Jennifer L. Armentrout: A Kingdom of Flesh and Fire - Hús és tűz királysága

     Csak annyit mondanék, az első részt befejezve örülök, hogy a folytatás a polcomon volt. 

Kiadó: Könyvmolyképző 

Kiadói sorozat: Zafír Pöttyös 

Sorozat: Vér és hamu #2

Műfaj: fantasy, paranormális romantikus 

Oldalszám: 658

Eredeti cím: A Kingdom of Flesh and Fire 

Kötés: puhatáblás 

Megjelenés: 2022 (eredeti megjelenés: 2020) 

Fordító: Rácz Kata

ISBN: 9789635971077

Érdekel? IDE kattintva megrendelheted! 

     Erősebb ​a szerelem a bosszúnál?

EGY ÁRULÁS…

Minden, amiben Poppy valaha hitt, hazugság, beleértve a férfit is, akibe beleszeretett. És nem igazán tudja, ki is ő valójában a Szűz fátyla nélkül. Azt viszont tudja, hogy semmi nem jelent rá akkora veszélyt, mint ő. A Sötét Szerzet. Atlantia királyfija. Aki azt akarja, hogy Poppy küzdjön ellene, és ez egy olyan parancs, aminek ezer örömmel engedelmeskedik. Lehet, hogy elrabolta, de sosem lesz az övé.

EGY DÖNTÉS…

Casteel Da’Neer hazugságai ugyanolyan megnyerőek, mint az érintése. Az igazságai pedig olyan érzékiek, mint a harapása. De Poppy csak rajta keresztül kaphatja meg, amit akar – hogy megtalálja a bátyját, Iant. Az, hogy együttműködik Casteellel, ahelyett, hogy ellene dolgozna, kockázatot rejt magában. A királyfi mégis minden lélegzetvételével kísérti őt, és azt kínálja fel, amire a lány mindig is vágyott. És Poppy túlságosan vakmerő, túlságosan kiéhezett ahhoz, hogy ellenálljon a kísértésnek.

EGY TITOK…

Azonban a nyugtalanság egyre fokozódik Atlantiában, miközben a királyfi hazatérését várják. Egyre többet suttognak háborúról, és Poppy az események kellős közepébe csöppent. Sötét titkok törnek felszínre, amelyek beszivárogtak a két királyság véráztatta bűneibe, és mindkét királyság bármit megtenne azért, hogy rejtve maradjon az igazság. De amikor megrázkódik a föld, és az ég vérezni kezd, lehet, hogy már túl késő.

Vesd bele magad!

"Az olyan egyszerű dolgok, mint a kézfogás vagy az erényes csókok is tiltottak voltak számomra. Akárcsak az, hogy vágyjanak rám, vagy hogy én kívánjak valakit. Rég elfogadtam már, hogy sosem fogom ezeket a dolgokat megtapasztalni.

Aztán jött ő."

"Kezemet szemérmetlenül formás, telt ajkához emelte. Ahhoz a szájhoz, ami valahogy mindig lágy volt, mégis könyörtelenül határozott. A szájhoz, ami gyönyörű szavakat engedett a levegőbe, és túlfűtött, buja ígéreteket suttogott a meztelen bőrömre. A szájhoz, ami a testemet és az arcomat átszövő sebhelyek előtt tisztelgett. 

A szájhoz, ami vérrel átitatott hazugságokat is kimondott."

     Az első rész olyan zárómondatot kapott, ami miatt felszökött szemöldökkel és zavarodott mosollyal zártam be a könyvet. Kaptam is a polcom felé a következő részért, majd mikor belemélyedtem, rájöttem, bizony a szemöldököm ott marad ahol van, hűségesen belekapaszkodik a hajvonalamba, mert a váratlan megleletésekből nem szeretett volna engedni a történet. Persze nem bántam, hisz kinek lenne ellenére egy olyan cselekménysorozat, ami megvonja tőle a pislogás örömét? Mert a történetbe belengetett nagy gonosznak beállított Sötét Szerzet, akinek a Felemelkedettek Szüzére, Poppyra fájt a foga, igencsak nem hagyta, hogy levegyem róla a szemem. Erőszakos, ha oka van rá úgy csapja le az embert, mint mi a szúnyogokat, veszélyes fenevad, igazi rosszfiú karakter, de mégis hinni akar neki az ember lánya és össze akarja egyeztetni azzal a férfival, aki eleinte tiszteletével és csáberejével levette a lábáról. Nos, Poppyt levette, de még hogy! Armentrout az előző részben is megmutatta, hogy ért ő a túlfűtött jelenetekhez, olvasás közben nem fogok fázni, és hát nem tagadom, többször melegem lett. De nem csak a szenvedélyes tartalmaktól, hanem hősnője makacssága miatt is, aki minden áron elakart menekülni dörzsölt fogvatartójától. Erőpróbáló futásokban és szemléletes csetepatékban tartottam vele, hűségesen. De Casteel Da'Neer királyfi elől nehéz megpattanni. És idővel, ahogy a hagymaszerű cselekményről lassan lehámozódtak a rétegek, és a lány világával kapcsolatban fény derült megannyi hazugságra, már nem is olyan biztos, hogy minden áron elakart menekülni. 

"- Én nem vagyok olyan, mint a többiek.

- A többiek nem olyan őrültek, mint te - közöltem torokhangon, ami mintha nem is az enyém lett volna. 

- Nem túl szép dolog ilyet mondani. - Erősebben húzta végig a bőrömön az éles fogát, épp az alatt, ahol korábban megharapott, és felsóhajtottam, miközben a testem összerezzent. - És az az igazság, hogy te szereted az én őrültségemet."

"- Később majd újra megpróbálok elszökni. 

- Mindjárt gondoltam. 

- Továbbra is harcolni fogok veled. 

- El is várom."

Az első rész számomra Poppy miatt működött a leginkább, de a folytatásnál Poppy és Casteel párosa miatt tapadtam a sorokra. Kettejük között a kémia tagadhatatlanul működött, a gyűlölöm-szeretem faktor ezer fokon égett, ez pedig csodálatosan megbájolta a történetet. 

"- Poppy - szólalt meg. - Mint tudod, hosszú volt ez a nap meg az éjszaka. És bár megkönnyebbülten látom, hogy nem sikerült kijátszanod Delanót, és annak ellenére, hogy úgy vélem, imádni valóan festesz ebben a hálóingben meg a kezedben azzal az apró pici késsel...

Elhajítottam a kést, a fejére célozva, ahogy korábban javasolta.

(...)

Szitokszavak szűrődtek a fogain keresztül, ahogy az ujjai a penge köré kulcsolódtak. Vér patakzott az ujjai közül, én pedig szemernyi bűntudatot sem éreztem, ahogy a kezére meredtem.

(...)

- Ma éjjel már másodszor ontasz vért. - Rám nézett. Eltelt egy feszült pillanat, majd felvonta egyik sötét szemöldökét. - Annyira hihetetlenül erőszakos vagy!

- Csak a közeledben! - vágtam vissza.

Félmosolyra húzódott az ajka, és megjelent a gödröcske a jobb arcán.

- Naaa, te is tudod, hogy ez egyáltalán nem igaz! (...) - De tudod, hogy ellenben mi az, ami igaz?

(...)

Lángolt bennem az idegesség.

- Mi? - kérdeztem. - Mi igaz?

Erre elmosolyodott, úgy igazán.

(...)

- Ez még mindig beindít, királylány.

Borzongva fújtam ki a levegőt.

- Mintha már vagy százszor elmondtam volna, de ezek szerint újra el kell mondanom. Valami baj van veled."

"Egyszerre volt gonosztevő és hős, szörny és szörnyvadász."

Nagyon szórakoztató volt, ahogy a királyfi mindig heccelte a lányt. Viszont Cas jóbarátjával, a vérfarkas Kierannal is mulattságos jelenetek sokaságával váltották ki belőlem a vigyorgást, ami jól esett. Sokáig Poppy és Kieran közt a kapcsolat barátinak tűnt, és bár a fan artok sokszor mást sugallnak, remélem a kapcsolatuk ezen a vonalon fog mozogni továbbra is. 

"A szívem, ami egy kicsit már lelassult, ismét zakatolni kezdett. Casteel meg a férfiak odajöttek hozzánk, és fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Szépen mosolyogjak, és tegyek úgy, mintha Casteel lehozta volna nekem a csillagokat az égről? A vállam megfeszült, ahogy magam elé képzeltem, amint ezt teszem. És valamilyen oknál fogva a fejemben az arcomon lévő hegek nagyobbnak és láthatóbbnak tűntek.

- Te most hiperventillálsz? - kérdezte Kieran."

"- Jó egek, lett saját lova? Nemsokára át fog vágtázni rajtunk, ahelyett, hogy leszúrna minket."

De a legfőbb kapcsolat amire annyira ki voltam hegyezve, az Poppy-é és Casteelé. Furcsa szövetségre voltak kénytelenek lépni, aminek imádtam minden egyes zsörtölődő pillanatát. 

" - Egy perc sem telt el anélkül, hogy ne fenyegetted volna Casteel életét azóta, hogy elhagytuk a Vérerdőt. 

- Ez azért túlzás. Néhány... perc azért biztosan eltelt. - Elszégyelltem magam, de volt valami abban, amit Kieran állított."

Az első részen sem unatkoztam, de ez a kötet jóval mozgalmasabb, szenvedély és akcióorientáltabb. Poppy folyton kérdezősködött, de abszolút nem idegesített, mert nekem is voltak kérdéseim, amit a regény olykor megválaszolt, máskor viszont sejtelmesen elnémúlt, én pedig rághattam a körmöm, miközben lázasan dolgoztak az agytekervényeim, és próbáltam kibogozni a felmerülő rejtélyeket. Például Poppy családi háttere még mindig homály, bár vannak ötleteim, ami ha igaz volna sok mindent megmagyarázna, ugyanakkor még több kérdést szülne. Meg miért van az, hogy a lány számára több száz éves személyek ismerősek? Mi az a szunnyadó erő ami benne bújkál, és a legkritikusabb pillanatokban úgy megmutatkozik, hogy attól minden szereplő álla leesik, természetesen az enyémmel együtt? Poppy csak nem egy... háh? Most inkább a kezemre csapok. És hát a vége... wow! Ördögi kör ez... de nagyon izgalmas, és a kíváncsiságom továbbra is töretlen. 

"Önfeledten csókoltam őt, és annyi szabadság volt ebben, amennyit még sosem tapasztaltam korábban."

Viszont amiben JLA továbbra is betonbiztosan megállja a helyét, az a romantika. Tűzből nincs hiány, Poppy és Cas között remek... úgy minden, ám volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem az erotika átesett egy határon, és öncélú lett, még akkor is, ha az írónő kimagyarázta (hintó). De nagy megkönnyebbülésemre a főhősök a szenvedély mellett végre teret engedtek a valós érzelmeknek is. 

A férfiak szeretik a nőket lenyűgözni a teljesítményükkel. Ebből a szempontból Cas sem volt elhanyagolható. Mmm... igazán fincsi jeleneteknek lehettem a szemtanúja. Viszont ezzel a bizonyítási dologgal mintha az érzelmeit is szerette volna kifejezni, csak hát a szó... az pech, nem ment. Emiatt pedig nagyokat sóhajtottam kínomban, viszont Poppy bámulatos volt, hogy minden rosszon felülkerekedve őszinte volt, leginkább magához, emiatt pedig még nagyobbat nőtt a szememben. A bátorsága még jobban megszeretette őt, főleg amikor amellett döntött, hogy a színlelés legyen végre valóságos. Nagyot dobbant a szívem, mert ez felért egy szerelmi vallomássl, de majd falnak mentem, hogy a másik nem fogta az adást. Vagy csak nem merte? Mondjuk nem csoda, biztos érdemtelennek gondolta magát rá, ami igaz is volt...

"... a háború sosem egyoldalú. Minden esetben mindkét oldalnak veszteségekkel kell számolnia, és mindig a legártatlanabbak szenvedik el a legtöbb fájdalmat."

A cselekmény egész végig tele volt kétségekkel és reménnyel. Kétségekkel, hogy Atlantia első számú örököse életben van-e még, elkerülhető-e a vérontással teli haború, Poppynak sikerül-e beilleszkednie egy idegen környezetbe és rátalálhat végre a valódi gyökereire. Ugyanakkor ott volt a remény egy igazi kapcsolathoz ami nem csak testiségben merül ki, miközben hősnőnk egyre inkább magára talált, erősebbé, határozottabbá vált, céltudatosabbá, de volt egy fordulópont, amitől mégnagyobb talánnyá vált, és ez a rejtély olyan sokként ért, amitől remegő kézzel várom a folytatást. 

Összesítés: Jennifer L. Armentrout vitathatatlanul tehetséges történetmeselő, a Vér és hamu második részével ismét ámulatba ejtett. A történetvezetés most sem untatott, a sok rejtély, az izgalmas csatajelenetek és a főszereplők közt tomboló érzelmi kavalkád most is megvett kilóra, sőt jobban, mert a Hús és tűz királysága még inkább bevonta a történetet a saját mágikus mézével, én pedig Casteel módjára, élvezettel habzsoltam a sorokat. 

Tűkön ülve várom a folytatást, ilyen vég után!... azanyámat... 

NAGYON AJÁNLOM 

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak! 

• Még több képért kattintsatok IDE! 

• Olvasás közben 2Wei epikus dalait hallgattam, plusz az alább látható válogatást. 

"... kizárt, hogy visszamenjek a ketrecbe, amikor az egész eddigi életemet egy ketrecben töltöttem."

"Csak azt tudtam, hogy Solis népe nem maradhat tovább préda. 

És ha segíthetek mindezt megállítani, akkor segíteni is fogok. 

Ez a cél sokkal jelentősebb volt annál, mint amit Szűzként élve szolgáltam. Ez valódi volt. Ez megváltoztathat életeket. Úgy éreztem, mintha valami olyan feladatra választottak volna ki, ami valóban számít."

"Mélyen beszívtam a levegőt. Majdnem megint odanyúltam az arcomhoz, de leállítottam magam. Ahogy kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy a Szűz fátyla nélkül látnak mások, valahogy megfeledkeztem a hegeimről - pedig sosem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. Nem szégyelltem őket, már évek óta nem. Az erőm bizonyítékai voltak, annak a rémes támadásnak az emlékei, amit túléltem."

" Kevés olyan békés dolog létezik, mint kint lenni a hóesésben."

"Túl sok éven át ültem csendben, miközben körülöttem mindenki rólam, az életemről és a jövőmről diskurált.

De többé már nem." 

"Casteel elvesztette az eszét.

Én meg elvesztettem a saját eszem." 

A szeme meleg mézszínnel égett, gyönyörű volt, és felemésztő. Egyikünk sem szólt, miközben emelkedett és süllyedt a mellkasa, lélegzetvétele ugyanolyan gyors volt, mint az enyém. Az izmai megmerevedtek, ahogy próbált uralkodni magán. Tudtam, hogy mit csinál, mert még mindig összevoltunk kapcsolódva, tovább tartottam magam nyitva előtte, mint bárki előtt valaha, és többé nem éreztem a gyötrő éhségét. Amit most éreztem, az egy gazdag, füstös íz volt, és legalább olyan átható, mint az éhsége. Elakadt a lélegzetem, és még tovább lángoltam."

"Szívesebben mennék férjhez anélkül, hogy konkrétan újra kéne játszanom a fejemben minden ellenkezésüket a ceremónia alatt.

Alastir hátradőlt, és megdörzsölte a szemöldökét.

– Ezt megértem. Tényleg. De a királyunk és a királynőnk…

– Meg fog döbbenni, és feltehetőleg eléggé bosszúsak lesznek, amiért elvettem valakit, akit ők még sosem láttak azelőtt, nem beszélve arról, hogy csak félig atlantiai, és egykoron ő volt a Szűz – szakította félbe Casteel. – De amint megismerik, ezek közül egyik sem fog számítani. Ugyanannyira fogják szeretni, amennyire én."

"Alig tudtam levegőt venni, nemhogy gondolkodni, de tudtam, mire gondolt. Egek, de még mennyire, hogy tudtam! És ebben a pillanatban ugyanarra vágytunk mindketten. Lehet, hogy ugyanarra volt szükségünk – csak érezni, és hagyni, hogy minden más feledésbe merüljön. Csak itt lenni ezekben a másodpercekben és percekben, és nem máshol. Megtehetjük? Ő talán igen. Lehet, hogy ez az egész a testi vágyai kielégítéséről szól számára, bármilyen megmagyarázhatatlan is az. Miért ne tehetném én is? Vágytam arra, amit nekem nyújthat. A gyönyörre. Pillanatnyi menekvésre. Tapasztalatra. Szabadságérzésre. Ugyanis ilyen érzés volt a kielégülés. Hogy lenne ez árulás bárkivel szemben, beleértve önmagamat is? Ha megtagadom magamtól, az nem nagyobb álnokság? Vagy még most is hazudok magamnak? És ha igen, számít az egyáltalán?"

"Ami Casteel és köztem létezett, az nem helyes, és nem is helytelen. Zavaros és bonyolult, és lehet, hogy később megbánom ezt az egészet, ha még több darabot adok neki magamból, de vágytam rá.

És már végképp leszámoltam azzal, hogy bármit is megtagadjak magamtól."

"Az egész szívem az övé volt, már attól a pillanattól, hogy megengedte, hogy megvédjem magam, attól a pillanattól, hogy mellém állt, és nem velem szemben."

"... elfáradtam. 

A hazudozástól. 

A színleléstől. 

Ezen is gondolkoztam, amikor kiálltam a Magaslat tetejére, miután felkészültem az elkerülhetetlenre. A jövőmön gondolkoztam. Hogy ki voltam, kivé válok épp és ki akarok majd lenni. És furcsa, hogy az összes felismerés mintha egyik észrevehetetlen pillanatból tevődött össze hetek, hónapok és évek alatt. A lényeg, hogy tudtam, többé nem akarok olyasvalaki lenni, aki rejtőzködik, akár egy fátyol alatt, akár mások vagy saját magam előtt. "