Marissa Meyer Holdbéli krónikák sorozatát még az alexandrás pályafutása alatt kezdtem beszerezni. Akkoriban már a Scarlet is napvilágot látott, majd be is fejezték a sorozat további köteteinek kiadását, de mikor jó hat évvel ezelőtt barátnőmnél, Tatabányán nyaraltam és megláttam az első részt potom pénzért, nem bírtam otthagyni azt a keménytáblás, védőborítós csodát. Majd barátnőmnek köszönhetően a második részhez is hozzájutottam, a Könyvmolyképzőnek hála pedig nemrég a Cress-hez is.
Ez a poszt akár beillene egy Polctörlésnek is, olyan régóta porosodott a polcomon a Cinder. Kicsit tartottam is tőle, hogy talán már nem fog el úgy a varázs, mint mondjuk hat éve elkapott volna, mert az ifjúsági irodalom egyre inkább távolabb kerül tőlem, főleg hogy itt még retellingről is szó van. Hamupipőke történetét pedig annyiféle képen olvastam és láttam, hogy akár unhatnám is. Mondjuk bevallom, ezt nem unom, mert egyik kedvenc mesetörténetem. Marissa Meyer pedig olyat csavart a történeten, ami felrázta szunnyadó kíváncsiságomat. Egy olyan Hamupipőke aki majdnem félig gép, ráadásul futurisztikus környezetbe helyezve? Új Peking? A jól ismert alapot olyan friss és izgalmasnak tűnő elemekkel turbózta fel, ami miatt muszáj volt hajnalban belelapoznom.
