Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna

     Annyira evett a fene ezután a könyv (Anna Dressed in Blood) után, hogy csak na. Egyik barátnőm barátnője még a nyáron megvette nekem ezt a könyvet, és azóta itt nézegettem a polcomon. Miért is bírtam neki ellenállni? A kéretlen kölcsönkönyvek miatt. ;) De egy idő után annyira szemeztem ezzel a csodálatos borítójú példánnyal, hogy - végre -  muszáj volt a kezembe vennem.

Kendare Blake

     Theseus Cassio Lowood egy tizenhét éves kamasz, akinek apjától örökölt, természetfeletti munkája van. Kérésre szellemeket pusztít, s közben egy olyan vérszomjas másvilági után kutat, aki tíz évvel ezelőtt, kegyetlenül végzett az apjával. 
Cas boszorkány édesanyjával, és a szellemeket megérző Tybalt nevű macskával költözik városról-városra, hogy az ott élő veszélyes szellemeket eredeti helyükre juttassa, amit ősei fegyverének segítségével, a  misztikus athaméval tesz meg. 
Egy fülesnek köszönhetően hamarosan egy ontariói kisvárosba, Thunder Baybe költöznek, ahol egy régi,  elhagyatott házban szedi betévedt áldozatait a vérrel pettyezett, fehér ruhás Anna. A lányt hatvan évvel ezelőtt gyilkolták meg, s azóta házukban kísért, s kegyetlenül végez azokkal, akik átlépik otthona küszöbét. Cas következő feladata tehát az örökké tizenhat éves lány szelleme, akinek elpusztításában két újdonsült barátja: a gondolatolvasó Thomas és a suli csinibabája, Carmel is segít neki. Ám Cas hamar meglátja az egykori lány igazi arcát, s ahelyett, hogy elpusztítaná, megpróbálja felszabadítani. 

     

     Mielőtt nekikezdtem volna az olvasásnak, utánanéztem néhány véleménynek más-más oldalon. Minden elismerésem a bloggereké, mert akiket olvastam, azok rendesen félrevezettek az írásukkal. ;) Mert az hittem, ahogy a könyv is ígérte, ez tényleg egy romantikus, sötét mese, valamint azt, hogy Cas végez Annával. Hát nem így van, egyáltalán...

Először is beszéljünk egy kicsit a karakterekről:
Theseus Cassio Lowood - ilyen hülye nevet még életemben nem olvastam, egyetlen főhősnek sem! Honnan álmodta meg az írónő? De komolyan... mintha egy elfuserált nemes úrfi neve lenne, nem pedig egy szellemvadászé. :D Viszont a becenevével, a Casszal megtudtam barátkozni. De a teljes nevét is poénos párszor elmondani. :)
Tetszik nekem ez a srác. Nem sűrűn találkozom férfiszemszögből elmesélt történetekkel. De tetszik, és több ilyen típusú könyvet is szívesen olvasnék. Mert nincs felesleges nyavalygás, nincs túlzásba vitt hiszti, csak egy kis csipkelődés, poénos beköpések, tiszta érzelmek, amiket Blake jópofán és aranyosan helyezett el Cas szájában/szívében. De ahogy így belegondolok, az egész könyv nyavalygásmentes... még a suli szépsége, Carmel - aki szintén "érdekes" nevűre lett keresztelve - sem egy hisztikirálynő, pedig azt hittem, kibírhatatlan fruska lesz, akit saját kezűleg dobtam volna Anna pincéjébe, de kellemesen csalódtam benne, mert belevaló, bátor lány. Bezzeg a mellékszereplő izomagyú fiúk, na ők sokszor kiborítottak fafejűségükkel.
Thomasról nekem valahogy a Végzet ereklyéi Simon-a jutott az eszembe. Külsőleg is, meg belsőleg is hasonlóak. Cas cimbije átlagos karakter, elvoltam vele, de nem küzdötte be magát a kedvenc könyvszereplőim listájába.
Főszereplőnk családja... hmm... az anyukája nagyon toleráns. Én nem is tudom mit tennék a helyében, ha a gyerekem örökölt képessége a szellemek kiűzése az élők világából. Minden este lerágnám érte a körmeimet. Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Lowood sem tett másként... megértő anyuka, annyi szent. És úgy vigyáz a fiára, ahogy tud. Rendes tőle, hogy nem liheg folyton a fia nyakába, mert tudja, mi a gyermeke kötelessége, és nem terheli felesleges aggodalommal. Ez a jóság elég fura volt nekem, mert sokáig hiányoltam a normális, felszínre törő aggodalmat. De a végén csak pakolásra kényszerítette Cas-t. Ezt vártam, ezt a pánikot, mert emiatt éreztem azt, hogy tényleg érdekli a fia sorsa, és mérhetetlenül aggódik miatta.
Tybalt cicus, a saját önző macskánkra emlékeztet, aki csak akkor megy oda az emberhez, ha ő úgy akarja. Bezzeg amikor én akarom őt megsimogatni, alig érek a közelébe, máris eliszkol. Bosszantó tud lenni, de mégis szeretem. Tybaltnál is ezt éreztem. Olykor bosszantott a kis vakarcs, de mégis kedveltem. És meghökkentem a padlásjárása következményétől, és szomorú lettem miatta... nagyon... (az a jelenet, még most is megborzongom, ha eszembe jut: padlás, furcsa zajok, létra... brrr... a legjobb, legfélelmetesebb rész)
Van még egy karakter, akiről szeretnék még pár szót lekörmölni, és ő a könyv címszereplője, Anna Korlov. A félelmetes bestia, a kegyetlen istennő, aki egy kedves, megértő, bátor kamaszlány is egyben. Kíváncsi voltam, Blake hogy fogja az ő jó énjét a történetbe hozni. És azt kell mondanom, maximálisan elégedett vagyok. Lassan jött a változás, tetszett a kettős karaktere. Örültem amikor felszabadult, és attól a fejezettől kezdve lett igazán érdekes a könyvtartalom.

Mint azt már az előző mondatomban látni, számomra Anna felszabadulásától lett lekötő a történet. Ez kb a kétszázadik oldaltól szerepel. Addig csak olvastam, és picit untam a történetvezetést. Na nem mondom, Anna egyik trükkjétől azért megugrott a pulzusom. "Csak egy pillanatig fáj" - legalábbis azt hiszem, ezt mondta az egyik áldozata, akinek ettől a mondatától, és az akkor vele történt dologtól állt fel karomon a szőr. A lány elég sok szörnyűséget csinált, de amit életében csináltak vele, attól majdnem kibuggyantak a könnyeim. Szegény Anna... sem életében, sem halála után nem volt egy nyugodt, boldog pillanata. Habár hazudok, mert amikor Cas az "életébe" lépett, akkor igenis boldog volt.
A könyv egy romantikus történettel próbál minket beetetni. Pedig nagyon nincs így. A szirup csak egy mákszemnyi, de az aranyos. És azt hiszem, nem is kellett bele több. Mert azért fura lett volna, ha a vadász és áldozata közt óriási, mindent elsöprő szerelemről olvastunk volna. Jó volt ez így... jó volt ez a misztikusság, ami körüllengte az egész sztorit, és a pici romantika, ami könnyedebbé tette az abszurd történetet.

9/10