanultabb, és felnőttesebb. Már alig lehet benne észrevenni azt a kislányt, aki Prince-Edward szigetére érkezett. Viszont a haragot azt jó ideig megtartja Gilbert Blythe iránt, de azt sem olyan temperamentummal, mint kislányként, sőt idővel bánja, hogy olyan sokáig nem fogadta el a barátságát. A fiú először pimaszként mutatkozott be, de pont úgy udvarolt a kiszemelt Anne-nek, ahogy egy gyerek - meghúzom a hajad és piszkállak. Csak Anne tehet róla, hogy nem vette észre az árulkodó jeleket. :D Ebben a részben még nem is jutnak el a barátságon kívül tovább.
A többi szereplőt is kedveltem, főleg Matthew-t. Nagyot tudtunk volna hallgatni együtt, vagy nyugodtan végighallgatta volna a legújabb olvasmányaimról való ömlengéseimet. :)) Marilla, hát jó volt, hogy annó nem volt divat az E/1 mesélés, és így az ő gondolatait is elolvashattam, mert ha nem, akkor elég szigorú teremtésnek tartanám. De így mindig tudtam, hogy a zord külső érző lelket takar.
Diana kedves kislány, én is elfogadtam volna barátnőmnek, de ha közte és Anne közt kellene választanom, akkor a vöröskére tenném a voksom. Hozzá is sok muris dolog kötődik, és nemcsak a málnaszörpös baleset, hanem amikor a vendégszoba ágyába ugranak. Szegény néni. :D
Aztán a mosolygós részeket felváltja a komolyabb, meghatóbb pillanatok. Bizony voltak sorok, amiken elkenegettem egy-két könnycseppet az arcomon, amik közül nem mindegyik volt épp a boldogságból fakadó, hanem a bánatból. Ez is hozzátartozik, hogy a gyerekkönyvből felnőttesebb tartalomba csöppenjünk, és a veszteségtől lett valóságosabb.

9/10