Amanda Stevens: A próféta

     Egy percet sem hagytam magamnak, hogy elmélázzak a sorozat félretételén, rögtön belevetettem magam a Sírkertek királynője következő részébe.

     A Sírkertek királynője-trilógia befejező részében hősnőnk, a szellemekkel suttogó Amelia Gray visszatér Charlestonba, hogy pontot tegyen az őrjítő kísértet-históriák végére. A szívdöglesztő detektív, John Devlin nyomában még mindig ott lohol elhunyt kislánya és csodaszép felesége szelleme, ám ezúttal Amelia szeme alatt is sötét karikák gyűlnek: az ő életerejét is parazitaként szívja el egy kísértet, akinek csak ő segíthet. Vajon beteljesedik Amelia és Devlin szerelme, és nyugovóra térhetnek a kósza lelkek? Elhagyja végre a várost a Gonosz? A próféta romantikus történet, kalandregény és kísértet-sztori egyben, a paranormális románcok rajongóinak új kedvence.

"Képtelen voltam kiverni a fejemből és a szívemből a kísértett nyomozót. Már a puszta gondolata is olyan volt, mint a sötét ölelés vagy a tiltott csók."

     Tetszik ennek a történetnek a felépítése, nagyon jól megoldotta az írónő, hogy a főszereplőt nem dobja egyszerűen más-más helyekre, hogy különböző sírhelyeket rakjon rendbe és mondjuk beleüsse az orrát mindenféle gyilkossági ügyekbe; bár nagy vonalakban erről szól a történet, de mégis több annál, mint amit egy sima tévésorozatban szoktunk látni, mert az események mindig fedik egymást, minden egyes lépés és mozzanat szorosan kapcsolódik a főszereplőhöz. Igaz, hogy a második kötet messze volt a kiindulópontul szolgált Charlestontól, de az a lépés fontos Amelia múltját illetően, de A próféta visszavitt az első városhoz, és minden ott folytatódik, ahol az elsőnél abbamaradt. Oak Grove még mindig felújításra vár, Amelia még mindig epekedik Devlin után, a szellemek pedig folyamatosan megnehezítik a nő életét, főleg egy, aki szövetséget köt hősnőnkkel, mert addig nem nyugodhat, amíg nem tudja meg, ki vette el az életét.

Ameliát bátor nőnek tartom, mert az, hogy a szellemekkel naponta kapcsolatba kerül, már magában hátborzongató, az meg csak hab a tortán, hogy visszatér egy olyan helyre, ami nem sokkal azelőtt kegyetlen gyilkosságok színtere volt. Én nem biztos, hogy megtettem volna. Úgyhogy emiatt piros pont.
A szellemek akaratos "teremtmények", nem jó nekik ellenszegülni, ezt bizonyítja annak a zsarunak az árnyalakja is, aki kísérti a restaurátort, és belekényszeríti egy magánnyomozásba. Ez a rész tetszett, jó volt, és néha izgalmas is, Amelia épp annyira körmönfont, hogy sikeresen elérje a célját, ám Devlin meghódítása már más tészta.

"Korábban is kapcsolatba kerültem szellemekkel, de többnyire csak a fagyos leheletüket éreztem a tarkómon vagy a hajamban turkáló jéghideg ujjaikat. Mariamától fizikailag fenyegetve éreztem magam. Úgy megijesztett, hogy messze túlszárnyalta a kísértetektől való megrögzött félelmemet.
Távol akart tartani Devlintől, ez nyilvánvaló. Hallottam, hogy meglehetősen szeszélyes nő volt életében. Szenvedélyes és heves. Komolyan féltem attól, hogy a halál csak felerősítette a dühét."

Minden regényben van egy férfi, akibe a főhősnő belehabarodhat. Ebben a szerepben a kísértett Devlin hekus domboríthat, akiért még mindig nem vagyok oda, de Ameliát megértem, és azt is, hogy szeretne megküzdeni a szeretett férfiért. Csak ugye nem mindegy, hogy a harmadik fél, aki most épp a halott feleség, sokkal rosszabb holtan. Nagyon erős, engem is kirázott tőle a hideg, és leesett az állam, amikor kiderült a múltjáról ez-az. Hogy lehetett valaki akkora taposnivaló csótány, mint ő! Érthetetlen. Ő igen, de a kislánya Shani, nagyon nem érdemelte meg a sorsát. Anguson kívül, ő volt a másik olyan szereplő, akit nagyon megszerettem.

A szereplőkről ennyit, térjünk rá a történetre. Mindegyik részben vannak élő mumusok, ezúttal Devlin feleségének unokatesója, Darius volt a hunyó, amit első perctől kezdve el is mond a regény, de nem igazán értettem azt, hogy most ő mit is akart igazán Ameliától. A történetvezetés elég kesze-kusza volt, a főszereplőt rengetegszer terhelték hallucinációk, különböző drogok bevonásával, amit Darius, a modern kori sámán fújt mindig az arcába. Ez az egész drogos dolog nem jött be, valahogy az egészből kiölte azt a misztikusságot amit szerettem, túl földhözragadt volt az egész. Jobb szeretem, ha a két dolog a misztikusság és a földhözragadt mód egyensúlyban van. Sajnos a második részben az első, amíg a harmadikban a második dominált. Főleg, hogy ebben a részben az írónő annyira megkavarta a történetet, hogy nem is vagyok abban biztos, sikerült-e rendes megoldást találni a felmerülő problémákra, mert bár akadt olyan rész, ami elvarrtak, más kapuk még mindig nyitva vannak. És ilyenkor örülök, hogy a sorozat végül nem lett trilógia, mert sok kérdésre kell még Ameliának és nekem választ kapnunk.

Összesítés: sajnos bármennyire szimpatikus a sorozat, hozzá kell tennem, hogy minden egyes résszel valamennyit megcsappan a lelkesedésem. Amíg az első könyv sablonosságával ugyan de tetszett, addig a második kötet új távlatokat nyitott, és szeretett játszani a pulzusommal, de sejthető volt a végkifejlet, ami legutóbb nem igazán nyerte el a tetszésemet. A harmadik rész viszont visszatért a megszokott városba, csak nem épp kerékvágásba. Sosem csíptem a vudut, ami ezt a részt elég alaposan át is itatja, és eléggé megkavarta a történetet, érthetetlenné tette, és a színvonal romlásával járt. De bizakodom, mert még tartogat az alapsztori érdekességeket, főleg a főszereplők kapcsolatának további alakulását illetően.  

5/10