Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó

     Megjelenéskor szemet szúrt ez a szépséges borító, és azóta gondolkodtam rajta, hogy közelebbről is meg kellene ismerkednem a könyvvel. A Maxim kiadónak köszönhetően ez nemrég sikerült is. 

Kiadó: Maxim
Műfaj: young adult (YA), kortárs

Oldalszám: 430
Eredeti cím: All the Bright Places
Kötés: puhatáblás, keménytáblás
Fordító: Kocsis Anikó
Megjelenés: 2015

ISBN: 9789632616575

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Megejtően szép kamasz szerelem három hónapja ez a sodró lendületű és megrázó történet, de még ennél is több: élet, halál, betegség, előítéletek és megbélyegzés, önfeláldozó igyekezet, gyász és a tragédiából való katartikus feltámadás körül forog Theo és Violet love storyja. A két végzős középiskolás fiatal öngyilkosságra készülve ismerkedik meg az iskola óratornyának keskeny párkányán állva. Ki menti meg a másik életét? Ki a felelős a másikért? Ki és mit tehet (tehetne) a leselkedő végzet ellen? Bepillanthatunk egy szeretnivaló fiú gondolat- és érzésvilágába, gyermekkori traumáiba, amelyek elkerülhetetlenül sodorják őt a kezdettől fogva sejthető végzet felé. A paradox módon felemelő vég mégis meglepetést tartogat az olvasónak, és egyhamar nem feledjük, ahogy Theót sem, aki rövid, üstökösszerű létével új életre serkenti szerelmét, Violetet.

Jennifer Niven

     Nem is tudom mit vártam igazán ettől a könyvtől. De amit véglegesen kaptam, az mélységesen lehangolt.
Már a történet sem egyszerűen kezdődik, hisz két olyan kamaszt ismertem meg, akik épp véget akartak vetni az életüknek - igen, nem olvastam a fülszöveget. De végül úgy hozta a sors, hogy lebeszélték egymást a rémséges tettről, majd pedig oldalról oldalra egyre közelebb kerültek egymáshoz.

Belőlem ez a történet hatalmas sajnálatot váltott ki. Sajnáltam Violetet mert elvesztette élete egyik legfontosabb emberét, de szerencsés volt a tekintetben, hogy a szülei mindig ott voltak neki és bármikor számíthatott rájuk. Viszont Theodor Finch dobott fel igazán az érzelmi hullámvasútra.

"A szuper Anna Faris egyszer azt mondta, hogy a középiskolát csak úgy lehet túlélni, ha az ember nem tűnik ki semmivel az átlagból. Finch éppen az ellenkezőjét teszi."

Finch igazi talány volt, de ahogy egyre többet megtudtam róla, úgy ismertem meg még inkább, és a lapok múlásával egyre rosszabbul éreztem magam miatta, mert látszott mennyire nem találja a világban a helyét, hiába volt a sok mosoly és jófejség, megjátszottnak tűnt, egy pajzsnak, ami mögött végtelen üresség volt. Hiába voltak barátai, nagyon úgy tűntek, mintha nem ismernék igazán őt, a családja meg kiborított (a seggfej osztálytársaival együtt) - pontosabban inkább a szülei. Az apja... hagyjuk... egy kezelésre szoruló görény. Az anyja önsajnálata pedig felidegesített. Sz@r ügy, amikor valakit elhagynak egy harmadikért, de ha már gyerekei vannak, éljen nekik, ne pedig vergődjön az önsajnálatban, pláne olyan valakiért aki sz@rt sem ér, hisz annyi jó pasi szaladgál még a világban, aki megbecsülte volna.

"Felmarkolom az altatókat, és a tenyeremben tartogatva nézegetem őket. Akár most mindjárt lenyelhetném mindet. Lefeküdnék az ágyamra, behunynám a szemem, és elsodródnék valamerre csöndben. De akkor ki fog Violet Markey-ra felügyelni, nehogy megint kimásszon arra a párkányra? Bedobom a pirulákat a klotyóba, és le is húzom őket."

"Nekidőlök, ő meg nekem, amíg úgy össze nem simulunk, mintha egyetlen, nagy darab, támaszra szoruló lény lennénk..."

A történet nem lenne teljes egy kis szerelem nélkül. De nekem Violet és Finch szerelme nem tűnt olyan eszeveszettnek, mint más történeteknél. Oké, nem hasonlítgatok. Ám azt hozzátenném, ez a szerelem inkább mentőöv volt. Finchnek, hogy végre azt érezze végre igazán önmaga lehet valaki mellett, akit teljes lényével szerethet. Violetnek pedig azért volt erre szüksége, hogy végre maga mögött hagyja a depressziót, továbblépjen és újra élje az életét, újra önmaga lehessen, és boldogan írjon.

"Az írás az erősségem, abban vagyok a legjobb. Jobb, mint amilyen lánya vagyok a szüleimnek, vagy testvére a testvéremnek, vagy barátnője a barátnőmnek. Az írás én vagyok. Ám most ez az egyik dolog, ami nem megy."

Igen, írjon, mert ez jelentette anno számára az életet, de aki maga is ír verset vagy akármilyen történetet, annak ezt nem kell ragoznom. Mert nem csak az olvasás tudja kizökkenteni az embert a búskomor hétköznapokból, hanem az írás is, ami nagyszerű terápiás módszer tud lenni, és sokszor felszabadítja a lelket. Ebben a történetben pedig sok minden előfordult, ami könyvekkel, vagy magával az írással kapcsolatos. Ezeket a részeket pedig imádtam - amikor a főszereplők könyves idézetekkel kommunikáltak, vagy mikor Finch post-itekre írt szavakat kevert úgy össze, hogy dalszöveget kreált belőlük (jó lett volna meghallgatni a dalait). Utóbbi pedig nagyon tetszett a fiúban, mert összekötött minket egy közös dolog, mert én is írok dalszövegeket. Főleg, ha valami nagyon bánt. Vagy elegem van a világból, emberekből, és most meg is ragadnám az alkalmat, hogy közöljek egy részletet az egyik legutóbbiból, pedig nem szokásom, csak úgy érzem, ez most ehhez a könyvhöz illik.   

Ez a világ jutott
mindkettőnknek sajnos.
Nem tehetünk ellene semmit,
üldöz minket a balsors.
Elfáradtam
és látom, hogy te is.
Vigyorogva intsünk be a világnak,
csak ennyi kell, több nem is.

Összesítés: drámai történet egy olyan lányról és fiúról, akiket az élet kegyetlen húzásai végül összekötött, és a rosszban megtalálták a jót: egymást. Útjuk sok szomorúsággal volt kikövezve, de amikor egymás mellé sodorta őket az élet, megannyi szép és felhőtlen pillanatban osztozhattak, ami végül kiteljesítette az életüket - valakinek rövid időre, amíg mást megtanított újra élni.

Borzasztó volt ez a regény, de mégis gyönyörű. Úgy éreztem hiányzott belőle valami, aztán azt, hogy minden megvan benne. Végül arra jutottam, ha egy történet ennyire felbolygatja a lelkivilágomat, még ha nem is minden része, de ott az a sok értékes gondolat, amit nyújtott, akkor az a könyv csak jó lehet.   

"A világ az együttérzés univerzuma volna, mindenki szeretne mindenkit, szomszéd a szomszédot, diák a diákot, de legalábbis tisztelnék egymást. Nem ítélkezne, nem bírálgatna senki, nem aggatnának címkéket egymásra az emberek. Soha, soha, soha többé!
Mire beérek a földrajzórára, szinte meggyőzöm magam, hogy ez a világ tényleg létezik."

8/10

A könyvet köszönöm a Maxim kiadónak!