Nyári olvasónapló #3

      Sziasztok!

Csúfosan leszerepeltem magam előtt ezzel az olvasónaplós posztolással, ugyanis rendre elfelejtettem hónap végén kitölteni... ismét. Mindegy, nem mentegetem magam, úgyis az olvasmányok számítanak, amiből a nyáron volt bőségesen. 

     Lorraine Heath-től a Lányok a felhők felett kicsit becsúszott a júniusi olvasmányaim közé.

Heath az egyik legkedvencebb történelmi romantikus szerzőm, így kíváncsi voltam mit tud adni egy 2. világháború ihlette történettel, amiben a repülésért rajongó Jess pilótaoktatóként szeretne bizonyítani, húga, Kitty az angol kadétok körül "legyeskedik", barátnője, Rhonda pedig az egyik angol tiszttel igyekszik romantikus kapcsolatba keveredni. 

Mindhárom lány sorsa érdekes volt, igaz Kitty-é volt számomra a legmaradandóbb. Összességében nem volt rossz történet, de Heath történelmi románcait jobban kedvelem. Azokat jobban kidolgozza, itt meg nagyot akart fogni, de a megfelelő arányokat valahogy nem találta el, nem volt eléggé eseménydús, és egy idő után túlságosan is elkapkodottra sikerült a történetvezetés. 

     Ezt követően újabb Heath kötethez nyúltam, de biztosra mentem, ugyanis a nagy favorit Botrány és szenvedély sorozat zárórészével, A csábítás művészete című történettel nyalogattam a sebeimet, ami tökéletesen begyógyította az előző könyv okozta horzsolásokat. 

A "kérek egy puszikát" borítónak köze nincs a regényhez, igaz a fülszöveghez passzol, de ennyi a pozitívuma. Viszont a történet KEDVENC lett, amit egy kicsit Szépség és Szörnyeteg újramesélésnek is lehet mondani. 

Imádtam a lehetőségekkel teli alapsztorit, a komplex és meglepetésekkel teli karaktereket, a buja pillanatokat. Minden patikamérlegen volt kiszámolva, semmibe nem tudok belekötni, igazi nyalánkság volt. 

     A romantikusok után új vizekre eveztem, pontosabban új írónőt avattam fel magamnak, Leigh Bardugot és az általa írt Wonder Woman: A háborúhozót. Az ifjúsági irodalommal egy ideje nem találkoztam már, nem azért mert kerültem, csak így alakult, a felnőtebb sztorik jobban lekötöttek. De örülök, hogy ismét felfedeztem magamnak a zsánert, mert nagyon tetszett ez a csodanős történet, ami kellően volt kalandos, akciódús, szórakoztató, elgondolkodtató, és a karakterek is nagyon rendben voltak.

     Aztán egy könyv erejéig még visszakanyarodtam a töriromi műfajhoz Gayle Callen Botrányos portréjával, ami nem volt épp egy Heath vagy MacLean kötet, de meglepően jó volt. Azt hittem egy forró jelenetekben bővelkedő történelmi romantikust kapok, de a sztori több volt ennél, a főszereplőket ugyanis rendre bajba keverte egy botrányokban dagonyázó szív alakú rubint, amire néhány rosszarcnak is fájt a foga, úgyhogy főhőseinknek hamar menekülniük kellett, és ez izgalommal turbózta fel az amúgy sem lapos történetet. 

     Júliust egy számomra ismét friss szerzővel kezdtem, Marie Luval, aki nagy név az ifisztorik rajongói közt, és mivel DC ikonos sorozatolvasásban voltam, ezért természetesen Batman: Az éjszaka urai című kötettel folytattam a sort. 

Itt egy tini Bruce Wayne-t kaptam főszereplőnek, aki annyira jót akart tenni a rendőrségnek, hogy végül az Akham elmegyógyintézet folyosóit volt kénytelen napi szinten felmosni. Vicces volt arra gondolni, hogy a multimilliárdos csemetét ilyen bűntetéssel súlytották, de az már korántsem szórakoztatott, hogy egy darabig kb ennyi említésre méltó volt a történetben. Aztán szerencsére az egyik rab, egy tinilány felkelti Bruce-unk figyelmét és ezzel a bűnöző bigével végre beindult a történet. Összességében nem volt rossz, de nem olvasnám újra. 

     A gyengécske Batman után leporoltam egy régóta betervezett könyvet, Marissa Meyertől a Cindert, ami egy nyakatekert Hamupipőke átírat, és én úgy imádtam! Abszolút újraolvasós darab, nagyon bejött ez a futurisztikus világba ültetett akciódús, fordulatos, állati izgalmas történetecske. 

     A Cinder után nem volt megállás, mindent elakartam olvasni ami a Holdbéli krónikákhoz kötődik, ezért felkutattam az előzmény, és egyéb kis kiegészítő sztorikat is, így került a szemem elé a Glitches, ami épp azt meséli el, hamupipink hogyan került a Linh családhoz, és miként próbál beileszkedni, valamint felfedezi, hogy milyen jó műszerész válna belőle. Klassz történet volt, igaz a legtöbb helyen szomorú. 

     Ezután a The Quinn's Army következett, ami a második rész röpke előzménye a Scarlet kötet Farkasáról. Ez a rész sem okozott mókás pillanatokat, és amúgy olyan olvasó vagyok aki nem pusztul bele ha csak a főkönyveket olvassa és mondjuk kimaradnak az ilyen kis melléktörténetek, de itt örülök, hogy elolvastam Ze'ev történetét, mert így sokkal közelebb éreztem magamhoz, mintha csak a Scarletben olvastam volna róla. Ebben a kisregényben megismerhettem a családját, a kemény és nehézségekkel megpakolt tiniéveit, ami Levana királynő elit csapatának egyikében kellett túlélnie.

     Júliusban sem bírtam ki történelmi romantikus nélkül, Elizabeth Hoyt Maiden Lane sorozatának utolsó részébe, A vágy hercegébe örömmel ugrottam fejest. Igaz jól megfájdult a fejem a benne olvasott undorító fejezetektől, viszont a főszereplők mindent vittek, főleg a talpraesett és határozott Iris, de az érzelemgazdag pillanatok is megvettek kilóra. 

     Aztán a hónap utolsó napjaiban visszatértem a Holdbéli krónikákhoz, azon belül is a hivatalos második kötethez, a Scarlethez, ami Piroska és a farkas meséjét szőtte bele a megkezdett hamupipőkésbe, én pedig a sorozat elkötelezett rajongója lettem.

     Augusztust Chris Carter Kivégzés című történetével folytattam, amiben a Robert Hunter sorozat első részéhez hasonlóan szintén egy sorozatgyilkos kegyetlenkedett áldozataival. Minden pillanatban a hideg rázott ettől a kötettől, de baromi jó volt, kérném a következő részt. 

     Majd újra Meyer sorozatával múlattam az időt, a Cress című résszel, amiben Aranyhaj és az ő Nyálas Eugénje játszotta a főszerepet. Kalandoztak az űrben, meg a földön, pontosabban a kietlen sivatagban is, én pedig ittam a történet minden egyes szavát. 

     Végül a nyár utolsó olvasmánya Gregus Gábortól A gyilkos tündérek városa lett, ami előcsalogatott belőlem egy kis Tündérkrónikák feelinget, de több kapcsolódási pontot nem is tudnék felhozni. Ja, de igen! A marhajó karaktereket, akik sokszor szórakoztattak, de amúgy az egész történet az volt, mert sok helyen olyan murisra volt megírva. Egy misztikus könyv indította el a galiba-lavinát, ami a magyar mondákra és őstörténetekre támaszkodva ígért megfejtőjének világhatalmat, amit persze a rosszfiúk és rosszlányok is szerettek volna megszerezni maguknak, de szerencsére ott voltak az Őrzők, akik egy-két halandóval kiegészülve próbálták ezt megakadályozni, közben pedig igyekeztek megfejteni néhány rejtélyt, ami elvezethette őket a vágyott ereklyéhez. 

Végül is, ez egy kincskeresős sztori fantázialényekkel, szimpatikus és érdekes gonoszokkal megspékelve, ami nagyon szórakoztató, és ahol a cselekményvezetés több volt mint pusztán jó, az akcióorientált részeknél meg folyton hallgattam valami jó kis zenét, és így néztem a fejemben megelevenedő képeket. Tudnék kekeckedni, de csak minimálisan, azt majd egy külön bejegyzésben ragozom. De az egész könyvet nézve a történet nagyon nyerő, és remélem sorozat lesz belőle!