Stranger Things

      Hangulatember vagyok. Ahogy kedvemtől függően olvasok, úgy kattanok rá egy-egy filmre vagy sorozatra is. Mindegy miről szól, lehet túlhype-olt is (mondjuk az sokat segít), vagy fusson szembe velem egy jó hangulatú kép az adott mozgóképes tartalomról, de egy pozitív vélemény is bármikor film vagy sorozatnézésre ösztönöz.

Ha választanom kell, szabadidőmben inkább olvasok, de az utóbbi időben gyakran felkerestem a Netflix kínlatát, azon belül is két közkedvelt sorozatot, a Stranger Things-t és a Wednesday-t. 

Régen volt egy időszakom amikor ömlesztve néztem horrorfilmeket, de mára megszelidült ez a vágy bennem. Manapság nem is néztem ilyeneket, mert olyan vagyok, hogy a sötétben a székre dobált ruhahalmot is szörnynek nézem. De az olvasás más, azt valahogy jobban bírom, pedig vizuális típus vagyok. De még így is ritkán nyúlok parás könyvekhez, főleg amióta gyakori lett felénk az áramszünet, viszont Kate Bush és Lady Gaga miatt mégis rácuppantam a fentebb említett két sötét hangulatú alkotásra.

Amikor kijött az első előzetes Stephen King Az (2017) című adaptációjához, a zene és a képsorok miatt a frász kerülgetett. Az évek alatt alaposan elpuhultam ha horrorról van szó, meg amúgy is, az a bohóc qrva ijesztő. Párom meg akarta nézni, lelkesen mutogatta is nekem azt a fogorvosok rémálmát, de mondtam neki nézze csak nyugodtan magában, én rá nem pillantok. Majd jött a hír, hogy a filmen felbuzdulva (meg hogy tisztelettel adózzanak a 80-as évek nagy horrorjainak) a Netflix készített egy hasonló stílusú történetet, a Stranger Things-t, amiben egy városkában néhány kocka gyerkőc barátságát, karakterfejlődését követhetjük nyomon családostúl, miközben egyik napról a másikra beköszönt a természeteletti egy tarra nyírt kislány és egy titokzatos labor jóvoltából, és persze el ne felejtsem a mi világunk alatt heverő cudar helyet sem, amit rémséges szörnyek laknak, és amik alkalomadtán átrucannak az emberek közé. 

Egy ilyen alkalomkor tűnik el főhősbrigádunk egyik tagja, Will, akiért édesanyja bármit megtenne hogy visszakapja, de a spanok sem restek, bátran szembenéznek mindennemű veszéllyel. Főleg, ha ott van köztük egy lélegző szuperhős, az elementál Tizi.

A sztori egy Amerikában igen népszerű interaktív fantasy játékra (D&D) épül, amiben szörnyek csatáznak hősökkel, varázslókkal. Igazi kis agymozgató csapatjáték, nem lenne ellenemre ha itthon mi is játszanánk egy-egy ilyen meccset.

Ahogy Az-ra, úgy a hasonlóság miatt erre a sorozatra is nemet mondtam... kezdetben. Aztán évekkel később arra ocsudtam fel, hogy mindenhonnan Kate Bush Running Up That Hill című dala szól és a vecnás-maxes képsorok, amikor a dal nálam is bekattant, Vecnát pedig annyira megszoktam, hogy már nem f*stam össze tőle magam. Gondoltam oké, rápillantok a szériára, majd az első rész után annyira magába szippantott, hogy a negyedik évad bitang záróepizódjáig nem is volt megállás.

Nem olyan para ez a sorozat, mint amilyennek először gondoltam. Kellemesen borzongató a hangulata, az esetlegs jump-sceerektől kb úgy felnyikkantam mint amikor helloweenkor a srácok szellemírtóként járták az utcát csokiért. Pont jólesően felrázta a pulzusom, hogy elég éber legyek a következő és az azt követő részekhez. A castingot imádtam, bár nekem Milly Bobbie Brown az utolsó részekre már nem hozta azt az erős szintet mint a kezdetekkor. Viszont aki folyamatosan a szívem csücske volt, az Joyce (Wynona Rider), akinek imádtam az anyatigris karakterét. Ügyeletes rendőrünk, Hopper (David Harbor) is nagy kedvencem lett a végére, szerettem ahogy változott a karaktere, hogy lelkileg lepukkant mamlaszból védelmező apává vált. A gyerekszereplők is rendben voltak, közülük leginkább az okostojás Dustin (Gaten Matarazzo) nőtt a szívemhez, de ugyanúgy Max (Sadie Sink) is megnyert magának. De a többiek is nagyon ügyes szinészi játékot nyújtottak. Ám a fiatal felnőttek csoportja is nagyon tetszett, náluk lehetett a legjobban érezni a jellemfejlődést. A nyálgép Steve-ből (Joe Keery) hűséges pesztra, a jókislány Stacy-ből (Natalia Dyer) badass főhősnő, viszont a sosincs ott ahol igazán kellene de aztán mégis Johnathan (Charlie Heaton) volt egy kicsit csalódás. Az új szereplők kellemes meglepetést nyújtottak, mint a haraggombóc Billy (Dacre Montgomery), a roppant idegesítő Erica (Priah Ferguson), aki aztán végül az egyik legjobb karakterré nőtte ki magát őszinteségével, de aki a legnagyobb kellemes csalódást okozta, az Robin (Maya Thurman-Hawke), mégpedig azzal a bocsi, néha túl sokat fecsegek és beszéd közben nem gondolkodom ezért gyakran mondok valami bántót monológjával, amit miután meghallottam, a szívemre tett kézzel rebegtem a képernyő elé: Robin, rokonlelkek vagyunk. 

Ó, igen, a közönségkedvenc Eddie-ről (Joseph Quinn) sem feledkezem ám el. Quinn nagyon jól hozta a neki osztott szerepet. Természetes volt, jó volt nézni a játékát, jól hozta a bolondos, bukdácsoló, metálmániás Eddie-t. Odáig voltam a metalicás Master off Puppets feldolgozásért, az a gitárszóló megér egy misét. Remélem a következő évadban valamilyen formában feltűnik még. 

A készítők nagyon jól csemegéztek a 80-as évek slágerei közül. A fentebb említett Bush és Metallica nóta mellett személyes kedvencem lett Jourey - Separate Ways című slágere is. A sorozatig egyik dalt sem ismertem, úgyhogy imába foglalom a zenefelelős nevét, hogy megismertette velem ezeket a kincseket. 

A készítők nem csak a zsánernek adóztak tisztelettel, hanem a régi idióta kliséknek is. Khm... igen Stacy, hagyd a gusztustalan, vértől iszamós lyuk előtt az egyetlen fegyvered, mássz csak be nyugodtan, majd sikíts egy velőtrázót a szörny mögött, hátha keresztbe harapja a torkodat. És ha már szörnyek. Hmmm valami jól sikerült, valami nem igazán, néha darabos volt a CGI, de többnyire látványos effektekkel szolgáltak. Inkább az élő trükkök müködtek jól és látványosan, mint például a jelmezbe bújtatott Jamie Cambell Bower.

Az utolsó évad nagyon erősre sikerült, sokkal több volt a tét mint előtte, plusz a négy szálon vezetett történet is tetszett, nem éreztem soknak, inkább úgy éreztem magam, elvagyok kényeztetve, meg hogy most mi jön tovább? Az ötödik, egyben utolsó évad átugorja a lécet? Remélem. 

Összesítés: bár a világmegmentős klisé és a jó meg a rossz összecsapása lerágott csont, mégis jólesett látni egy ismert formulát ebben a hátborzongató köntösben, amit a Stranger Things adott. A 80-as évek hangulatával jól bánik (Stacy-ék anyukája az évek trendjével változik és egyre dögösebb), a gyerekszereplőket jól válogatták össze, hihetőek, jól működik köztük a dinamika. A humor, a színészi játék és az általuk nyújtott érzelmi sklála átjött, a szörnyek több kevesebb sikerrel de tetszettek, a cselekményvezetés összességében óriási volt. Az egész a negyedik évadra érett be igazán, itt volt a legtöbb emlékezetes jelenet, itt fordult elő igazán, hogy nem bántak a gyerekszereplőkkel olyan kesztyűs kézzel (Max) mint előtte, itt csendültek fel a legkirályabb dalok, és ez az évad koronázott rajongóvá.

Kíváncsi vagyok az utolsó évadra, viszont kicsit sajog a szívem is miatta, de inkább hagyják abba a csúcson és legyen minden szál elvarrott. Ha meg elvonási tüneteim lesznek, ott az újranézés lehetősége, és persze a hivatalos filmkönyvek.

NAGYON AJÁNLOM

• Még több képért kattintsatok IDE!