Sóhaj... ismét elértem egy újabb kedvenc sorozat zárókötetéhez, de a szomorúságomat némileg kompenzálja, hogy egy szép hosszú széria minden egyes darabja napvilágot látott a magyar piacon. Már csak az a kérdés, mikor kapnak utánnyomást az első részek, hogy végre beszerezhessem a hiányzó darabokat. De addig is belevetettem magam Elizabeth Hoyt fantasztikus Maiden Lane sorozatának tizenkettedik részébe, A vágy hercege című kötetbe.
Kiadói sorozat: Romantikus Regények
Sorozat: Maiden Lane #12
Műfaj: történelmi romantikus
Eredeti cím: Duke of Desire
Oldalszám: 304
Kötés: puhatáblás
Fordító: Ács Eleonóra
Megjelenés: 2022 (eredeti megjelenés: 2017)
ISBN: 9789634526087
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A kifinomult, kedves és intelligens Lady Iris Jordan a rettegett bűnszervezet, a Káosz Urainak fogságába esik. A szabadulásához a segítség pedig onnan érkezik, ahonnan a legkevésbé sem várná. Dyemore hercegének legfontosabb célja, hogy beépüljön a Káosz Urai közé, és belülről pusztítsa el a szervezetet. Nincs ínyére, hogy az értékes idejét hölgyek megmentésével töltse. Most azonban, hogy a nagyurak mindkettőjüket meg akarják ölni, úgy gondolja, az lenne a legbölcsebb, ha feleségül venné Lady Jordant. Azzal azonban nem számol, hogy a végső szabaduláshoz nemcsak a gonosztevőkkel, hanem a saját démonjaival is meg kell küzdenie.
A szerzői előszó nagyon aranyos volt, ugyanis az írónő a kötetet a sorozat rajongóinak ajánlotta, amit hát igen, én is magamra vettem. :)
Egy gondolat még itt az elején, nagyon zavartak az elírások, hogy Lady Jordan helyett többször is Lady Janet-et olvastam.
"Ostoba nőszemély. Én meg akarom menteni."
Az írónő azonnal beledobott a mély vízbe, semmi felvezetes - mondjuk az előző kötetek bőven nevezhetők annak -, viszont akadt ám izgalom dögivel: emberrablás, szöktetés, golyó ütötte seb, házasság, csak úgy kapkodtam a fejem a cselekmény gyors tempója láttán, de egyáltalán nem éreztem elkapkodottnak. A cinikus énem elment aludni, a kíváncsi pedig éberen figyelt.
"Soha nem gondolt arra, hogy társat keressen. Hogy fényt engedjen a sötétségbe.Iris azonban itt volt, a keze ügyében. Neki pedig most nem volt hozzá ereje, hogy újra elengedje."
"A gondolat olyan volt, mint elképzelni egy vörösbegyet egy dögkeselyűhöz kötve."
A kezdet eseménydús volt, de a továbbiakban az írónő visszább vett a tempóból, ami szerencsére egyáltalán nem vált a történet hátrányára, főleg, hogy leginkább a párosra voltam a legkíváncsibb. Megakartam ismerni őket, Hoyt pedig meg is adta mindezt az utolsó jellemvonásig. De nem lenne kerek egész a történet a Káosz Urai nélkül, akikről eddig sem volt sétagalopp a róluk kapott infó, de a korábbi részekben legalább csak emlékfoszlányokat kaptam róluk. Most meg premier plánban fogadtak a galád csoportól szóló fejezetek, nekem pedig rögvest felfordult a gyomrom. Viszont a vezetőjükre, a titokzatos, Dionüszösz maszkot viselő alakra roppant kíváncsi lettem.
"Hirtelen túl nagy lett a csend a szobában. Nyomasztó, tele fullasztó vágyakkal és érzelmekkel, amelyek túl sötétek voltak ahhoz, hogy egyszerűen meghaljanak azzal a férfival együtt, aki előidézte őket. Rosszindulatú szellemekként ólálkodtak itt, arra várva, hogy megfertőzzék az élőket, csontkezükkel magukhoz rántsák őket, kétségbeesést és gyűlöletet leheljenek az arcukba.Nem csoda, hogy Raphael bezárta ezt a szobát. "
A cselekmény csakhamar megkapta a maga helyszínét főhősünk otthonában a Dyemore-apátságban, ami egyszerre volt lenyűgöző és sokkoló. Megannyi titkot rejtett a hely és sok-sok fájdalmat, de miután a véletlenek közjátékának köszönhetően főhősnőnk, Iris, azaz Lady Jordan a hely úrnőjévé vált, egy kis reménysugár csillant meg a borzongató épületben.
"Minden érzelmét, minden gondolatát elrejtette a kristálykemény tekintete és a sebhelyes arca mögött."
Iris özvegy volt, aki eltökélte, hogyha ismét házasodni fog, akkor azt szerelemből teszi, de a sors közbeszólt és ismét egy lehetetlen szövetségben találta magát, ezúttal a sebhelyes és mogorva fickóval, Raphael de Chartres-szel. Különbözőek már nem is lehetnének, akár a tűz és a víz, de Iris mindig igyekezett kihozni a legtöbbet és legjobbat a helyzetből. Okos dolgokat mondott és nagyon bátor is volt, ez a kettő pedig nagyon az erényére vált. Rögtön megszerettette magát, de mondjuk így álltam már vele az előző részben is. Szerencsére nem kellett benne csalódnom, a szimpátiám irányába betonbiztos volt, amit a makacssága csak tovább növelt. Igaz utóbbi miatt gyakran összetűzésbe keveredett Raphaellel, de mindig tudott kettőt fújni, józanul gondolkozni, amire szüksége is volt a férfiért való harcban.
"Teljesen feketébe öltözött, mint maga a Halál, fényes, ébenfekete haja szabadon lógott a vállán, hideg szürke tekintete minden érzelem nélkül szegeződött rá.De vajon híján volt minden érzelemnek?"
Igaz, hogy Irisnak szüksége volt a bátorságra Raphael mellett, de mivel hősnőnk a férfit pont a legsebezhetőbb pillanataiban tudta megismerni, így az annyira nem tűnt durva figurának. Bár megvolt benne a veszély és sötet titkai sem hagytak nyugton, attól még nem remegett tőle a gyomrom. Ellenben a gyermekkorától igen, és ezzel kapcsolatban volt is egy erős gyanúm, amire úgy érzem nem sikerült elég lelkierőtt összekaparásznom, még több nappal az olvasás után is elönt a keserűség. Nem csoda, hogy Raphael minden nap pokolian érezte magát, közben bugyogott benne a Káosz Urai iránt érzett bosszúszomj, amit ráadásul megfejelt az is, hogy főhőseink állandó veszélyben voltak. A feszültség nem hiányzott a fejezetek közül. Hol az előzőleg említettekért, amiért izgultam is a főszereplők miatt - főleg Raphaelért, hogy végre jöjjön már meg az esze és ne akarjon egyedül hősködni. Aztán meg a romantikus szál kibontakozásáért evett a fene, de amikor Iris elkezdte mesélni a férfinek a lehetséges jövőképüket, ott a lapokat elkezdte átitatni a meghittség. De a beteljesülésre annyit kellett várnom... ahogy elnézem, egyetlen ép körmöm sem maradt.
"Megszorította Iris kezét, és az az őrült gondolata támadt, hogy soha többé nem engedi el.""Hogy a nő hogyan tudott hinni benne - mindazok ellenére, ami történt, mindannak ellenre, ami ő volt -, nem értette, de hálás volt érte.""Ő volt a fénye, a reménye, aki kivezette az alvilági kétségbeesés mélységeiből."
Összesítés: nehéz szívvel búcsúzom a Maiden Lane sorozattól, ami két éve méginkább bebizonyította számomra, hogy a történelmi romantikus zsáner nem csak bálokból, szép ruhákból, piruló lánykákból és kézcsókot osztogató úriemberekből áll. Igaz, nyomokban ezt is tartalmaz pár kötet, de Hoyt sorozata minderre még rátett egy lapáttal a mocskos St. Giles-i utcákkal, az ártatlanokat védelmező harlekin jelmezesekkel és a traumatizált előkelőséggel, akiknek egy része szorosan kapcsolódott a széria legaljához, a Káosz Uraihoz.
Ez a rész jó kis pontot tett a sorozat végére, amitől ha olykor megborzongtam is és bukfencezett a gyomrom, mégis nagyon tetszett. Pontosítok, Raphael és Iris szerelmének kibontakozásáért és egyre inkább megerősödő kapcsolataért voltam oda, amiben volt kacérság, humor, de rengeteg idegörlő, makacs, ugyanakkor végtelenül szívmelengető és romantikus pillanat is. És mindezért érdemes volt elolvasni, ahogy az egész sorozatot.
Remek élmény volt ez a Maiden Lane-i utazás, felejthetetlen pillanatokat okozott.
AJÁNLOM
A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése