Sziasztok!
Szegény kis olvasónaplómat eléggé elhanyagoltam, így azt hiszem ideje a polcomon árválkodó könyvek mellett ezt is leporolni. Csapjunk bele!
Lapozzunk vissza jó régre, méghozzá 2025 júniusához, amikor először olvastam L. J. Shen Megtört hercegnőjét. A könyv kívülről szép, belülről pedig tanulságos, bővebben pedig ide kattintva olvashatjátok a véleményemet.
Aztán rárepültem Evelyn Skye-tól A hercegnő és a sárkány c. kötetre, aminek filmváltozatát 1-2 színészi túlzás mellett eléggé szerettem, így az egyik havi kihívás alanyának a moziból készült könyvváltozatot választottam.
A regény egy nehézségekkel küzdő királyság leányát helyezi fókuszba, Elodie-t, aki bátran utazik egy festői szigetre, hogy az ottani herceg hitvese, így a saját királyságának megmentője lehessen. A hely megnyerő, ahogy szerencsére a herceg is, viszont a mázli itt elfogy, amikor a szertartás után egy barlangba dobva találja magát, ahol arából hirtelen áldozati báránnyá válik, mégpedig a sziget jogos tulajdonosának: egy sárkánynak. De mivel Elodie nem kívánkozik fogpiszkálóra, ezért minden erejét és ügyességét latba vetve az útvesztőnek beillő barlangrendszerben fogócskát játszik a nagy fenevaddal, aki sokkal több, mint egy gonosz hüllő.
Nos, a történet nagyjából ugyanaz mint a film, viszont tudott újat mutatni, izgalmas, újszerű pillanatokkal is megajándékozni. Ez dícséretes, hisz így mégsem teljesen ugyanazt a történetet kaptam mint amit a forgatókönyv diktált, viszont a mozi mégis egy fokkal jobban tetszett.
A nyár utolsó hónapjába Jud Meyrintől a Holttest az Ambróziában c. kötettel léptem, ami az írónő első romantikus krimijének egyike. Ez meg is látszik rajta, itt még nincs meg az a kiforrottság, ami a későbbi regényeit jellemzi, de egy "úgy olvasnék valamit, de nem tudom, hogy mit" időszakot bőven kitölt.
A történet, mint ahogy a cím is spoilerezi, egy gyilkossági ügyet helyez főszerepbe, az Ambróziában, főhősnőnk édesapjának kávézójában. Mivel apuka pont abban az időpontban tölti megérdemelt szabadságát - a civilizációtól távol -, ezért ráterelődik a gyanú, amit lánya, Flóra, igyekszik eltörölni. De ahhoz, hogy apja nevét tisztára mossa, segítséget kér volt "legyet a röptében is" osztálytársától, a magánnyomozó Bentől. Ám nincs könnyű dolguk, ha egyre több bizonyiték utal rá, hogy az édesapa sáros, plusz rendre felbukkan az a bosszantó exférj is, miközben "nem szabad elgyengülnöm" kúrós pillantásokat váltanak a főszereplők. Úgyhogy minden adott egy jó kis románcos gyilok-felderítéshez, viszont túl hosszúnak éreztem a kötetet. Túl sok volt Árpin a vizeslepedő, túl sok volt az érzelmi évődés, túl sok szó esett a kávéfogyasztásról. Viszont amit imádok Judit könyveinél az az, hogy enged gondolkozni. Sherlock Homes-os pipát dug a számba, majd megcsapkodja vállaimat és azt mondja a szemembe "menj, és nyomozz. Nézd csak, ha nem akarod elhinni amit adok, akkor tessék ő ezért lehet gyanús, a másik meg azért. Bogozd ki!" Nekem meg járt az agyam, volt, hogy ráhibáztam, aztán meg mást gyanúsítottam, betonbiztos indokkal.... na azt elhibáztam. Végül a ráhibázásom nyert, paskoltam is a vállam büszkén, igaz az indokot még véletlenül sem találtam ki. Sebaj, az élmény megvolt.
Bordás Róbert Vízzé válik a vér? sorozatának második része, a Kötelékek hálójában számomra nem tudta überelni az első részt. A bevezető kötet több ízben torokszorító volt, a folytatás viszont számomra túl szappanoperás - még ha mexikói és egyéb latin-amerikai sorozatokon is nőttem fel. Tudatosan volt így vezetve, értem és minden adta is magát, viszont az utolsó oldalakat olyan WTF arccal fogadtam, ami miatt a szerkesztő biztos csuklott egyet. Annyira a harmadik kötetbe kívánkozott volna az a pár oldal! Boldogabb lettem volna ha Betka leleplező mondatával zárult volna a második rész. Mekkora sokk volt! De folytatta a magáét, majd tett egy karakteridegen dolgot, amivel lehúzta a kedvemet... És bármennyire úgy tűnik, lecseszem ezt a regényt, összességében pozitív élmény volt, és borzasztóan várom, hogy a harmadik kötet vajon bebizonyítja-e az egyik teóriámat.
Karen Marie Moning The House at Watch Hill mágikus baklövéséről az év végi összegzőmben már írtam egy zanzásított véleményt, ha érdekel titeket, nyugodtan kattintsatok ide.
Az őszt Monos Anett Perzselő tűzszünetével kezdtem, amiben egy bonyodalmakkal és múltbéli sebekkel megpakolt szerelmi história folytatását élhettem át, ezúttal még több érzelmi cunamival, komoly témák boncolgatásával és annyi csípős jelenettel, hogy belesajdult a szemem.
Aranyos volt a "most szakítottam a nagy ő-vel, mert beláttam mekkora tapló" és a "a kampusz fenegyereke vagyok, akinek minden is sikerül" közös története, ami bódulattal, rossz, de szexi döntésekkel, vággyal és próbatételekkel teli, mégis azt éreztem, hogy semmiből sem kaptam eleget. Mintha több mondat lett volna töltelék mint lényeges tartalom, így lassan, de biztosan lankadt az érdeklődésem, a felétől már vártam, hogy befejezhessem.
Gregus Gábor jól ír, filmszerűen, ezt az októberben fogyasztott Az eszencia uraiban is bizonyította. Sőt, kis cselesen be is integrált a történetébe jónéhány mozis easter egg-et, amiről be is ugrott jó néhány ikonikus film.
Ez a történet amolyan hegylakós feelinggel fújja be a sztorit, amit megfejel egy hataloméhes társasággal, meg egy olyan "együtt a világ ellen" párossal, akiknek kínos volt a legtöbb romantikus pillanata, ez pedig rontott az olvasási kedvemen. De volt jó pár olyan momentum, ami működtette a történetet, ami miatt remélem, a szerző a későbbi regényeinél hanyagolja a romantikát, és inkább a világépítésre, az akciókra és a karakterekre koncentrál majd.
A novemberben olvasott Jud Meyrin Csontvázak a szekrényben c. kötete már jobban a hatása alá vont, mint a Rózsakői rejtélyek első része.
A történet ugyanazon a helyszínen játszódik, a szereplőbrigád is ugyanaz, viszont ez a rész több teret enged az előző főhőspáros barátainak, Lizának és Alexnek. A cím az ő csontvázaikról regél: Liza szemöldök összeráncolós kalandjáról és Alex beszorult a levegő féle csontkollekciójáról. Ezek pedig jó kis táptalajt jelentettek a teóriáimnak, amik mire letisztultak, dobhattam is ki a kukába, mert helyettük egy Agatha Christie-féle, kitalálhatatlan csavart kaptam..
A fuckboy Alex és a feszült Liza kettőse sok árnyalatot tartogatott, szerettem velük időt tölteni. Az írónő szépen bontogatta a jellemüket, a felszín alatt sok érdekesség lapult róluk, így igazán mélységet kaptak a karaktereik. Viszont az előző szerelmespártól érezhetően nem akart túl nagy távolságot tartani az írónő, amit kicsit bántam, mert Lizát és Alexet izgalmasabb párosnak éreztem - mind önmagukban vívott kísértetharcaik és kettejük sistergő, érzelmes dinamikájában.
Az ünnepi időszakban egy méltó könyvhöz nyúltam, azaz Charles Dickens Karácsonyi ének klasszikusához.
Egy zsémbes, zsugori öregember. Szegény, de annál reménytelibb emberek. Szellemek, amik időn és emlékeken át taszigálják át az antihőst, hogy az rájöjjön, a pénz nem boldogít… van attól sokkal fontosabb!
Dickens Karácsonyi éneke amilyen rövidke volt, olyan nagy üzenetet hordozott magában. Közhelynek tűnő „rövid az élet, értékeljünk minden apróságot, de legfőképp az emberi kapcsolatokat” féle, mégis olyan húsbavágóan tálalva, ami után nyugodtan mondhatom, örülök, hogy erre a kortalan történetre esett a választásom, mert kijózanító ajándékot adott.
Cora Reilly Bizalom könyvének főhőseinek, Aria-nak és Luca-nak története pont olyan dark romance-os tündérmese, amit a műfajjal kacérkodó olvasók bátran fellapozhatnak. Megvan benne a forró, ablakösszelihegős erotika, a vértől piszkos kéz, viszont érzelmileg célozza meg leginkább az arra kíváncsi szíveket. Mert ha van is benne fegyverarzenál pisztolytól a baltáig, csupán megvillantja egy-egy pillanatra a pusztító eszközöket, nem megy bele a legocsmányabb traumákba, sokkal inkább nyújt egy lightosabbb verziót a maffia világából. Mégis, a vérző sebei ellenére továbbra is működik, sőt ez az átfogó kötet olyan volt, mint jóllakott pocaknak a desszert, aminek ugye mindig van hely. Ennek a kötetnek pedig volt, minden kreatív történetismétlésével, pulzusemelő részleteivel, szerelmes sóhajaival és ígéreteivel, megható pillanataival együtt.
Az első Hidasi Judit könyvem, azon belül is a Könnyeidből színes tollak novelláskötet, tanulságos utazás volt. Egyrészt az, hogy a külső mennyire számít egy könyvnél... és ennek nem szabadna bedőlni. Másrészt úgy érzem, az írónő nem nekem ír, és mégis.
Nem éreztem magaménak az írásmódját, mégis könnyen csúsztak a szavai. Minden történetnél olvasásra bátorított a novellányi hossz, miközben olyan idézetek szólítottak meg, amiket magammal viszek az életem további részében. És hát az egyik történetet is - ahogy a felvezető is megjósolta -, ami nem hiába került elém... mintha rólam szólna. Izgalmas és félelmetes volt egy olyan nőről olvasni, aki visszatükrözte a gondolataimat, érzelmeimet, kétségeimet. Majd tanulságot adott, és erőt, hogy változtassak, ne ragadjak bele a mókuskerékbe, legyek fontos önmagam számára is. Ez az emlékeztető pedig minden nőnek, legfőképp édesanyának járna, aki bizonytalan magában, aki a mindennapok végtelen csapdájában érzi magát, nem talál kiutat, és ennek ilyen-olyan formában mindig hangot is ad... De az a történet megmutatta nekem, hogy a fényre kivezető lámpás nem mások kezében van - ők csak utat mutatnak -, hanem mindig a sajátunkban. És bár kellemetlen az orrakoppintós lecke, mégis szükséges, hogy a történetekből merítve minden olvasó kiterjessze a maga, szabadságot adó szárnyait.
Jud Meyrintől az Elveszettek szigete egy igazán méltó befejezése lett a Felföldi rejtélyeknek. Minden adva volt hozzá a festői tájon keresztül a feszültséggel és kérdésekkel teli krimiszálon át a színes karakterekig, akik közül egyet sem éreztem feleslegesnek. Mindenkinek megvolt a patikamérlegen kiszámított játékideje és funkciója, amivel a nyomozás serpenyőjét gazdagították. De közülük természetesen Louise és Tony párosa sem maradt el a romantikus vonal képviseletében. Hozták az elvártat a "nem szabad többé kavarnunk"tól az "alattunk nyög a kanapé"ig, ami nem merült ki csak puszta vágyban, sokkal inkább az érzelmekre tették a fókuszt. Így az írónő a krimi mellett szépen bánt a romantikával is, ezzel számomra tökéletes is volt az egyensúly. Annyira, hogy az eddig olvasottak közül ez lett a kedvenc Jud Meyrin könyvem, amit minden porcikámmal együtt nagyon ajánlok!
A története a Lápi lány, Kya életét követi nyomon, aki gyerekként lassan elveszíti családtagjait, amíg arra ocsud fel, hogy egyedül marad. Próbál boldogulni, de a társadalmi beilleszkedéssel gondjai akadnak, ám egy srác közel kerül hozzá, aki megtanítja az olvasástól kezdve a mit jelent szeretni-ig. Ám egy idő után ő is kilép a lány életéből, de rövidesen új legény próbálja meghódítani a kisvadócot... De a siker mellett valami mást is elnyer, méghozzá a túlvilágra szóló retúr jegyet. Segítőtársának pedig pont Kya-t vádolják, akinek a városlakók megalapozatlan ellenszenvétől kísértve be kell bizonyítani az ártatlanságát.
Meglepődve láttam, hány olvasónál siklott ki a regény. Valószínűleg ők egy nyomozásra koncentráló krimitörténetet vártak, holott ez a könyv egy bonyodalmakkal, magánnyal, tiszta természet-szeretettel meghintett felnövéstörténet. Nagyon sokat ad ez a könyv, ha az olvasó túltekint a gyilkosságon, ahol igaz, hogy a krimi-szál fontos, de nem a legfontosabb. Sokkal inkább a természet és ember közötti kapocs, az emberi mivolt dinamikájának megértése, az empátia gyakorlása mások és saját magunk felé.
Sok sztorit olvastam már Shen-től, de ez a kisiklott életű fiatal felnőttekről szóló Fékezhetetlen vágy történet mindent visz! Egyikük ostorozza magát a múlt hibái miatt és minden életveszélyes kihívást megragad, hogy vezekeljen, amíg a másik mosolyogva feláldozza magát, miközben egy baseball sapka takarásában őrizgeti régi élete morzsáit.
Érdekes, hogy mindkét fél harcos: egyikük a ringben teszi, másikuk pedig a lelkivilágával viaskodik, miközben egyedül lassan tönkremennek. Aztán észre sem veszik, hogy egymás támaszai, barátai, megmentői lesznek - ösztönzik egymást. Shen itt igazán széles skálán tudta megmutatni azt, hogy mitől lesz az ember emberi: az érzelmektől. Karakterei élete olyan mint egy ferde tükör. Amíg az egyik küzd a lelkifurdalással, addig a másik a lelkifurdalás ellen teszi ugyanazt. Aztán idővel leemelik egymásról a béklyót, hogy önfeledten tudjanak élni. De micsoda út vezetett idáig! A legdrámaibb, legtöbb lelkifurdalást tartalmazó, leghumorosabb, legjobb karakteres út.
Az első bekezdéstől az utolsóig nagyon szerettem!
Igaz kicsit fárasztó volt ez a "séta" a végefelé, de úgy érzem jókor olvastam ezt a könyvet.
Brooke Fast Rabmadár című sorozatindítója a régen szeretett disztópia vasútazással kecsegtetett: adva volt egy jövőbeni, keserves világ, ahol a szegények sínylődtek, a gazdagok pedig az állatok után embervadászatra váltottak jegyet. Kicsit Éhezők viadala érzetet adott az alapsztori, csak itt névhúzás helyett a vadászok választottak zsákmányt a börtön falai között, akiknek igen csekély esélyük volt az életben maradásra.
A sztori jó felvezetést kapott, az első vadászatig még szépen is építkezett, ám amikor a rab és a fegyőr közt elmélyült a románc, ott a cselekmény egyre szűkmarkúbban mérte az izgalmakat és az akciót. A romantikát viszont annál erőteljesebben nyomta: a "véletlenszerű" simogatásokat, a mindenttudó tekinteteket és a merészebb tartalmakat - amik szerintem nem tettek túl jót a történetnek... elvitték a fókuszt a társadalmi problémákról és a felkavaróbb vadászjelenetekről, amit fájlalok. Ahogy azt is, hogy nem volt férfi szemszög. Sokkal tartalmasabb és teljesebb lett volna a történet. Talán majd a folytatásban.
Stjepan Šejić Harleen képregénye egy igényesen megrajzolt Joker és Harley Quinn eredettörténet manipulációval és társadalmi kritikával megtűzdelve, ami történetileg feszes tempójú, drámai, és nem csak a Jokerrel való bizarr, bimbózó románcról szól...
A képkockákban a szerző az egyik legérdekesebb kérdést is boncolgatni merészeli: a hosszú ideje bűnben dagonyázóknál a folyamatos stresszhelyzet kikapcsolja az empátiát, ami miatt mészárossá változnak? És ez az állapot visszaállítható-e, hogy ismét a társadalom hasznos tagjai legyenek? Ilyen és ehhez hasonló történetszálak mellett a kötet egy igazi dark romance vonalon is otthonosan mozog, ahol a jókislány igyekszik megmenteni a rosszfiút, de hát ez a sztori inkább dark, mint románc... én pedig mindenestül szerettem!
A történet egy apátság lányairól szól, akiknek nincs nevük, csak számuk, valamint folyton el van takarva a szemük és a "templom" vezetője gyakran rohadt virágoktól bűzlő forrásba fojtja őket, hogy jövendőmonó álmot láthassanak a fizetőképes látogatók számára. Egyik nap azonban az új, suhanc király teszi tiszteletét a szent helyen páncélba öltözött pereputtyával, hogy később csupa rossz hírt kapjon a főhősnő látomása után. Ezt és az egyik durcás lovaggal való szemezést követően a Hat nevű jövendőmondó lassan egyedül találja magát fogadott nővéreivel közös kunyhójában. Kétségbeesésében kiszökik és az egyik vízköpő nem kívánt társaságában útnak indul, hogy segítséget kérjen a királytól és lovagjaitól a nővérei megtalálásában, ám az útja során nem várt meglepetések forgatják fel az életét, ami még nagyobb téttel ruházza fel a lány küldetését: istenségek és különleges tárgyak utáni nyomozással.
Nos, a sztori jó volt. Akadt benne bőven izgalom, fordulat, talpraesett főhősnő és kezdetben ígéretes, mufurc lovag. Ám amikor az incselkedés után az írónő jobban belevetette magát a romantikába, onnantról a srác karizmája számomra elveszett. Ahogy a történetben sem találtam meg igazán a sót. Érdekes volt, de mintha valami hiányzott volna... Cybill karaktere viszont a helyén volt, kíváncsi vagyok, vele kapcsolatban mit tartogat még az írónő. Remélem jóféle fordulatokat, mert jellemfejlődést annyira már nem tud. Ez alatt az egy könyv alatt kész volt a lány. Mégsem ő volt számomra az etalon, hanem a bölcs meglátásokat megosztó vízköpő, Bartholomew. Eszméletlen figura volt!
Amennyire anno vártam Sarah MacLean A megérdemelt szeretőjét (A szerencsejáték szabályai 2.) olyan röhejesen sokáig tologattam. Egy bukott nemes és szemüveges lady kacérkodásáról szól a történet, akik közül a gyengébbik nem szeretné megérteni a testi örömöket mielőtt az elrendezett házasságába lépne. S mivel lövése sincs, hogy mi rejtőzik a csillagpózon túl, ezért segítséget kér sógora hírhedt nőfaló barátjától, a számmester Cross-tól. De ahogy fentebb is írtam, a tanítás más mederbe terelte a cselekményt, túl jól ment az oktatás. És bár bírtam ezeket a fülledt pillanatokat, a sztori többi részén szétuntam az agyamat. Pippa, akárcsak a többi felvilágosítatlan főhősnő talpraesett, tudáséhes, okés karakter. Cross viszont a szokásos magának való, luk mellett vonyító farkas, aki nagy szenvedések közepette mindig enged a kísértésnek, hogy aztán a "nem érdemellek meg" kártyát lengetve fárasszon hosszú fejezeteken keresztül. Szerencséje az ilyen félnótásoknak, hogy a főhősnőik, így Pippa is a saját kezébe veszi a cselekményt, hogy a végén eljöjjön a megérdemelt happy end. Csak az a mégviccesebb, hogy az egész regény alatt a "felszarvazott" vőlegény és egy másik, épphogy betoppant mellékszepelő néhány jelenete nagyobb érdeklődést váltott ki belőlem, mint maguk a főszereplők.
Kár ezért a könyvért!
Izgatottan vágtam bele Soós Tibortól Az istennő amulettje (Nílus könyve 1.) c. történelmi fikciójába, amiben az író egyik kedvenc helyemre, az ókori Egyiptomba invitált.
A történet egy puccsot helyez a középpontba, amihez két olyan főszereplőt is mellérendelt, akik közül az egyik szívesen időzik csinos combok között, a másikat pedig már a kezdettől fogva belepte egy letargikus légkör, ami csak tovább épült, amíg száz oldal után maga alá temette. Borzalmas jelenetcsokrot kaptam a főhősnő, Tia oldaláról, de bármennyire is borzasztó volt, úgy érzem számomra ettől kezdve indult be igazán a történet. Mert a politkai kavarások mellett kaptam egy olyan személyt, aki egy hosszú és alapos felnövéstörténetet és fejlődésregény ígéretét hordozza magában.
Tricia Levenseller A kalózkirály lánya kötetéről csak annyit, hogy ez volt ám az igazi kalózromantika! A lányról, aki hagyta magát elrabolni, hogy ellopphasson egy mesés kincshez vezető térképdarabot - csakhogy közben egyre közelebb kerül az ellen öccséhez. És kb ennyi a történet. Tényleg kis cicázás, lopott csókok és felizzó romantika... na jó, némi másfajta kaland is belecsöppent. De így is egy filmszerűen pergő, igazán kalózos atmoszférájú történetet kaptam, amire nem tudok rosszat mondani, annyira elvittek a karakterek és a hangulat.
Na, ha az első részből kimaradt a kaland, A szirénkirálynő lánya cselekménye összekapta magát és pótolta! Valami eszméletlenül imádtam fő és mellékkarakterekkel együtt, pluszpont, hogy a romantika elmélyülte után is hűek tudtak maradni önmagukhoz a karakterek. Mindenkinek megvolt a súlya, szerepe, tökéletes játékideje. A sztori pedig nem cicózott, voltak veszteségek, parás jelenetek és vérfröccsenős összetűzések. Az évem egyik legjobb, legkalandosabb könyve! Adaptációra vele!
Vivien Holloway Végtelen horizont és Vérvörös horizont történeteiben adva van egy árva lány, Becky, akit kisgyerek kora óta a nagybátyja nevel, és mindketten a bácsi Lélekvesztő nevezetű szállítóhajóján szereti a legtöbb időt tölteni. Amúgy időben a 3. világháború után járunk, aminek következtében az emberek kiiktatták az elektronikát, ami egy apró csoda folytán 3000 méteres magasságban mégis működik, így a világ a elektronikával felszerelt léghajóra váltott. Nos, ahogy már írtam, Becky egy ilyen hajón műszerészkedik, mindaddig, amíg egy nap a családi házukhoz közeli csehóban egy kártyapartin el nem bukja a tétet, azaz a nagybátyja Lélekvesztőjét. Ezért, hogy ne okozzon csalódást, inkább magát kínálja fel az ellenfele, Nick számára, aki kap is az alkalmon, és utasítja, hogy három év múlva szeretettel várja a saját, Hydra nevű hajóján, hogy csatlakozzon a saját legénységéhez. Beckynek pedig nincs mit tennie, az adott szót úgy szereti ha betartva van, ezért egy szép napon kisunnyog a családi fészekből, hogy aztán Nick összetűzésbe keveredjen a nagybátyjával, majd egy nehézfejű spiné megkeserítse az életét, aztán az új kapitánya felforralja a vérét miközben vérmocskos kalandokba keveredik, hogy aztán végül rájöjjön, anno nem csak a piáldában verték át.
Nos, a sztori nagyon látványosan, gördülékenyen volt megírva, könnyen lehetett vizualizálni. Eszembe is jutott, hogy olyan, mint egy délutáni sci-fi sorozat, ami elvan a háttérben, te meg két ruhahajtogatás közben rápislantasz, mikor meg érdekesebbre vált a hangulat, akkor leülsz, hogy megnézd azt a néhány odatapasztós jelenetet. Majd mész is tovább az évad végeztével, hogy hmm, ez nem is volt olyan rossz.
A Vérvörös horizont két novellát tartalmazó kis csemege a Végtelen horizont szerelmeseinek.
Az első történet Becky és Nick ominózus kártyapartis estélyét meséli el bővebben, a másik minisztori pedig a lány antibarátjának, Junnak Végtelen horizont utáni veszélyekkel és árulással teli történetét osztja meg.
Nos, az első sztori nem adott túl sokat, viszont Jun saját kis szelete sokkal ínycsiklandozóbb volt. Veszélyes az a spiné, szerethetetlen a tüskés viselkedése miatt, viszont értékeltem az őszinte karakterét, így jó szájízzel búcsúztam ettől a léghajós világtól.
Szülinapom környékén egyik kedves barátnőm meglepett egy csomaggal, amiben sok kedves dolog és finomság között ott lapult Charlie Mackesy önismereti meseregénye is.
A könyv amilyen szemrevaló kívül, olyan lélekemelő belül. Egy szép barátságot mutat be a Kisfiú és három állat közt, amiből a kedvesség, a bölcsesség, a megértés és a szeretet árad. Szinte minden oldal tanít valamit, de nem csak a mondatok. A képek is ugyanúgy beszédesek tudnak lenni, így a szöveg és a művészi rajzok szépen kiegészítik egymást. Engem pedig mindezzel jól meg is hatottak.
Nem gondoltam volna, hogy a facebookos havi-kihívás-sorozatomban egy ilyen spontán gyöngyszemre akadok.
Májusban közös mágikus realízmus olvasásra invitáltam a követőimet, amikoris kiszúrtam magamnak Kristy Greenwood Holtomiglan-holtodiglanját. És milyen jól tettem. Már korábban becsippant miatta a radarom, de a semmilyen borító nem ösztönzött akkoriban az olvasásra. Most viszont hálás vagyok a Magasságosnak, hogy a borító ellenére esélyt adtam ennek a történetnek.
A sztori egy második esély az életre regény, amiben a tüskés és magányos Delfie egy falat hamburger miatt a másvilágra kerül, ám a túlvilági terapeutája esélyt ad neki arra, hogy visszanyerje az életét, csupán annyit kell tennie, hogy csókot kap egy akkor megismert fickótól. Delfie beleegyezik, mert szeretné megtalálni a lelkitársát és ismét átérezni a szikrát, valamint aggódik idős szomszédja, Mr. Yoon miatt is, akinek szeretne jobb sorsot teremteni. Ám miközben megy a hajsza a lelkitárs után, Delfie kalandokba, vicces helyzetekbe keveredik, új embereket ismer meg akik érthetetlen módon a barátságát kívánják, valamint a lenti szomszéd pasival, a kiállhatatlan Cooperrel is érdekes adok-kapok kapcsolatba kerül. És miközben kegyeg az óra, Delfie rájön, hogy az élet milyen színes, mennyire hiányzott neki a művészet, és, hogy mekkora hiba volt az emberektől távol tartania magát. Mindezt az írónő kellemes, szórakoztató stílusba csomagolta, amitől egyik fejezet csúszott a másik után. Közben hol kijózanító, máskor pedig léleksimogató tanításokba botlottam, és grátiszban a megható pillanatokból is alaposan kijutott. Úgyhogy imádtam a sztorit mindenestül, kicsit rólam szólt és abszolút nekem íródott. Imádtam! És kell belőle egy saját példány!
Kellemes volt ez az olvasmány. Kicsit izgalmas, néhol meglepő, de ami leginkább vitte a sztorit, az a főszereplők közti tartalmas kommunikáció volt. Ritka az ilyen értéket képviselő fülledtebb töriromi.
Amíg a világ Dean Di Laurentisért rajong, addig én John Tuckerért! Imádtam ezt a palit, látszik, hogy nő írta, tiszta mesebeli herceg. Hibátlan kívül belül! Felelősségteljes, elmenne séfnek is, kedves, tiszta vattacukorból van a lelke és boldoggá tenne, ha „boldoggá tenne” egy parkoló kocsi első ülésén. Mi több, a kezét tördelve rebegnék neki fogvicsorgatva hálát, hogy megszülhetem a közös gyermekünket. Mondjuk a névválasztásba azért ne szóljon bele…
Sabrina meg igazi toxikus család- túlélő, csoda, hogy ember lett belőle. Szalutálok is neki egyet szívből!
A szerelmi huzavona kicsit fárasztó volt, de mégis olyan szépen együttmüködtek ezek ketten, hogy gond nélkül új kedvenceimmé váltak.
Viszont nem volt rossz sztori, a kriptonit felhasználása és az eltűnő bevándorlók kapcsolata jól ki volt bontva, Clark személyisége is átjött, kedvelhető volt és logikusan felépített. Néha még izgalmas is volt a sztori, kissé sajgó veszteség is ért, úgyhogy összességében nem is volt rossz ez a kaland. A Batman-es DC ICONS kötetet nálam mindenképp überelte.
Amiket hasznosítani fogok:
– nem bonyolódom hitelbe. Ha a jövőben lesz olyanom – de úgy csinálom hogy ne legyen –, minél hamarabb visszafizetem.
– célom, hogy összekuporgassam a fizetésem háromszorosát, hogy legyen egy biztonsági tartalékom, majd rá se nézek, csak akkor, ha beüt a krach.
– elhatároztam, hogy milyen ember akarok lenni: bátor, kedves és értékes.
– minden hónapban költsegvetést készítek, és megnézem, milyen baromságokra költöttem impulzívan, hogy legközelebb ezt ne tegyem. És arra költsek, amire muszáj.
– beleállok az álmaimba, elkezdem őket megvalósítani, fejlesztem magam a kijelölt területen, hogy „nem veszthetek semmit” és „meg tudom csinálni” logikát követve tündökölhessek.
– független legyek mindenkitől és igyekezzek több lábon állni. Ha kell, értékpapirba fektessek, vagy bármi másba, csak előtte tájékozódok rendesen.
– változtassak az életmódomon. Figyeljek az egészségemre, trehány hozzáállással a testem is az lesz, ami kihat rám mentálisan és mindenhogy. Azaz a „fusson a rák, annak sok lába van” viccet többet ne süssem el, elő a sportcicifixszel, fussak én.
– ne sajnáljam a pénzt a rászorulóktól. Ott a gyanú, hogy piára költi el valaki, de mi van, ha tényleg kenyérre van szüksége?
Én ezeket a tanacsokat fogadom meg a jövőre nézve, ha ti elolvasnátok az író összes tippjét, akkor ugorjatok fejest a könyvbe. Megéri!
Egyre ritkábban, de azért sikerül benyelnem a „kidobott pénz az ablakon” megtapasztalást. Így jártam, sebaj, tanul az ember… legközelebb kétszer is meggondolom, hogy mikor szaladok vakon és tátott szájjal a hype-erdőbe.
A borító megfogott, a jelenkori Büszkeség és balitélet „cimke” pedig gyors vásárlásra ösztönzött, hogy utána évekig nézegessem Aiden és Vanessa (na meg Zac-ék) történetének gerincét. Aztán az FB-s kihívásom miatt lefújtam róla a port, hogy hosszú napokat töltsek egy felesleges leírásokban, unalmas cselekményvezetésben és párbeszédekben gazdag, potenciállal nem élő, borzasztó lassan égő sport románccal. Ahol a sport része kimerül abban, hogy nagyfiúnk csípőre tett kézzel csúnyán néz, a románc rész meg szűziesből az utolsó oldalakra felocsúdott, hogy bugyiba nyúlós pillanatokat okozzon az olyan mocskos fantáziájú olvasóknak, mint a macskám gazdájának.
Nem volt szörnyű a végeredmény, de annyira jó sem. A százalékok miatt magasan voltak az elvárásaim, de sebaj, néha koppanni is kell, meg amúgy is van még bőven olvasnivaló. Bár azt bevallom, a főszereplők közti „papírmunka” utáni legtöbb pillanat cuki volt, Vanessa művészi útja megsimogatta hasonszőrű lelkemet, egy rahedli megszólítós idézetet jelölgettem ki magamnak és a fordítás is rendben volt. Sőt azt mondom, itt a fordítás vitte a hátán a könyvet. Viszont még ezek sem mentettek meg attól, hogy ne kenődjek fel kellemetlenül a több mint 600 oldalas winnipegi nagy falra, úgyhogy köszönöm szépen, Zac sztoriját inkább olvasatlanul elengedem és új gazdát keresek neki… nekik.
Ti milyen könyveket olvastatok mostanában? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése