Egy kis lelkitúra...

 

Forrás

     Sziasztok!

Most ez egy személyesebb poszt lesz, azt hiszem a többi írás mellett elfér ezen a platformon. Régen is naplószerűségnek indult a blog amellett, hogy lejegyeztem benne a személyes tapasztalataimat filmekkel, sorozatokkal, zenével és legfőképp könyvekkel kapcsolatban. Úgyhogy most is idemenekülök. Nem is. Nem is menekülés ez, egyszerűen csak lecsüccsenek és kiírom magamból a gondolataimat, hátha ezzel valakinek adok egy kis pluszt. Mondhatni nem tudom, hogy ez kinek fog szólni, de talán pont neked szól, ki olvasod-e sorokat.

Az utóbbi időben nagy katyvasz volt bennem. Úgy éreztem az egész életem az. Érzések olyan rengetege, ami időnként olyan spirálba húz, ami mindenhogy megbetegít: testileg, lelkileg és gondolatilag is. A nem vagyok elég jó, a túl sok vagyok, az idegesítő, a lecserélhető, szerintem ezek a "bűvös" szavak és az érzések amiket maguk után húznak, mindannyiunknak ismerős valamilyen szinten. Egész életemen keresztül úgy éreztem, hogy ezek mindegyike jelen van bennem, volt is miért azt hinnem, mert mondjuk azok az emberek akiknek érzelmi biztonságot kellett volna nyújtaniuk, nem tették meg kellőképp, és emiatt a világra szabadítottak egy érzelmi nyomorultat. Aki folyton nemet kapott, akinek lehülyeségezték az ötleteit, korlátok közé szorították a kretivitását, mintha direktbe akarták volna lenyiszogatni a szárnyait, hogy ne repüljön. Ne legyen szabad, csak egy rab, aki követi az ő kitaposott útjukat, úgy tegyen és éljen ahogy nekik tetszik. De én nem ők vagyok, más ösvényt taposnék ki magamnak, de ekkor megkapom a haszontalan jelzőt, a nem fog menni megállapításokat, ami kétségeket ültetett és folyamatosan ültet el bennem.

A blog volt mindig is az én terápiás menhelyem. Ahol a posztokba beleírhattam az érzéseimet, a saját létemet, nem csak azt, hogy mit gondolok egy-egy könyvről. De most ide is beférkőzött a kétség... elég jó-e amit írok, elég hiteles, nem volt-e túl sok "paraszt" vagy bunkó megjegyzésem, a mémek elég viccesek-e, jófej helyett nem tűnök inkább komolytalan lúzernek? És ezek a gondolatok. Ezek a túlgondolatok egyre inkább rámennek a mentális egészségemre... 

Vannak jó időszakok az életemben, de úgy éreztem a rosszak egyre hosszabbak, amik már nem csak a magam életébe hoznak romlást, de az emberekkel való viszonyom is kezdi kárát látni. Amikor a múlt árnyai és a túlgondolás annyira lehúz, hogy mikor a saját kisgyerekem kérdezi meg tőlem "mi van veled, anya?" legszívesebben rákiabálnék, hogy semmi, ugyan mi lenne? Ott megtorpanok... Mert van... Csak nem tudom letisztázni magamban, hogy mi is az... Csak érzem ezt a sok lehúzó erőt ami a fejemben és a lelkemben kavarog.

Ezért úgy döntöttem, hogy lépek, elsősorban a saját érdekemben. Segítséget kértem egy szakembertől. Tegnap volt az első alkalmunk (természetesen sikerült rossz épülethez mennem, úgyhogy 20 percet barangoltam a városban amig sikerült a célhelyre érnem. Ügyesen bemutatkoztam, sikerült lefagyni, leégetni magam, de már megszoktam, hogy ez a sorsom: eleinte minden nehezen megy nekem, aztán csak kialakul), mit mondjak, abban az egy órában több alkalommal is éreztem, hogy egy-egy fénycsík átdöfi a bennem lévő sűrű sötétséget. Voltak fájdalmas felismerések is, miszerint a múltam hullahegyein csücsülök, folyton olyan helyzetbe hozom magam amiért nyalogathatom a sebeimet, önszabotálom magamat a "nem vagyok elég jó" érzéssel, amik lassan tönkretesznek engem és a kapcsolataimat. Szép lassan a családommal és a barátaimmal valót. És ez megijesztett. Nagyon megijesztett!

Nem tudom magamat eléggé szeretni, mert olyan embertől vártam el azt, aki szintén nehézségekkel küzdött és lenne mit feldolgoznia. De tegnap a pszichológus megkérdezte, hogy mi lenne, ha az a személy csak úgy odajönne és szeretetteljesen megölelne? Határozottan rávágtam, hogy elutasítanám. Ráeszméltettek, hogy mert már nem kívánom az illető figyelmét. És ez tényleg így van. Másokat szeretnék megölelni, biztosítani őket arról, hogy fontosak nekem, de elsősorban magamat kell, a bennem élő gyereket kell elhalmozni szeretettel, öleléssel, odafigyeléssel. Magamat kell jutalmaznom, akár ha csak egy drágább, minőségibb fagyival is.

A munkám is szorosan kapcsolódik emberekhez, akik felé figyelemmel fordulok, nagyon szívesen meghallgatom őket ha bizalmat szavaznak nekem és ez megkönnyebbülést okoz nekik, de ez is olyan, ami lemerít. A munkám nem tölt fel, csak szükséghelyzet, a családi életem hangos, a gyorsan pörgő könyvmegjelenések közt is csak kapkodom a fejem és úgy érzem mindenről lemaradok. Frusztráló helyzetek központjában érzem magam, aminek következtében a barátaimtól várom el az azonnali lelkitámaszt, de ez őket is lemerítheti. És ekkor jönnek újra és újra az "idegesítő vagyok" meg a "nem vagyok elég jó" érzések. Borzasztó...

Úgy érzem egy kis szünetre van szükségem. Hogy egy kicsit magamba forduljak, dolgozzam az önbecsülésemen, alkossak abban ami tudom, hogy a jövőm, azaz fessek minél többet. Meg kell találnom önmagamat, vissza kell találnom a saját hangomhoz, szívből kell írnom, lelkifurdalás nélkül és nem szégyellni önmagamat. Elhinni végre és tudatosítani azt, hogy elég jó vagyok. Mi több, falloszosan jó! Jó anyának, feleségnek, barátnak, "olvasásnépszerűsítőnek" (hehe), embernek. 

Az úton az első döccenőn már túl vagyok, kaptam házi feladatot is, miszerint írnom kell egy listát azokról a dolgokról, amik pozitív érzettel töltenek el. Amikért hálás vagyok. Először lefagytam, hogy miket is írhatnék, aztán annyi, de annyi minden eszembe jutott: a gyerekem  huncut kacaja, a férjem formás hátsója (ezzel amúgy most tárgyiasítom szegényt, de tényleg csodás génjei vannak, na), a barátaim szeretete, az emberek kedvessége, a jó könyvek, a színpompás naplemente, a macskáim bújós pofija, a trillázó madárcsicsergés... a mindenféle szemszínem. És még folytathatnám.

Az egyik legkedvesebb barátomnak azt mondtam, most fel kell vennem a kesztyűt és meg kell küzdenem a mentális egészségemért. És itt most eszembe is jutott az egyik kedvenc idézetem, ami baromira idevág: "Egy harcos nem lehet gyenge, márpedig te harcos vagy, baszki!" (Monos Anett: Szenvedélyes hadviselés) És tényleg! Tegyük ezt a mondatot magunkévá!

Plusz a mai molyos sütim is egy üzenet a Magasságostól: "Úgy élj, hogy megtörténjenek veled azok a nagyszerű dolgok, amelyeket megérdemelsz." (Greg Behrendt – Liz Tuccillo: Majd hívlak, Baby!) A válaszom, oké, azon leszek. Félek, de azon leszek, hogy bátor legyek élni. 

Köszönöm, hogy elolvastátok! És ne feledjétek, éljétek meg a szép pillanatokat, öleljétek meg a szeretteiteket, szeressétek önmagatokat és elég jók vagytok! Durva jók és értékesek! És ha úgy érzitek segítségre van szükségetek, kérjetek. Nem szégyen az, hanem erő!