Leda D'Rasi: Lidércfény

     Amikor befejeztem az első részt, az Utolsó kívánság c. kötetet, a regény végén találtam egy részletet a második könyvből, ami után jöttek a na ne, mi lesz itt? hol a folytatás? ide a folytatást de rögtön! mennyit kell még várnom?  és ehhez hasonló gondolatfoszlányok. Aztán eszembe jutott az ismert mondás: türelem rózsát terem, így önuralmat gyakorolva kivártam azt a csodás napot, amikor jött egy e-mail, benne egy csatolt fájllal, a Boszorkánydinasztia folytatásával, a menő nevet kapott Lidércfénnyel.

Kiadó: Mogul
Sorozat: Boszorkánydinasztia #2
Műfaj: urban fantasy, erotikus, romantikus
Oldalszám: 440
Kötés: puhatáblás
Megjelenés: 2017
ISBN: 9786155668159

Una, a Dinasztia vezére – hogy legfiatalabb boszorkányát megmentse –, kénytelen nem kívánt szövetséget kötni a lidércek királyával. Évezredek óta ismerik egymást, de ismeretségük ellenszenv volt első látásra. Most azonban segítségre szorul, és pont az a férfi segíthet rajta, akitől a legkevésbé szeretne bármit is kérni. A segítségért cserébe pedig csak egyetlen dolgot adhat. A legnagyobb titkát… és vele az életét.

Litch büszke uralkodó, aki versenyt fut az idővel. Hatalmát trónbitorló fenyegeti. A támadások visszaveréséhez vérvonala megszilárdítására van szükség, ehhez pedig mielőbb egy királyné és egy örökös szükséges. Fajtája átka miatt azonban a számára rendelt asszonyt nem egyszerű megtalálni. Aztán az utolsó pillanatban úgy tűnik, mégis van remény. A győzelem lehetőségét azonban pont az az aranyszemű boszorkány villantja fel, akinél bosszantóbbat elképzelni sem lehet. A nő ajánlata több mint kecsegtető. De vajon igazat mond?

Kettejük közt feszültséggel terhes egyezség köttetik, és mintha az egész világ szövetkezne ellenük. Árulók, merénylők lesik minden lépésüket. És ott vannak ők ketten is, harcban állva.

A Boszorkánydinasztia története folytatódik. Az írónő tovább szövi a lehengerlő misztikus mese szálait és megmutatja, miként fér meg a halhatatlan világban a két ellentétes pólus: vérpezsdítő romantika és éjsötét intrika.

Leda D'Rasi

"A szabadulás felett érzett örömöt elsöpörte az a másik, mindennél rémisztőbb gondolat. Csak állt ott a falnak támaszkodva, a lábai alig tartották meg, térdei egymáshoz koccanva citeráztak a gyengeségtől a ruhája alatt.
Egyetlen gondolat...
Ne, ne, ne, csak ezt ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne!
Úgy érezte, megfullad, nem kap levegőt, rászakadnak a falak, megfojtja a sötétség.
A lidérc... az a beképzelt, nagyképű, öntelt, lekezelő...
A lidérc...
Bárkit, csak a lidércet ne!
Luna pedig csak állt ott, szólongatta, rázogatta, időnként a fülébe ordított.
Végül hosszú percek után, amikor már szó szerint csengett a füle, félig süketen, sokktól kábán, a sírás határán csak annyit tudott kinyögni:
– Baj... baj van, Luna! Nagyon nagy baj..."

     Izgalommal telve vetettem bele magam az új boszorkányos történetbe. Lélekben már felkészültem arra, hogy Luna megint sziporkázni fog, arcomba robbannak a jobbnál jobb poénok és helyzetkomikumok, csillogni fog a szemem a klasszul megkomponált erotikus jelenetektől, úgy, ahogy az előző résznél is. De bevallom, nagyon féltem az új főszereplőktől, a főboszi Unától és a lidérc Litch-től, mert a nő az Utolsó kívánságban kicsit szárazra sikerült, viszont a Kezdetek novella olvasása után már sokkal pozitívabban álltam hozzá, viszont a smaragdszemű lidérckirálytól nagyon tartottam. Mert már a beleolvasóban is nagyon bunkó volt, ami a kész könyvben csak tovább fokozódott.

 "Utolsó mentsvárként használta a Ceremóniát, de lassan ez az esély is elmúlik, hiszen az ünnepségsorozat gyakorlatilag véget ért.
Ahogy az ő reményei is.
Erre a legváratlanabb pillanatban belibbent a legutolsó személy, akitől a megoldást várta volna. A Dinasztia vezére, akivel évezredek óta kölcsönös unszimpátiával viseltettek egymás iránt, most mégis egy apró segítségért cserébe felajánlotta, hogy feltárja előtte asszonya kilétét.
És ez több volt, mint gyanús."

A regény eleje fantasztikus volt, izgalmas, vicces, nyomasztó, de szórakoztató is egyben. Gondoltam nem lesz itt semmi hiba, aztán ahogy tovább forgattam a regényt, főszereplőink Una és Litch egyre több közös fejezetben szerepeltek, és úgy ment el lassacskán a kedvem a férfi főszereplőtől. Mert tahó volt. Bunkó. Ellenszenves. Fogalmam sem volt, hogy lesz ebből a kivagyokénvagyok figurából olyasvalaki, akit talán megtudok kedvelni. És Una sem volt jobb. A kezdeti ridegsége érthető volt, de aztán olyan erőszakos és lobbanékony lett, mindenen felcsattant, hogy komolyan aggódtam, ez a két díszpinty hogy fog a kötelező útra térni, és egymásba szeretni. Huh, egek, nagyon rögös volt az út. Sokkal rögösebb, mint az első részben megismert Angel és Lazarus párosáé. Viszont ahogy egyre inkább haladt a történet és fogytak a fejezetek, annál inkább vártam az Una és Litch fejezeteket, a civódásaikat, és figyelmesen követtem, ahogy kettejük közt egyre erősebbé válik a kémia, és kibontakozik valami olyasmi, amire még nem lehet rásütni, hogy nagybetűs szerelem, de az ígéret ott van, a lehetőség adott, csak idő kell hozzá, és az lesz. Vagy inkább azt mondanám, ők nem tudják hogy szerelmesek egymásba, de mindenki más tudja róluk, hogy azok. A kezdeti nehézségek ellenére később szimpatikussá vált mindkét főszereplő, eddig ők a kedvenceim, az írónő nagyon jól vezette a karakterfejlődésüket, szívesen olvastam volna még kettejükről: érzelmesebb, vagy szitkozódással teli, esetleg pikánsabb jeleneteket. Ja. Bizony ám, nagyon.

"Una meg sem próbálta elfojtani a mosolyt, ami az ajkára kívánkozott. Lehetett a lidérc bármilyen testi fölényben, addig amíg vissza tudott vágni neki, nem volt kiszolgáltatottság érzése. Egyszerűen imádta, ahogy szavaival fel tudta húzni. Legnagyobb sajnálatára azonban Litchnek sem kellett a szomszédba mennie ötletért, miként viszonozza a verbális szurkálódást.
Szorosan magához húzta, fölé hajolt, míg orruk szinte összeért. Una fénylő zafírzöld szemekkel találta magát szemben. A férfi szavaitól pedig előbbi mosolya a visszájára fordult, és úgy elhagyta az arcát, mintha örökre búcsút mondott volna neki.
– Akkor most mondok valamit, ami nagyon is valós, és biztos lehetsz abban, hogy ezek nem csak üres szavak: hat nap, kicsi boszorka. Hat nap... és az enyém leszel!"

"Ez a néhány nap úgy száguldott el, mint egy túlspannolt pegazus, aminek fénysebességű rakétát tömtek a fenekébe, és úgy füstölt el egy szempillantás alatt a messzeségbe, hogy csak a kondenzcsíkot lehetett látni belőle, amit a nagy pöfékelés közben maga után hagyott. És tessék. Kettőt pislogott, és már itt is van élete legNEM vártabb napja küszöbén.
Litch ma bejelenti igényeit."

A lelkes első fejezet után kissé döcögött a sztori, Una és Litch kezdeti viaskodása, ami néha eldurvult sokk volt, de amint írtam később imádtam őket ahogy egyre inkább felengedett közöttük a jég, viszont nem mehetek el a többi negatívum mellett. Jó, azért még mondok pár pozitívumot:
- Litch unokatesója, aki lépten-nyomon keresztbe akart tenni lidércünknek.
- az Itész vezér, aki még mindig pecsenyét akart csinálni boszijainkból.
- Luna még mindig jópofán hülye.
- az új szereplők mint Ever, Constantine vagy Seuso.
És pechemre, a pozitívumokhoz köthetők a negatívumok is. Mondjuk Litch hatalomra törő unokatesójáról minden egyes betűt szerettem. Kétszínű, furmányos fluoreszkálószemű patkány, aki nem válogat az eszközökben, hogy elérje a célját. Én bírom az ilyen rosszarcokat, és ő jó volt ebben a történetben.

Ámde az Itész vezértől habzani kezdett a szám.

"Azt javasolnám, hogy ne gondolj többé a régi jól begyakorolt frázisokra velük kapcsolatban. Felejts el mindent, amit eddig tudtál róluk, mert ezek a szarháziak már nem ugyanazok, akik lóháton üldöztek titeket, meg máglyarakásokkal tűzdelték tele egész Európát. Ne várj tőlük semmit, amiről azt hiszed, hogy tudod, mert úgysem azt fogják tenni amire számítasz."

Nincs a karakterével semmi gond, de hogy ez az alak mennyit bírt pofázni, attól leszakadt az arcom. Értem én, hogy rühelli a bűbájos banyákat, de hogy ezt hányszor, és hányféleképpen mondta el minden egyes vele foglalkozó fejezetben, az már az agyamra ment. Nagyon remélem, hogy a végső, átdolgozott regényben sokkal kevesebb bekezdést kap, és én még titkon abban is reménykedem, hogy Una, Luna és ő, sokkal régebbről ismerik egymást mint az Utolsó kívánságban olvashattunk róluk, csak ez még a csajoknak nem esett le. Meglátjuk.

Luna még mindig az egyik kedvenc karakterem.

"– A jelmondat: „Szeretkezz, ne háborúzz” – olvasta fel hangosan Unának, aki épp az újonnan kicsomagolt, csodásan hímzett babatakarót csodálta, és anélkül azonosította a feladót, hogy felnézett volna.
– Ez könnyű – mosolygott. – Luna az. Az ő fixaideája, hogy ha a földön élő lények szexre fordítanának minden energiát, amit egyébként öldöklésre, bosszúra, meg minden hasonlóra használnak, akkor a föld nem ismerné a háború szót. Valami olyasmi áll az elmélete mögött, hogy a kielégült ember boldog, és kávéra, cigire meg fagyira vágyik, nem kardozásra meg lövöldözésre.
Luna őrült elképzelése még Litchnek is mosolyt csalt az arcára."

A bohókás leány mindig megtud lepni valamivel, amitől vigyorognom kell, de mélységes sajnálatomra ebben a kötetben kicsit kevesebbet kaptam belőle, és a poénkodásából is. Meg úgy az egész könyvben nem volt annyi vicces helyzet és poén, mint amire számítottam, amit sajnáltam. Néha persze volt okom a mosolygásra. Máskor meg a drukkolásra, mert a történetbe lépett egy olyan esemény, ami nagyon fontos volt lidércünknek, persze Unának is. Ezen megható dologra pedig boldogan visszaemlékezek, nagyon szerettem ezt a bizonyos történetszálat.

"A gondolatra nem tudta visszatartani az arcára kívánkozó elégedett vigyort. Fogai szélesen kivillantak, egyenesen bele a boszorka aranybarna szemébe.
– Tehát azt tehetek veled, amit csak akarok, és te nem tudsz varázslattal védekezni vagy bosszút állni?
Válaszként egy, az övéhez nagyon hasonló vigyor jelent meg Una szép arcán.
– Ne bízd el magad, mocsárlakó! – felelte magabiztosan.
– Nem ezt mondtam. Azt mondtam, hogy nem hat rá az erőnk, nem azt, hogy a varázs. Minden boszorkánynak van saját ereje, ami csak rá jellemző. Teljesen egyedi és csak az övé. Csak az az egy nem hat a „párjára”. Tehát én személy szerint nem szívhatom el minden csepp energiádat, hogy aztán a saját erődet felhasználva döngöljelek a földbe, de attól még varázslattal beleégethetem a monogramomat a seggedbe.
Litch elfintorodott. Előbbi elégedettsége a semmibe tűnt. Pedig milyen jól hangzott ez a védtelen kiscica dolog! Nagyon kedvére való lett volna."

"Látni akarta tetőtől talpig.
Mégis be kellett vallania önmagának, hogy a szeme volt az, ami igazán megfogta. Az a csillogó aranybarna szempár, mely éppolyan vadságot rejtett magában, mint a vadonban élő nagymacskáké. Tekintete száz titkot zárt magába. Okos, bátor, vad, hihetetlenül sok tudással, villámgyors észjárással és pimaszsággal felvértezve.
Szépsége magával ragadó volt, belül azonban egy olyan bonyolult nő bújt meg, hogy talán évszázadok múltán sem fogja megtanulni, hogyan kezelje... hogy ne akarja egyfolytában megölni."

Az új szereplőket boldogan köszöntöttem. Hirtelen elég sokan összegyűltek, és sajnos ennek az lett a következménye, hogy nem kaptak elég játékidőt. Csalódottnak is érzem magam emiatt, még úgy is, hogy tudom, az ő történeteik a folytatásban sokkal jobban ki lesz bontva, de ebben a regényben is kaphattak volna egy kicsivel több szerepet, mert ez a szereplőkavalkád olyan volt, mintha több labda fel lett volna dobva a magasba, amit a történetvezetéskor nem sikerült lecsapni. És én ezt nagyon sajnálom, mert így elég sok hiányérzetem támadt, és ha összeadom a picinyke csalódásaimat ami a könyv olvasásakor ért, sajnos akkor a végső pontszámom eléggé nem úgy alakul, ahogy az elején szerettem volna.

Összesítés: a szépséges borító alatt találtam egy biztató kezdetet, majd elkapott a szorongás, hogy a főszereplő pasi paraszt, a főszereplő nő pedig túlzásba viszi a tűzrőlpattant stílust. De ahogy alakult a történet, úgy változott át a nem kívánt kapcsolatuk valami mássá, olyan kötődéssé ami egy harmadik fél miatt van, és ezt a kapcsot imádtam köztük, meg azt is, ahogy egyre inkább közelebb kerültek egymáshoz. Szerettem őket, az ellenségeket is, de az Itész fejes túltolta magát, neki leragasztottam volna  a száját, vagy eszméletlenre ütöttem volna, hogy még csak ne is gondoljon semmire.
A cselekményvezetés kisebb rizikókkal jó volt, az új szereplőkkel is tudtam volna mit kezdeni, de az írónő mélységes sajnálatomra csak a folytatásokban akar velük bővebben foglalkozni, amit fájlalok, plusz azt is, hogy az előző részben megismert leendő párosról a Lidércfényben jóformán egy bekezdés sem szólt. Így a könyvet felemás érzésekkel zártam be. Egyrészt nagyon szerettem Una és Litch miatt, nagyon kidolgozottra sikerültek a velük kapcsolatos részek, de a regény többi része miatt, sajnos hiányérzet maradt bennem.

7/10

           Az olvasás lehetőségét köszönöm Leda D'Rasinak és a Mogul kiadónak!