Marissa Meyer: Cress

     A Holdbéli krónikák előző két része lenyűgözött, nagyon örülök, hogy az ifjúsági irodalom eme gyöngyszemére olyan sok idő után végre rászántam magam.

     Cinder után Scarlet is bejött, pláne, hogy egyre nagyobb a tét, így természetesen alig vártam, hogy folytathassam a sorozatot.

Kiadó: Könyvmolyképző 

Kiadói sorozat: Vörös pöttyös 

Sorozat: Holdbéli krónikák #3

Műfaj: ifjúsági, fantasy, disztópia 

Oldalszám: 600

Kötés: puhatáblás 

Fordító: Szabó Krisztina 

Megjelenés: 2020 (eredeti megjelenés: 2014)

ISBN: 9789634578376

Olvass bele! 

Jegyezd elő! 

     Még a jövőben is akadnak bajba jutott hölgyek…

(Mert néha még a legerősebbeket is meg kell menteni…)

Cress mindent kockára tett azért, hogy figyelmeztesse Cindert Levana királynő gonosz tervére; még úgy is, hogy gyerekkora óta egy műholdba zárva él, netmonitorok társaságában. A rengeteg képernyő előtt töltött idő alatt Cress zseniális hackerré vált. Csakhogy parancs érkezett Levanától, hogy keresse meg Cindert és az ő jóképű tettestársát.

Amikor Cinder, Thorne kapitány, Scarlet és Farkas Cress kiszabadítására irányuló merész küldetése félresiklik, a csapat szétválik. Cress végre kiszabadul, ám ezért súlyos árat kell fizetnie. Mindeközben Levana királynőt semmi sem állíthatja meg abban, hogy feleségül menjen Kai császárhoz.

Lehet, hogy Cress, Scarlet és Cinder nem önként vállalkozott arra, hogy megmentse a világot, de talán egyedül ők képesek rá.

Vajon megtalálják a kiutat a legreménytelenebb helyzetekből?

     Nagy kedvencem az Aranyhaj és a nagy gubanc animációs film, így örültem amikor megtudtam, hogy a harmadik rész ebből a meséből is táplálkozik. 

Aranyhaj, vagyis Cress, aki egy földkörüli pályára állított műhold "foglya" és hacker, hmmm... ígéretesnek hangzott.

"... Cress egyvalamit biztosan tudott a hősökről, mégpedig azt, hogy sosem hagynának magukra egy bajba jutott hölgyet.

Ő pedig alaposan benne volt a slamasztikában."

Jó volt megismerkedni Cress-szel, kíváncsi voltam erre a kezdetben nyafka lányra, aki kutakodásai alatt belehabarodott a Rampion hajóskapitányába, Thorne-ba. A lány csak icipicit hasonlított az általam oly kedvelt Aranyhajra, a kíváncsiság és a mindenhová beakadó szőke lobonc volt talán a két közös pont, viszont Thorne, tiszta Nyálas Eugén. 

Az első találkozásuk könnyeket csalt a szemebe, annyira nevettem. Aztán a kezdeti tartózkodást egyre inkább felváltotta a bensőségesebb viszony, ami több volt bajtársiasságnál, igaz kevesebb is mint amit szerettem volna, de így valahogy mégjobban működött. 

"- Olyan vagy, mint Cinder. Ő is mindig magát hibáztatja a legostobább dolgokért is."

"- Teljesen normális, ha félsz. Értem, hogy egészen mostanáig az egész életedet kétszáz négyzetmeteren töltötted. Ami azt illeti, sokkal épelméjűbb vagy, mint hittem. 

Cress szipogott egyet, nem tudta eldönteni, hogy Thorne bókolt neki vagy sértegette." 

Szerencsére a megszokott csapattal (Cinder, Iko, Thorne, Scarlet és Farkas) is hamar találkozhattam, ahol Farkas épp gyorstalpalót és edzéseket tartott Cindernek - mentálisan és fizikálisan is. A lányt egyfolytában kétségek gyötörték, mégis összekaparta magát és bátorságot merített. Ezt pedig jó volt végigkísérni. Kedvem lett volna meglapogatni a hátát és azt mondani menni fog, minden rendben lesz. 

"Senki sem szereti, ha irányítják, és Cinder nem hitte, hogy valaha is hozzá lehet szokni az ilyesmihez." 

A történet tovább viszi a kezdeti szintet: a lassan csordogáló, mégis érdekes cselekményvezetést, amiben a manipulátor Levana királynő, a báránybőrbe bújt farkas - és ezt nem is titkolja -, folyamatosan feszült hangulatban tartotta a szereplőket és engem is. 

"Levana királynő gyilkos zsarnok, és ez az esküvő a vesztüket jelenti."

Kai fejezeteket is kaptunk, amiről bevallom, nem haragudtam volna ha nincs, de így kerekebb, tisztább képet kaptam a történtekről, én pedig csak ámulok, hogy Meyer milyen ügyesen és részletgazdagon írta meg ezt a kötetet is, sőt, most jött bele csak igazán. 

"Még alig lépett a trónra, máris az oroszlánok elé vetették."

 Az írónő időnként visszatekintett az előző részek eseményeire, amikor egy-egy párbeszédkor a "Mesélje el!" kezdetű mondatok elhangzása után nagyvonalakban felvázolta a múltban történteket, ez pedig számomra felért egy csodával, mert a legtöbb író ilyenkor csak beszúr egy "és akkor elmesélte" féle mondatfoszlányt. Az ő megoldása jobban bejött, főleg, hogy jólesett így feleleveníteni az előzőleg történteket. 

Közben kis csapatunk két új taggal bővült ugyan, de egy eszméletlen adrenalindús snitt után elválni kényszerültek. Amíg Thorne és Cress egymást támogatva próbált túlélni a végtelennek tűnő homokdűnék között, addig Cinder az új jövevénnyel, a holdbéli palotaőrrel, Jacinnal igyekezett dűlőre jutni. Érdekes, rejtélyekkel teli karakter ő is, de a cselekményszál még mindig jobban lekötött, és csak olvasni, olvasni akartam. 

Na de Scarlet járt a legizgibb helyen! 

Emelem kalapom, hogy az írónő milyen biztos kézzel vezeti a cselekményt, s hogy milyen tudatosan szövi a szálakat. Van olyan csavar, ami kikövetkeztethető, de olyan is szép számmal ami paff, arcon üt. Minden ott van az olvasó orra előtt, de még csak nem is gondol rá az ember, hogy itt amúgy egy hihetetlen csattanó van készülőben, csak amikor végre leesik a lényeg. Közben Meyer a főszereplői idegeivel is előszeretettel játszott, de főleg az enyémekkel. Az írónő még feszültebb hangulatot erdményezett a félreértések sorozatával, és azzal, hogy a főszereplői szinte csak kerülgették egymást. A sötétben tapogatóztak, mindenki a másikat kereste. Ott voltak egymás mellett, de mintha sűrű köd vette volna őket körül, nem vették észre a másikat, hogy "jé, amúgy ő a bajtársunk." És ez olyan frusztráló volt.

Az utolsó fejezetekre nincsenek szavaim. Egyszer elolvadtam, máskor pedig csak faltam és faltam a sorokat, főleg Winter hercegnő felbukkanásával. Ígéretes, nem szokványos karakter, alig várom, hogy a sorozat zárórészében méginkább megismerhessem és láthassam, hogy illeszkedik bele a mára kedvencemmé vált szökevény csapatomba. 

Összesítés: milyen újdonságot mondhatnék még Marissa Meyer Holdbéli krónikák sorozatáról? Csak magamat ismételném. Na jó, a Cress is izgalmas, tempós, fantasztikus történet volt. Elkapott a gépszíj, mi több jól rámtekeredett, akárcsak Cress haja Thorne-ra, de eszem ágában sem volt szabadulni, minden egyes sort érdeklődve olvastam. A cselekmény még a harmadik kötetre sem vált döcögőssé, üresjáratok sem akadtak, az írónő minden fejezetbe csempészett valami olyat, ami egyenletesen fent tartotta az érdeklődésemet. 

Ez a sorozat a harmadik rész után is megkapja a BRAVO felkiáltást, és már alig várom, hogy a fotelomba kucorodhassak egy jó kávéval és a következő résszel. Már most tudom, maga lesz a mennyország. 

NAGYON AJÁNLOM 

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!