Lana Millan az Athenaeum kiadó egyik magyar szerzője. Debütáló regényét, az Átkozott Hannah Brownt el is olvastam tőle, nagy kedvencem is lett, aztán jött Raziel, az angyalos paranormális sorozata, majd az írónő hosszabb időre eltűnt. Gondoltam, talán alkotói szabadságra ment, de pár hónappal ezelőtt végre hallatott magáról, ám a viszontlátás koránt sem szólt csupa boldogságról. Az írónő egy posztban elmesélte, hogy az életét tragédiák sorozata árnyékolta be, kezdve a saját betegségével, majd párja elvesztésével. Hogy mindezt valahogy feldolgozza, az íráshoz fordult, amiből végül megszületett legújabb regénye a Kárrendezés, amit civil nevén, Vincze Ágnesként publikált. Az írónőnek köszönhetően pedig alkalmam nyílt elolvasni a regényt, amit ezúton is köszönök szépen.
Azt mondják, a legjobb történeteket az élet írja, kérdés, hogy ez vajon egy jó történet? Lehet jó, egy olyan sztori, ami azzal kezdődik, hogy az egyik főhős meghal? Fel lehet dolgozni egy daganatos betegséget, a hűtlenséget, a párunk halálos diagnózisát, majd a gyászt? A Kárrendezés a szerelem és a búcsú regénye, kíméletlenül őszinte, megható és felemelő.
Vincze Ágnes regényei eddig Lana Millan írói álnéven jelentek meg az Athenaeum Kiadó gondozásában. Amikor a szerző beteg lett, épp egy fantasytrilógián dolgozott. Ha nem szól közbe az élet, vagyis a halál, most ennek a sorozatnak a befejező részét tartanánk a kezünkben, nem a Kárrendezést.
 |
| Lana Millan/Vincze Ágnes |
Ha olyan olvasó vagy, aki útközben szereti magának felfedezni a történetet, akkor rá se nézz a fülszövegre, mert elspoilerezi az egész regényt. Talán az értékelésemet sem kellene elolvasnod, inkább görgess az összesítésre.
"Az hogy lehet, hogy üres kézzel mentél el, mégis magaddal vittél mindent, ami számomra fontos?"
Olyan ez a könyv, mintha egy nagy levegővétellel írta volna a szerző. A történet nem akad meg, és bár két idősíkon mozog, mégis úgy csordogál mint a folyóvíz, de olvasás közben olyan érzeted ad, mintha mindig megütnéd magad egy-egy kemény, éles, kiálló kőben, és fáj. Fájdalommal töltött el amit olvastam. Az érzelmek súlya amit a könyv adott, tizedmásodperc alatt zuhantak a nyakamba. El sem bírtam, muszáj volt törölgetni a könnyeimet. Egyrészt a mérhetetlen igazságtalanság miatt. Mondd élet, miért nem ihat az ember úgy istenigazán a boldogság nektárjából, hogy az egész élete átitatódjon vele, miért csak cseppeket kaphatunk? Bezzeg a sz@rvihar, na az tornádóként kebelez be. Mondom én, hogy az egész élet egy mézesmadzag, amit szinte lehetetlen megragadni. A másik könnyező ok, a betegség. Te jó Isten, miért létezik ez a világon? A rettegés, a reményvesztetség, a tompaság ami általa beburkolja az embert... túl ismerős.
"Amikor kicsit türelmetlenül felhozom, milyen türelmes, azt mondja, ilyen, amikor vigyázunk arra, akit szeretünk."
De itt van még a szerelem is... áh, ez a rész talán még a betegséget is túlszárnyalta. Mert a testi dolgok szörnyűek, de a lelki... az az igazán romboló. Nem lehet azt mondani, hogy az egyik jobban nyomorgat mint a másik, de amikor valaki pluszban még melletted is áll minden gyenge pillanatodban, és téged marcangol a bűntudat hogy belerángattad a saját, élet kavarta mocsaradba, de azért a végsőkig kitart melletted és bíztat, az reménysugárral átitatott kötél, ami kihúz a mocsokból. De ha a háttérben felbukkan a sunyi árulás, még ha magyarázkodsz is magadnak az okok miatt, hát... lelketlen testet csinál az emberből.
"Nem akarok sírni, de halkan kislisszol belőlem. Nem fizikai fájdalom gyötör, elveszett vagyok, és rettegek. Bőven akadtak rossz pillanatok az életemben, de ez semmihez sem fogható. Még sosem féltem ennyire. Tib szorosan átölel, kicsit ringat. A fülembe súgja, hogy nem lesz semmi baj. Ahogy megsimogatja a fejem, hajszálak maradnak a kezében, de nem szól semmit."
"Furcsa látni, milyen, ha valaki egyszerre bánt és szeret, és milyen, ha valakit bántanak, mégis viszontszeret."
"Ki kell tudni mondani, hogy sajnálom, hibáztam. Egy párkapcsolat nem egy ember döntéseiről, akaratáról szól, hanem kettőéről."
Nem csak az olvasás csodálatos, elveszni a sok-sok történetben, megismerni emberi sorsokat, átélni megannyi kalandot, szenvedélyes szerelmet. Az írás is ugyanolyan felemelő, a fentebb említettek mellett megannyi tanulságot is hordoz. Én nem csak olvasni szeretek, de írni is. Dalszövegeket írni az egyik mániám. Egy-kettőbe már adtam egy kis betekintést (Veled minden hely ragyogó, Az üzlet). Szokták mondani, ha valami bánt, írd le egy fecnire, majd égesd el, az segít elengedni a fájdalmat. Én ugyan nem égetek fecniket, de a kis tizenhét éve vezetett rózsaszín noteszkém sok mindent segített már feldolgozni: hálát, vágyat, magányt, fájdalmat, gyászt, elengedést, örömet. És ahogy ezt most kiírom magamból, kicsit könnyebb a lelkem, már nem zúg annyira a fülem, már nem remeg annyira a kezem. Mert a Kárrendezés sok mindent felkavart bennem, és még akkor is a gondolataimba férkőzött, amikor épp nem olvastam. De tudjátok mit? Olvasás közben nyakoncsípett a hála, hogy egy nehéz időszakot magam mögött tudhatok, és hogy a párom, ha sokszor legszívesebben minden apróságért átharapnánk egymás torkát, mégis ott van nekem és átölelhetem. Ugyanezért rögtön el is öntött a szégyen, hogy nekem ilyen szerencsém van, amíg másnak nem. És végül elöntött a büszkeség, hogy az írónő meg merte írni ezt a könyvet. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy le merjen ülni a laptop elé és addig püfölje a billentyűket, amíg könnyebbnek nem érezte a lelkét. Amíg a tátongó sebek után már csak hegek maradtak. Amik igaz, hogy ottmaradnak emlékeztetőül, de már nem véreznek, nem fájnak, csak sajognak. Mert bennem feltépte azt, amit oly sok éve elnyomtam, megdögönyözött, de a könyv után könnyebb. Csak kicsit nyom a szívem még.
Most pufogtathatnám a klisés mondatokat, hogy csak előre, leljen az írónő boldogságra, ezután már csak jó jöhet, legyen ismét szerelmes. De nem mondom. Mert a boldog pillanatok körülvesznek minket, csak a sok rossz elvonja róluk a figyelmünket. Kívánom, hogy lássa és érezze továbbra is a boldog pillanatokat, maradjon meg ilyen erősnek, és adjon neki az írás sok-sok pozitív élményt és felszabadultságot, és azt, hogy az élet ezután csak szórakoztató történetekhez adjon ihletet.
"Nem lehet, hogy mindezt hiába csináltam végig, nem mehet kárba az a rengeteg küzdelem. Fel kellett kelnem a földről."
Összesítés: atyaég, ez a könyv hihetetlen volt. Érzelmileg marhára megviselt, több szempontból is, de a végére úgy érzem az összes, fejezetről-fejezetre zsebembe került kavicsot sikerült kiráznom a fenébe.
A betegséggel kapcsolatban nem csak lecibálta a lelki ragtapaszaimat, de sok mindenről fel is világosított, és legyen a daganatos betegség első hallásra bármilyen ijesztő, van esély ellene. Az a szomorú, ha nem mindenkinek.
Nagy utazás volt ez a történet és nem sétagalopp. De a vége, a lezárás... írhatnék sok mindent, de minek? Nekem felemelő volt.
Sajnálom azt a sok dolgot ami segített megszületnie ennek a regénynek, de köszönöm az írónőnek, hogy megírta, és hogy elolvashattam.
AJÁNLOM
"Egyszer megkérdezi, hogy köszöntésként mikor ugrok már végre a nyakába. Csodálkozva nézek rá, azt felelem, még sosem ugrottam senki nyakába, és nem is tervezem, mire pimaszul azt feleli, majd fogsz."
"Egyedül kell végigcsinálnom, de ez nem visel meg különösebben, mert nélküled úgyis mindig egyedül vagyok."
"Pár percig győzködöm, hogy remekül vagyok és leszek is, de közben eldöntöm, hogy eztán kizárólag annak mondom el, hogy rákos vagyok, akinek feltétlenül szükséges. Nincs erőm másokat nyugtatgatni, amikor én szorulok biztatásra, erőre, nem tudok mit kezdeni ezzel a tömény kétségbeeséssel, miközben épp kihúzták a lábam alól a talajt."
"Egyébként amellett, hogy a rákos sejtek végtelenül ügyesek, borzasztóan ostobák is. Mi értelme van annak, hogy szervről szervre menetelve elpusztítsák a gazdatestet, ha így ők maguk is odavesznek? A rák tulajdonképpen olyan, mint maga az ember: önpusztító."
"Felnőttnek lenni szívás."
"Emlékszem, azt mondtad egyszer, téged mindenki utál. Ebben is tévedtél. Nagyon sokan szerettek, csak te nem voltál képes elfogadni ezt a szeretetet, inkább bezárkóztál a biztonságos kis bunkeredbe, ahol te mozgattad a szálakat, te hoztad a döntéseket. Mindig erős voltál, vagy annak akartál tűnni. Ez gátolt abban, hogy segítséget kérj, hogy elmondd, amit érzel, hogy merj gyenge lenni."
"Nem akarom, hogy megint a mellemet szuszakolják, tűkkel szurkáljanak, a szívemet vizsgálgassák, csak azt szeretném, hogy tovább élhessem az eddigi életemet, még ha néha szar is."
"Ági mindennap eljár valami titkos helyre ebédelni, ennyit sejtenek majd odabent, kivéve a közvetlen főnököm, mert neki elmondtam, milyen úri mulatságban lesz részem."
"– Baszki, ez most komoly? – szakad fel belőlem hangosan.Egy kötegnyi vasúti sín? Ezt mikor szerezted? További dobozokat bontok meg. Miniatűr házak, repülők, emberek zacskószámra, ragasztók, festékek, a biztonsági tartalékok biztonsági tartalékjai. És még te tetted szóvá, hogy nem vagyok hajlandó kidobni a nagyanyám régi nyújtófáját? Hát ezért most kapnál, ugye tudod!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése