Szeretitek J. R. Ward Fekete Tőr Testvériség sorozatát? Gondolom most sokan mondjátok, hogy igen, naná, természetesen, oda meg vissza vagyok azokért a szexi vámpírokért! Meg is értem, én sem vetem meg az FTT-s bandát. És mondjuk lenne kedvetek olvasni egy hozzá hasonlóan jó könyvsorozatot, amit szintúgy átitat a temészetfeletti, jobbnál-jobb karakterekkel van tele, erős álompárokkal, némi erotikával megfűszerezett romantikával, valamint vértől nem mentes akcióleirásokkal és persze a vigyorgásra ösztönző humort se hagyjam ki. Ez a szépen hangzó felsorolás pedig nem mást, mint Leda D'Rasi Boszorkánydinasztia sorozatát jellemzi, amiben csinos, fiatalos boszik porolják el ősi ellenségük hátsóját, két összecsapás között pedig halálosan szerelmesek lesznek az eleinte gyűlölt, de nekik rendelt párjukba.
Nagyon szeretem ezt a sorozatot! Mindig örömmel csöppenek vissza egy-egy újabb kaland erejéig a Dinasztia világába, immár négy éve és hat könyvvel a hátam mögött.
Nemrég az írónőnek köszönhetően szert tehettem a Mindörökké c. történetre, ami két részletben látott napvilágot. Ez a bejegyzés pedig mindkét részről szól majd. Vágjunk is bele.
Sorozat: Boszorkánydinasztia #4/1
Műfaj: urban fantasy
Oldalszám: 376
Kötés: puhatáblás
Megjelenés: 2019
ISBN: 9786155668494
A gonosz gyengéje a múlandóság, a jó ereje az öröklétben rejlik.
Ever magányosan él, egyre apját várja, aki nemes harcot vív a gonosszal.
Egyhangú napjait egy váratlan találkozás szakítja meg. Úgy hiszi, a kék szemű harcosban megmentőjére lelt, és közben fogalma sincs, találkozásuk milyen veszélyes játszma kezdetét jelzi. A lánynak sok dologról nincs tudomása. Még arról sem, ki ő valójában.
Constantine az alakváltók hadvezére, a király második embere. Életébe egyszerre költözik áldás és átok, amikor megtalálja a lányt. De milyen sors vár arra a szerelemre, mely egy csatatéren szökken szárba? A férfinak hazudnia kell, és ameddig lehet, megakadályozni, hogy Ever rájöjjön az igazságra. Tudja azonban, hogy a titkok egyszer napvilágra kerülnek, és akkor épp azt veszíti majd el, amiért mindent megtenne: a lányt, és a szerelmet.
Túl lehet lépni évszázados hazugságokon? El lehet viselni, ha az embert a saját múltja semmisíti meg?
A sorozat negyedik részének első felét tartja kezében az olvasó, melyben az írónő feltárja az eddig homályban tartott részleteket. Végre bevezeti olvasóit a gyűlölt Ítész vezér múltjába is, és megmutatja, mi mindenre képes a gonosz, céljai érdekében.
De tegyen meg bármit, jobb, ha tudja: A jó kitart! Mindörökké!
"Nem nézik, kit ölnek, csak az számít, kit hisznek bűnösnek. Mit tud ez a lány, amiért őt nem végezték ki?"
Beszéljünk először csak az első részről, és mondjuk kezdjük a mustrát a borítóval. Elképesztően gyönyörű lett! A sorozat eddigi legszebbje. Imádom a színeket, az egész erdei feelinget, és a modellt is, rajta meg főleg azt, hogy vörös a haja! Végre, hogy random modell helyett olyan került a borítóra, akire ha ránézek, eszembe jutattja az adott könyv főszereplőjét, jelenesetben a vörös hajú Evert. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de engem kiidegel, amikor a borítómodell és a főszereplő köszönőviszonyban sincs egymással. Ez összezavar. De a Mindörökké borítójába nem tudok belekötni, szerintem megtaláltam az évzáró posztom kedvenc borító kategóriagyőztesét! Viszont annyit megjegyeznék, a gerincre nem ártott volna a cím(ek) után biggyeszteni egy egyest (és kettest), jobban festett volna a polcon. Mert így ha valakik ránéznek a kötetekre, folyton megkérdezik, a két könyv ugyanaz?
A Mindörökké történetéből már felcsipegethettünk néhány morzsát az előző könyvekből, főleg az Utolsó kívánság és a Lidércfény c. részekből. Vártam már a pillanatot amikor az ott feldobott labdákat végre lecsapja az írónő, és nem csalódtam, alapos részletességgel meg is tette. Volt itt kérem szépen minden, mi olvasó szemnek ingere: árulás, kegyetlen és kegyes hazugságok, feszült pillanatok, csábító sütemények, szőke, kék szemű főhős és lángoló hajú főhősnője, aranyos, tinis romantika, lunás poénhegyek és égetnivaló, mocsoksággal teleírkált napló, ami végül bombarobbanással felérő sokkhatást okozott.
Az első fejezetet kivéve imádtam olvasni ezt a történetet. A kezdő oldalakat csak azért nem, mert nagyon felzaklattak, de a "hatásos belépőt" leszámítva nagyon tetszet a cselekményvezetés! Az írónő szépen, fokozatosan építette a történetet, kezdve az Itész naplóbejegyzéseivel, ami remek ötlet volt, mert így végre megtudhattam a múltját, és lassan az egész élettörténetét is, ami egyrészt szomorú, másrészt viszont kiborító. Rossz volt látni, gyerekként mennyire átmosták az agyát, ami miatt felnőtt korára szívtelen szörnyeteggé vált.
Ez a kötet másként alakította a romantikus szálat. Itt az előző könyvekkel ellentétben nem játszott az "utállak, de aztán megszeretlek" klisé. Ebben a részben a főszereplő parosunk barátokként kezdték, majd lettek később szerelmesek. Legalábbis női oldalról, mert férfiunk, az alakváltó (farkasember) Constantine, első pillantásra beleesett Everbe. Az Alkonyat óta meg tudjuk, hogy működik a farkasoknál a szerelembeesés.
A romantikus szál ezúttal lassú lefolyású, kedves, gyengéd, kezdetben baráti. De ez engem abszolút nem zavart, sőt nagyon is tetszett, hogy nem volt durrbelebumm. Aki kedveli a lassan égő szerelmes történeteket, az nem fog csalódni. Ez a szál szépen, fokozatosan volt vezetve, de kellett is ez a visszafogott tempó, hisz Ever kezdetben olyan volt, mint egy gyerek. Semmit sem tudott a modern világról, emberi kapcsolatok híján pedig a felnőtt érzelmekről sem. De a kezdetben naívnak és tudatlannak tűnő Ever egy pillanatra sem volt fárasztó és unszimpatikus. Kedvességével, bájával, sütisütés mániájával, akaraterejével engem is meggyőzött, és ha valós személy lenne, boldogan elfogadnám barátnőmnek. Constantine pedig belevaló férfi: gondoskodó, türelmes, kedves... legalábbis Everrel, mert a többieknek azért gyakran lekiabálta a fejét (főleg Feddrennek és Lunának) - persze ha megérdemelték.
Összesítés: nagyon rendben volt ez a könyv! Nemcsak a borító lett kedvencem, hanem a történet is. A cselekményvezetésbe nem tudok belekötni, az Ítész napjóla telitalálat, a lassan kibontakozó szerelmi szál pedig aranyos.
Egy kis logikai bakit azért pechemre sikerült kiszúrni, de lehet, hogy csak én magyarázok be magamnak olyat, ami nincs is.
Kíváncsi vagyok a második felvonásra, mert ez a könyv csak bemelegítés, bár annak nagyon jó.
10/10
Sorozat: Boszorkánydinasztia #4/2
Műfaj: urban fantasy, romantikus, erotikus
Oldalszám: 420
Kötés: puhatáblás
Megjelenés: 2020
ISBN: 9786155668845
A Boszorkánydinasztia sorozat negyedik részének második kötete - A jövő fényessége a múlt homályában gyökerezik.
Ever menekülne születése titka elől, de hiába. Jövője érdekében szembe kell néznie a szörnyeteggel, aki felnevelte. Élete eddigi legnehezebb próbája előtt áll, de nincs egyedül. A Dinasztia tárt karokkal fogadta. És rá vár a kék szemű harcosa is.
Az Ítész vezér aljas eszközök tárházát használja a bosszúhoz. Semmitől sem riad vissza, célja immár egy globális háború kirobbantása, emberek és halhatatlanok között, a szent küldetés nevében.
A találkozás elkerülhetetlen. Eljön a végső ütközet ideje. Ez lenne a vég? Aligha. Az összecsapás romjaiból egy új, sötét erő születik, amely már nem csak a boszorkányok pusztulását akarja, hanem az egész halhatatlan világét is. Lehet, hogy minden, ami eddig történt csupán bemelegítés volt? A próba, mely után még véresebb játék veszi kezdetét, egy eddig nem látott játékmester vezénylete alatt?
Jó a rossz ellen... Mindörökké!
A sorozat negyedik részének második felében az írónő új szintre emeli az eseményeket, és bebizonyítja, hogy mindaz, amit eddig a boszorkányokról tudtunk, még mindig csak a kezdet. Mert lehet, hogy egy szakasz lezárul, de a harc örök...
"... nincs értelme új életről beszélni, ha a régit nem zárom le."
Az első rész végén borult a bili, a kezdetben naiv Ever kinyomozta, hogy az egész élete hazugságokon alapszik, amit nem tudott kezelni, ezért (is) felkötötte az utilapút, és megszökött az immortál brancstól egy olyan helyre, ahol biztonságban érezhette magát. Egy zárdában talált menedékre, ahol nyugtalanul elmerülhetett a gondolataiban, mindaddig, amíg be nem toppant hozzá az apácaruhás Luna, hogy az válaszokkal szolgáljon a lány kérdéseire. De mivel Ever felöltötte magára a makacsság gúnyáját is, ezért jó pár napig élvezhették a nővérek vendégszeretetét.
Mit mondhatnék, imádtam ezt a kezdést. Premier plánban látni, ahogy Luna nyűglődik a zárdában, sok-sok vicces pillanatot okozott. De bátran vette az akadályokat, nem sűrűn uralkodott el rajta a kényeskedés, de ha igen, az is csupa humoros helyzettel járt. Szívem szerint olvastam volna még néhány zárdás fejezetet, de az írónő úgy döntött, rátapos a gázra, és nagyobb iramban tereli a történetet a lezáráshoz. Viszont az addig vezető út tele volt akadályok sorozatával, amit a szépen vezetett cselekmény rendre leküzdött.
A történet egyik fő mozgatórugója Ever és Constantine szerelmi históriája, ami a folytatásban sem okozott csalódást. Igaz, itt már gyorsabb tempóra váltott ez a szál, és a következő holdtöltekor már nem volt szükség kalapácsra. A cukiságfaktor az eget verdeste, de nem lettem rosszul a hirtelen nyakamba zúdult rózsaszín nyáltól, inkább elégedetten mosolyogtam. Persze nem sokáig örülhettek önfeledten egymásnak hőseink, hisz a pofátlan Ítész vezér mindig ott volt a háttérben, hogy sunyi húzásaival alaposan megkeserítse nemcsak párocskánk, de az egész halhatatlan faj életét és jövőjét, ami maga után vont egy sokkal nagyobb problémát, a Quatronus figyelő tekintetét.
A Quatronus négy "bírából" áll, akik közül három csuhás, vörös szemű alak állandó tag. Ősi hallhatalanok, akik imádnak a többi lénnyel kekeckedni, főleg Unára és a boszorkány fajra vannak igazán rákattanva. Szinte mindig rájuk akarják húzni a vizeslepedőt, de most hogy bűbájosaink házasságra léptek más fajok vezéreivel, így már nehezebb. De a vénségek mindig találnak pár kiskaput hogy fejfájást okozzanak kedvenceinknek, az aduászuk pedig ezúttal az a beképzelt Itész vezér. Ettől kezdve a történet romantikus vonala kicsit háttérbe húzódik, hogy átadja helyét a megoldásra váró Itész-kérdésnek.
A cselekményvezetés egy percre sem hagyott unatkozni. Érdekes volt, eseménydús, de ami a leginkább tetszett benne, az az, ahogy a karakterekkel bánt. Nemcsak a szerelmi szál volt kidolgozott, de
Ever jelemfejlődése is nagyon szépen lett bemutatva. Nem lett egycsapásra naiv kislányból belevaló harcos amazon. Megvolt a karakter íve. Ahogy fogytak "apja" naplóbejegyzései, úgy lett egyre inkább megtört, majd ahogy fejezetről-fejezetre összeszedte magát, úgy vált végül magabiztosabbá, aki tudja mit/kit akar, és még ha retteg is szembenézni a félelmeivel, bátorságot merít lénye legmélyéről. Nagyon szimpatikus lett ez a lány. Példakép is lehetne. De, nem csak
Ever hívta fel magára a figyelmet. A harmadik részben szereplő ex-itész,
Zuriel is kapott némi rivaldafényt, aki
Rory-val, az aura látó boszorkánnyal együtt keltette fel az érdeklődésemet. De aki igazán birizgálja a fantáziám, az az újonnan megismert démonkirály, aki mézesmadzagként hatott rám. Ahogy
Luna reagált a felbukkanására, az egyből eszembe jutatta a
Kezdetek és sorsdöntő évek egyik kiemelkedő jelenetét, ami miatt szupersebességgel szaladt a szemöldököm a homlokom tetejére. Baromira. Kíváncsi. Vagyok.
Aghrimonra!
Összesítés: ennek a résznek a borítójára sem lehet panasz, nagyon szép, bár nekem az elsőé, a profilos jobban tetszik.
A karakterek fantasztikusak, szerethetőek, erősek, kitartóak, és akinél kell, ott a jellemfejlődés is kielégítően megtörténik. Legalábbis a jófiuknál, mert az Ítész az elejétől a végéig ritka unszimpatikus, de ettől lett ő igazi, elvakult gonosztevő.
A Mindörökké 2 története nagyon jól épül, igaz egyes helyeken akadt egy kis hiányérzetem, ami leginkább főpárosunkhoz köthető - Ever imád sütni, de itt egyszer sem hozza fel szeretetből kedvenc hobbiját, Constantine-nál pedig hiányoltam legalább egy gyerekkori történetet, pedig volt alkalom egy ilyen rész kidolgozására.
A hiányérzet mellett előfordult még pár nüansznyi dolog, ami zavart, és ez mindkét könyvre igaz. Az egyik, hogy a mindent-tudó-narrátor szerintem sokat káromkodik. Az, hogy a karaktereknél olykor kicsúszik néhány b*sszameg, az oké. Csak a mesélőnél olyan fura... ne is foglalkozzatok velem. Egyéni szocproblem. De ha már belementem, az "átver a palánkon" kifejezéssel kilehet kergetni a világból. *zavartanheherészik
A második könyvről még annyit, tetszett, hogy nem csak a szerelmen volt a hangsúly, az írónő sokkal jobban és részletesebben kibontotta az immortál világot.
9/10
A Mindörökké 1 rátereli az olvasókat egy olyan ösvényre, ami lezárást ígér egy évszázadokon elhúzódott konfliktusra, viszont a második könyv kinyit egy olyan ajtót, ami rászabadítja a halandókra a halhatatlan világot annak minden veszélyével, ezáltal izgalmasabb, fantasy-sabb folytatásról biztosít, ahol nem csak a romantikus vonalé az erős szerep.
- Még több képért kattintsatok IDE!
Kedvcsináló idézetcunami következik:
"- A ledér élet ilesse durván testi szerelmével!"
"Az étel drága dolog, amit meg kell becsülni."
"- A csaj bekeményített, úgyhogy maradnom kell - közölte vele morcosan, miután az felvette a telefont. - Most rohanok Ever után, így nincs időm Unát is hívni, de légyszi, adj át neki egy üzenetet. Ha lehet, szó szerint. Lassan mondom, hogy meg tudd jegyezni. Mehet? Akkor mondom: "Hogy dugnád fel magadnak az ötleteidet! Smirglipapírban, előjáték nélkül, vazze!"
"- Túlbecsülik a könnyű életet. Szerintem az unalmas és értéktelen is. Az ember belepunnyad, elpuhul, és a végén semminek nem tud örülni. Teher alatt nő a pálma. Kellenek a kihívások, nehézségek, hogy az ember megtanulja szeretni, tisztelni az életet, megtanulja benne felfedezni az értékeket, és fejlődjön ahelyett, hogy elsorvadna. "
"A "mi lenne, ha" és a "mi lett volna, ha" a világ két legfölöslegesebb mondata, ami jót nem hoz, csak bajt okoz. "
" - Nézzétek, mit találtam tök véletlenül, miután betörtem az alagsori kincstárba! "
"... Előttem nincsenek titkok!
- Se magánélet... "
"... ez a szeretet. Ami fölszabadít, nem leláncol. "
"... Ja igen, és tudok az ezüstvértről, amit a bőröndödbe rejtettél.
Luna felháborodottan nézett Angelre.
- Ez te voltál, baszd meg! Elárultál egy kóbor numeráért!
- Lopni nem szép dolog - felelte az, minden lelkiismeret-furdalás nélkül. - Lazarus odaadta volna, ha megkéred, hogy adja neked. Amúgy meg nem kóbor numera. A férjemről beszélsz.
- Ja, akinek halomban állnak a pincéjében az antik dolgok, és hagyja őket porosodni. Én csak megmentettem ezt a szépséget a pusztulástól! Olyan vagyok, mint Sidney Fox az Elveszett ereklyék fosztogatóiból.
- Te is egy múzeumnak akartad adományozni?
- Nem, én magamnak akartam adományozni - szomorú képet vágott. - Tudjátok, mindig vágytam egy ilyenre. De annak idején nekem nem lehetett ilyen szép holmim. Egy igazi ezüstvért, ami kiemeli a hajam ragyogását. Nekünk csak a legdurvább vászonköpeny jutott... Azt is loptam. Mondd el nekik, Una! Meg száraz kenyér... Sanyarú idők voltak... fésűm se volt... "
A könyveket köszönöm Leda D'Rasinak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése