Éhezők Viadala hetünk utolsó előtti bejegyzése Jennifer Lawrence-ről szól, aki elsöprő győzelmet aratott az idei Oscar gálán, hisz ő lett az év legjobb színésznője, amit a Napos oldalban nyújtott alakításáért kapott.
Tudja mit akar, hisz nemcsak a HG-ben Katniss-ként céltudatos, hanem a Napos oldal Tiffany-jaként is, amiben a karaktere erős akarata mellett, megismerhetjük a dilis oldalát.
Pat Solatano (Bradley Cooper) lába alól kicsúszott a talaj. Elvesztette feleségét,
munkáját, egész eddig életét. Most újra szüleivel él, de mindent
megtesz, hogy újra visszakapja feleségét és régi életét.
Ebben segít
neki Tiffany (Jennifer Lawrence), a lány akit nem régiben ismert meg. Tiffany felajánlja,
hogy segít újra összehozni Patet feleségével, de ezért cserébe Patnek is kell tennie egy szívességet. Az üzlet jónak bizonyul, de minden más fordulatot vesz, mikor Pet és Tiffany kötődni kezdenek egymáshoz.
Ez a film tiszta dili, de komolyan.
Az elején megismerhetjük Pat-et, aki frissen szabadult a viccosztályról, mert anno elagyabugyálta a rajtakapott hűtlen neje szeretőjét, és egy vádalku után inkább beadta a derekát 8 hónapnyi dilikórház eltávra, minthogy súlyt emelgessen a rabok árnyékában. De amikor végre kiengedik, elhatározza, visszaszerzi asszonykáját, csakhogy ebben senki sem támogassa mindaddig, amíg egy barátjánál töltött vacsorán meg nem ismeri a házigazda özvegy sógornőjét, Tiffany-t. Ettől kezdve Pat és Tiffany élete, hiába küzd és menekül a férfi, mégis összekapcsolódik. Merthogy ha segítséget akar, indulnia kell a lánnyal egy táncversenyen.
Bradley Cooper-t még a Kés/alatt c. sorozatban láttam meg először, ahol elég ellenszenves figurát alakított, s ha épp nem az volt, akkor olyan bugyuta, akitől hajtépési roham jött rám. Később több más filmben is láttam, de egyben sem volt olyan szimpatikus, mint ebben a komédiában. A gesztusai, kitörései, könnybe lábadt szeme mind a szakmához való profizmusát dicsőíti, amivel maximálisan egyetértek. De ezek leginkább akkor tűntek fel (kivéve a "könyvdobálás az ablakon" című fejezetet), amikor közös jelenetei voltak Jennifer Lawrence kisasszonnyal. Már karaktereik megismerkedése után jött belőlem a nevetés, annyira jól adták elő magukat. Mint tudjuk, és sokszor láttuk, Jen nem marad meg egy mimikánál, ő rendesen begyakoroltatta az arcizmait, aminek végeredményeként teljesen hitelesen adott vissza minden egyes érzelmet, amit karaktereiből az egyes ostoba kijelentések kiváltottak. Ettől a "pofáktól" is érdekes volt a film, nemcsak a dialógusoktól.
A főszereplőkön kívül szinte mindenki a kedvencemmé vált. Pat apja, Robert De Niro kellemes jelenség keresztapai stílusával. De a babonás, kényszerbeteg öregúr azért néha kitudott akasztani. Viszont az anyuka csak az elején volt ellenszenves, később nagyon kedves, aranyos hölgy volt, a kezdeti ellenszenv, amit fia bizalmatlansága miatt éreztem iránta, a végére teljesen eltűnt. És meg kell említenem még Pat haverját (Chris Tucker), aki minden alkalmat kihasznált, hogy elszökhessen a kórházból. Az ő jeleneteiből többet is eltudtam volna viselni.
A film percei ahogy teltek, úgy változott át kissé nyomasztóból szerethető vígjátékba. Pat és Tiffany táncát nagyon vártam, de ugyanakkor már bocsi, de nem hittem igazán, hogy Jennek és Brad-nek rejtett géppuskalábaik vannak, amitől ájulási csodálkozásba kerülhetek majd. Ájulásra nem is volt okom, de csodálkozásra igen. Mert olyan szerencsétlen és nyomi táncot én még életemben nem láttam, amit ők ketten mutattak. Igaz egy-két megmozdulásuk jó volt, de hát akkor is, kész vicc volt az egész produkció, amitől olyan nevethetnékem támadt, hogy folyt a könnyem. Főleg a nagy ugrás után. :'D És pont emiatt tetszett az ő táncuk a legjobban. Mert nem vették véresen komolyan, elakartak vele érni egy célt, bizonyítani akartak főleg maguknak, és nyertek is, noha nem egy díszes szalagos serleget.
Nálam nyerő ez a vígjáték, mert nemcsak vicces és olykor megbotránkoztatóan vicces jeleneteivel/szövegeivel fogott meg, hanem egyik kedvenc műfajommal is, a zenével. A muzsikák közül egynéhány nem maradt meg, de a többség nagyon bejött, és külön öröm volt, hogy egy kedvencemet is hallhattam. A "rázós" dallamok, amikre a szereplők igazán rázták a rongyot, na azok kellenek nekem. :)
9/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése