Dmitry Glukhovsky: Metró 2033

     Mint tudjátok, néhány hete beléptem Vegazus Mini-könyvklubjába, mert nagy kedvem volt ahhoz, hogy több olvasóval egyszerre olvassak egy megadott regényt. A klub első, romantikus műfajú hajrájában nem vettem részt, de a másodikban, ahol a sci-fik és disztópiák kerültek a középpontba, már igen.
Több könyvből választottunk, mindenki arra szavazott ami a leginkább érdekelte, így a listát látva, és a fülszövegeket elolvasva, egyből kedvet kaptam az orosz Glukhovsky könyvéhez (a borító is szuper), ami egy lebilincselő, izgalmas történettel kecsegtetett.

Dmitry Glukhovsky

     2033.
Az egész világ romokban hever.
Az emberiség majdnem teljesen elpusztult.
Moszkva szellemvárossá változott, megmérgezte a radioaktív sugárzás, és szörnyek népesítik be. A kevés életben maradt ember a moszkvai metróban bújik meg – a Föld legnagyobb atombombabiztos óvóhelyén. A metró állomásai most városállamok, az alagutakban sötétség honol, és borzalom fészkel.
Artyomnak az egész metróhálózaton át kell jutnia, hogy megmentse a szörnyű veszedelemtől az állomását, sőt talán az egész emberiséget.

"... az alagutak még akkor sem üresek, ha egy teremtett lélek sincs bennük. Valami láthatatlan és érzékelhetetlen dolog folydogál bennük lassan és sűrűn, saját életével tölti be őket, mint valami nehéz, kihűlt vér egy kőleviatán vénáiban."

     Marhára untam ezt a könyvet. Idén ez volt a második olyan olvasmányom, ami fizikai fájdalmat okozott. Általában elalszom az unalmas könyveken, de ettől migrénem lett. Miért is? Na figyeljetek.
Ez a sztori rém hosszú, tele van orosz nevekkel, egy szuszra elhadart monológokkal, rengeteg filozófiai mindenfélével, egy piszok mázlista puhapöcs főszereplővel, papírmasé mellékszereplőkkel, dögunalmas cselekményleírással. Ez a könyv szabályszerűen fájt. És én még erre szavaztam, és izgatottan vártam, hogy belekezdhessek. Biztos vagyok benne, hogy a véleményemmel nem leszek népszerű a rajongók körében, de srácok, kíméljetek meg a negatív kommenteitektől, bocs, hogy nem érezem át ennek a könyvnek a varászát.

Most pedig mélyedjünk bele a részletekbe.

Hossz - hogy tud valaki ennyit írni feleslegesen? (tudom, én is tudok ha rizsázásról van szó, de én csak egy blogot vezetek, ez a sztori meg fák életébe került) A történet kicsit sűrűbb is lehetett volna, eseménydúsabb, és akkor nem untam volna szét az agyam a rengeteg mellébeszélés olvasásával.

Orosz nevek - zavartak? Ajjaj, de még hogy! A sokadik után már csak átfutottam őket, gondoltam, a fene fogja bogarászni hosszú másodperceken keresztül. Szerettem volna minél hamarabb túlesni ezen a történeten.

Monológok és mellékszereplők - anyám, borogass! Az elején az a sok útitárs néha befoghatta volna a száját, és csendben mehettek volna a metró alagútjaiban. Meséltek, amibe sokszor belekeverték az élet nagy dolgait, és én azt sem tudtam mit kaparjak: a falat vagy a szemem? Főleg, amikor mondókáikba beleszőtték a vallási dolgokat is. Idegesítettek vele? Talán - még nem döntöttem el igazán, de az biztos, hogy nehezen emészthető volt. És mintha a közepéig mindegyik mellékszereplő ugyanolyan lett volna, nem? Csak más korúak, más témával, de ugyanazzal a stílussal.

"Hunter arcát látta maga előtt, amikor éppen azt mondta, hogy esetleg nem tér vissza - egy olyan ember nyugodt arcát, aki hozzászokott ahhoz, hogy kockáztassa az életét. Az ő szívében viszont sötét foltként áradt szét a közelgő vész előérzete."

Mázlista puhapöcs - Artyom, a kedves főszereplő, aki feladatot kap, hogy menjen el a Poliszba, és figyelmeztesse a nagykutyákat, hogy a felszínről nagy veszély fenyegeti az egész metró lakosságát, iszonyatosan untatott. Általában nyuszi volt, úgyhogy jól jött neki a társaság, hogy ne féljen annyira az útja során, de ritkán azért szorult belé egy kis bátorság. Az egyetlen rokonszenves dolog tőle az volt, hogy értett a lőfegyverhez, amit ha muszáj volt, nem félt használni.
Amikor kötél került a nyakára, elröhögtem magam, hogy azt is sikerült megúsznia, és milyen banális módon... ááá, nem vagyok gonosz.

"... ezek nem egyszerűen valami kísértetek, mint több tucat más állomáson, nem egyszerűen vandálok, vagy korcsok. Ez itt valami új. Valami riasztó. Ez az új dolog jeges hideget áraszt. Sírszaga van."

Aztán Artyomka eljutott a Poliszba, úgy a 12-13 fejezetben, és az író kezdett ráérezni a jó történetvezetés ízére, mert:
Sokkal jobb lett a cselekmény - el sem hittem, hogy úgy olvastam a könyvet egyik pillanatról a másikra, hogy nem kellett lesnem, vajon mennyit haladtam, hányadik oldanál járok, közel már végre a vége? Mert a Polisz nem volt az egyetlen cél, végre érdekes lett a történetvezetés, helyet kapott az izgalom; a szívem egyre hevesebb dobogásba is kezdett.

"Az alagutakban egyáltalán nem csak északról és délről, a két lehetséges irányból fenyegethetett veszély. Fent is megbújhatott, a szellőzőaknákban, balra vagy jobbra a számtalan elágazásban, a volt üzemi helyiségek vagy titkos kijáratok lezárt ajtajai mögött is. Ott várt lent is, a rejtélyes vágatokban, melyeket a metróépítők hagytak maguk után, javítóbrigádok felejtettek és hanyagoltak el, ahol a mélyben, mely a legvakmerőbb emberek agyát is irracionális félelembe dermesztette, már akkor valami szörnyűség kezdett készülődni, amikor a metró még csupán közlekedési eszköz volt..."

Misztikum és lények - elismerem, a sivár, leamortizált, sötét, fura hangokkal teli, sötét metrótól borsózott a hátam. Főleg akkor, amikor az embereket meglátogatta néhány új, radioaktivitás miatt mutálódott lény. Mindettől akkor kezdtem igazán "félni", amikor Artyom és Melnyik (a legjobb karakter az egész könyvben) felmentek a könyvtárba. A felszínen játszódó részek voltak a legjobbak, végre valami olyat kaptam, amit egész végig elvártam a könyvtől, és még a Polisztól megismert mellékszereplők sem voltak annyira egyformák.

Mintha magához tért volna a szerző, és az a sok dicséret amit kapott, végre elnyerte volna értelmét. Aztán visszatértünk a metróba, és megint visszazuhant az egész minőség, jött az unalom, de csak pillanatokra, mert visszakaptam azt a szép lendületet, ami olyan jólesett. Ám jött a végén a nagy csavar, amin nagyot néztem, és eszembe jutott az ismert mondás: sok hűhó semmiért.

Összesítés: sok olyan sorozat van, aminek népszerűsége előtt érthetetlenül állok. Ez az egyik. A történetvezetés nagyja, a főszereplő, a mellékszereplők hada untatott, idegesített vagy fárasztott, de el kell ismernem, hogy maga a metró világa, ez az egész univerzum tele van lehetőségekkel, nyomasztó hangulattal (ami miatt most már egyre nehezebben veszem rá magam hogy lemenjek a pincébe), ami sok érdekes történetet, kalandot tartogathat még - a számomra is. Mert attól, hogy ezzel a résszel nagyon megküzdöttem, az alapvilág tetszik, és örülök, hogy néhány író összefogott, és beszálltak egy-egy saját történettel a metró különös, disztópikus világába - remélem azok sokkal jobbak.

4/10