A. O. Esther: Elveszett lelkek

     Szeretek olvasni, mindenféle fajta történetre vevő vagyok. De leginkább azokon akad meg a szemem, amiknek óriási reklámja van. Így akadtam erre a könyvre is. Ámde ezt a történetet nem a könyves weboldalak oldalsávjaiban láttam meg felbukkanni, hanem leginkább Nicosia blogjában. Kedves barátném bejegyzéseit lesve, állandóan belebotlottam azokba, amik ezt a a történetet dicsőítik. :) Na gondoltam magamban, ha őt ennyire elvarázsolta ez a sztori, akkor beszerzem magamnak a könyvet, hátha én is olyan mennyeien fogom érezni magam tőle, mint ő...

A. O. Esther

     Hiszel a végzetben? A sorsszerű szerelemben?
Az Univerzum végtelen csendjében különös fényben ragyogó üvegcsékről suttognak. Úgy tartják, az ezüstszállal lezárt parányi palackoknak közük van élethez s halálhoz, ezért angyalok ezrei szállnak alá, hogy megszerezzék a világmindenség titokzatos kincsét. Sophiel, a bájos fiatal angyal lány glóriája és szárnyai nélkül érkezik a Földre, hogy küldetését teljesítse, ám nem számol azzal, hogy a halandó léttel emberi érzéseket is kap odafentről. A félelem, a fájdalom, a kétely és a gyász ugyanúgy ismeretlen fogalom számára, mit az életre szóló barátság, a keserű féltékenység, vagy a mindent felemésztő szerelem – de vajon meg tud birkózni mindezzel az ellenséggel való küzdelem során? Képes lesz-e vakon hinni, s véghezvinni feladatát?
Elijah a Sötét Angyalok vezére, harcos katona, aki sajátosan gondolkozik a jó és a rossz fogalmáról, miközben önálló életet élő, nyolcágú lángoló ostora – szövetségesei sorait erősítve – teszi a dolgát. Kiátkozott angyalként ő a legidősebb idelent, s bár maga sem hisz benne, egy váratlan esemény folytán örökre megváltozik az élete, s ezzel létezésének értelme.
Két össze nem illő lélek – és egy elkerülhetetlen találkozás, amely alapjaiban rengeti meg a világot…

     Ez a fülszöveg annyira gyönyörűen van megfogalmazva, hogy az már fáj. De tényleg. Nekem nagyon tetszik... csak egyvalami miatt vagyok kicsit morcos, mégpedig hogy az egész könyv nem hozta azt a várt borzongató hatást, mint amit a fülszöveg olvasásakor érzek.
A történet nekem kicsit túl gyermekien kezdődik. Nincs benne semmi olyan, ami miatt ne adnám majd a kislányom kezébe ezt a könyvet.

Sophiel egy harc kellős közepébe csöppen már emberként, ahol nem sikerül helytállnia, sőt csúnyán megsérül, a későbbi szerelme fegyvere által. Aztán megszökik, és az erdőlakók kicsiny lombos lakhelyén talál menedéket. Őszintén, ezek a részek kissé untattak, bár nem annyira, hogy dühösen morogtam volna miatta. Kedves volt, szépen leírt, de hiányzott belőle a haladás, az, hogy végre valami érdekesebb is történjen. Aztán Elijah újbóli feltűnésével megtörtént. Esemény eseményt követett, újabb szereplőket ismertem meg, de nem értem be velük, mert kíváncsi lettem a Sötét Angyalra. Legfőképp arra, hogy ő és Sophiel miként talál egymásra, hogyan is teljesedik be - ha plátóin is - az "első látásra" szerelmük. Hát, nem épp hiba nélkül, de azért tetszetősen. Kicsit úgy éreztem, egyik pillanatról a másikra omlottak egymás karjaiba, de idővel már nem figyeltem erre, hanem inkább a kettejük közt kialakult kapcsolatra. És Sophiel szavaira, ami régi álmodozásaimra emlékeztet. Ahogy az írónő a szavakat formálja, hát az dicséretre méltó:

"Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy fülig szerelmes vagyok belé, és ettől kezdve valahogy kerekebb lett számomra a világ. Szebbnek láttam a napsütést, illatosabbnak éreztem az esőt, boldogabb voltam attól, hogy élek, és hogy az ő közelében lehetek. A valóságban a szerelem ezerszer szebb és jobb, mint valaha hittem. A szív dübörög, a lélek ujjong, a test ünneplőbe öltözik, hogy a legszebb formáját nyújtsa, és amikor egymás karjaiba olvadunk, megszűnik létezni a világmindenség…"

Szerettem a kettejükről szóló részeket, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem lógtak kocsányon a szemeim, amikor bortól mámorosan ölelkeztek a fürdőben. :P De ez az első könyv, úgyhogy tudtam, hogy nem kapom meg "azt" a fejezetet. És már csak ezért sem adnám a kicsi lányom kezébe ezt a könyvet, hisz itt nem is olyan mese tárul fel az olvasó előtt, amit esténként a kicsik ágyikójánál olvasna fel. De nem csak emiatt. Hisz angyalokon és erdőlakókon/tündéreken kívül kurtizánok is szerepelnek ebben a könyvben. Az egyikük történetén, Mirandáén el is szörnyülködtem, hisz amit fiatalkorában átélt, az elég borzasztó. És itt megfordult a fejemben, hogy igazából kiknek is szól ez a történet. Mert kisgyerekeknek semmiképp, a felnőttek közül meg sokan ostobának tarthatják ezt a könyvet. S később eszembe jutott, hogy a fiatal felnőtteké, vagy pedig a gyermeklelkűeké, akik a sok fantasy között igazi csemegének tarthatják ezt a sztorit. Ami azért olykor bővelkedett figyelmetlen hibákban. Felsorolnék néhány dolgot, amik megütötték a szememet:
1) Joshua - aranyos kis srác, de azon fejezetek, amikben szerepelt, annyira modorosan beszélt, mint Sophiel. Nem volt meg a saját önálló karaktere, szókincse túl irodalmi volt, sokáig - ha tisztában is voltam vele, hogy egy kisgyerek - úgy tekintettem rá, mint egy sokat megélt felnőttre. Kissé koravén felfogása volt.
2) Történet/ személyleírások - a képi világ leírása tetszett, sokszor eltudtam képzelni az adott szép vagy ronda helyet, ezzel nem is volt gondom. De azon már mosolyogtam, hogy a felső sorban Sophielt Elijah még a kandalló előtt teperi le, az oldal közepén pedig a lány már az ágyról tápászkodik fel. Hogyan is? Mikor került oda? Vagy az, hogy most Gabriel haja szőke, avagy világosbarna? Mert egyszer ilyen, máskor meg olyan volt. És a végén is csodálkoztam kicsit, mert egyik pillanatban még babszemként vették körül az akadályok a Mágus lakhelyét, a következőben pedig már a tenger is feltűnt a szomszédságban. Sebaj, ennyire nem akadok fent a részleteken, csak megjegyeztem.

A szereplők közül három illetőt jellemeznék kicsit:
Sophiel - megkedveltem őt, egyáltalán nem tartom olyan kis nyavalygós leányzónak, mint néhány blogtársam. Én megértettem a lányt, hisz az emberi érzések ismeretlenek a számára, lassan érti meg őket. Az elérzékenyülésein nem akadtam ki, hisz én is sokat bőgtem el magam annak idején szinte mindenen (mára azért már tartom magam :P).
Elijah - érdekes karakter, nemes legény ő, hiába Sötét Angyal. Teszett, ahogy védelmezte az angyallányt, még ha a módszerei olykor nem is voltak épp finomak. Rá a továbbiakban nagyon kíváncsi vagyok, szeretnék vele még több fejezetben találkozni.
Gabriel - tudom, hogy ő egyre nagyobb szerepet fog betölteni mind a történetben, mind Sophiel életében. Szerelmi háromszög, meg ilyesmi... Az effajta triós történeteket ki nem állhatom, a felesleges személyt általában rossz szemmel nézem, de az írónő annyira kedvesen és rendesen jellemzi ebben a történetben a harcos angyalt, hogy még a néhány bekezdésben szereplés ellenére is megszerettem őt. Sőt, talán kicsit még jobban, mint Elijaht.

 Az Összetört glóriák első része, az Elveszett lelkek számomra eleinte nagyon gyenge lábakon állt, majd feltornázta magát egy elfogadhatóra. Később valahogy amikor már nem foglalkoztam az apróbb hibáival, kezdett tetszeni a történet, bár nem szippantott be ez a világ (még) annyira, mint szerettem volna.
A vége, ahol Sophiel és Joshua küldetésüket teljesítik tetszett, bár rövidkének tartom. Tudom, kellett a függővég, de ezt a részt tovább lehetett volna húzni, kicsi izgalommal felturbózni, ami reményeim szerint a második részben már meglesz. Addig is a ráosztott pontszámom:

7/10