Amanda Stevens: Örök kísértés

     Milyen is az én könyves komfortzónám: a romantikus-erotikus, amit egy idő után baromira megunok. Hiába van még sok más műfaj, amibe már belekóstoltam, eljött egy újabb olyan pillanat, amikor semmiféle olvasmányhoz nem volt kedvem. Aztán gondoltam egyet, felléptem a Moly.hu-ra, és feltettem egy kérdést, miszerint ki milyen parázós könyvet ajánl - mert egy kis borzongáshoz volt kedvem. Amiben ha van egy kis nyomozás, az sem baj. Ekkor eszembe is villant, hogy ott a polcon legalább három darab Karen Rose kötet, de a romantikus krimire nem igazán vágytam. Többet akartam, valami ijesztőbbre, amikor az egyik tag felvetette az Örök kísértést.

Amanda Stevens

      A fiatal és titokzatos Amelia Gray sírkő-restaurátor, aki látja a szellemeket. Az élősködő kísértetek nem tudhatják meg, hogy látja őket, hiszen akkor élete is veszélybe kerül. A lány ezért elkerüli azokat az élőket, akiknek nyomában szeretteik nyughatatlan szellemei járnak.
John Devlin detektívnek brutális gyilkosságok felderítésekor lesz szüksége Amelia segítségére, ám a férfit árnyékként követi elhunyt felesége és kislánya.
A lány hiába küzd a férfi iránt érzett vonzalmával, nem hozhatja a kísértetek tudomására, hogy látja őket, sőt látja azt is, ahogy parazitaként szívják el a férfi életerejét. Azonban hiába igyekszik tartani a távolságot, a kettejük közti vonzalom elmossa a határokat e világ s a másvilág között…

"Az életem javarészt temetőkben telt - a temetők az én birodalmam, megannyi nyugodt menedék, kerek egész világ, mellettük a városi zűrzavar maga az átok."

     Nem messze a lakhelyemtől, van egy templom. Az egyik oldalán húzódik a temető, a másikon pedig egy játszótér - elég bizarr. Egyik oldalon az elmúlás, a másikon pedig az élet. A temetőben néhány közeli rokonom nyugszik, akiknek mi gondozzuk a sírját. Sosem szerettem sírt takarítani, de anyum folyton rám erőltette ezt a feladatot. Most már - ha nem is olyan nagy, de - kedvvel megyek a temetőbe, tisztelettel tartozom az elhunyt rokonaimnak. A legutóbbi ilyen takarítás végeztével édesanyámmal végigsétáltunk a temetőn, megnéztük a sírköveket, és egy-két helyen megálltunk. Érdekes, de olyan nyugalom árasztott el akkor, amit sosem hittem, mert amúgy nem kedvelem a temetőket. De akkor olyan békés volt ott. Valószínűleg, a soron következő történet főszereplője, Amelia is valami hasonló békességet élhetett át, amikor a kísértetmentes temetőket, sírkerteket restaurálta. Kicsit nehéz belebújnom a bőrébe, mert ő imádja
az efféle helyeket, viszont szellemeket lát, ami elég hátborsoztató kettős.      

"Kilencéves korom óta a köztünk járó halottak falat emeltek közém és az élők közé. Amikor megláttam azt a kísértetet, örökre megváltozott az életem. Apámhoz hasonlóan megpróbáltam együtt élni ezzel a titokkal, a magánnyal, még ha időnként, például aznap este, elfogott is a félelem, hogy az őrület les rám a ködfátyol mögül."

Sokszor azt mondják, nem a halottaktól kell félni, hanem az élőktől, ami ebben a történetben egy darabig meg is állja a helyét, viszont ez a könyv nem egy szellemekkel suttogó sorozatepizód, ahol a főszereplő bajba jutott holtakon segít.

"...a holtak egyet akarnak: visszatérni a mi világunkba, a mi erőnket szívni, a mi melegünkben sütkérezni. Ha megtudják, hogy te látod őket, piócaként rád tapadnak, és soha nem szabadulsz meg tőlük. Soha nem élheted tőlük a saját életed."

Ebben a történetben a holtaktól is ugyanúgy tartani kell, mint a élőktől, pláne, ha az az élő egy kegyetlen gyilkos.
A történetben Amelia épp egy új munkát kapott, amikor restaurálnia kell egy elhanyagolt sírkertet, később viszont közlik vele, hogy a temetőben egy nő holttestére bukkantak. Kit ne verne ki a víz, ha megtudná, hogy a "munkahelyén" egy gyilkos garázdálkodott a közelben? Főszereplőnknek emellett még az tette be a kulcsot, hogy a jóképű rendőrt, aki a gyilkosságot vezeti, és aki a segítségét kéri, két szellem kísérti.   

"... nagy ívben került el azokat, akiket kísértenek! Ha rád találnak, fordíts nekik hátat, mert rettenetesen veszedelmet jelentenek, és ne bízz bennük."
"Akkor vagyok biztonságban, ha Devlint a kísérteteivel egyetemben távol tartom magamtól.
Mégis megbabonázott a közelsége."

Bizony, mire szegény lány talál valakit, aki tetszik neki, attól jobb lenne távol maradnia, de mégsem tud. A történetben a romantika nagyon minimális, sokkal inkább azt mondanám, hogy ebben a részben még inkább a vonzalom van kialakulóban, ami pont elég volt ahhoz, hogy a romantikára abszolút nem kíváncsi oldalam nyugodt maradjon. Helyette sorra kerültek elő a hullák, valamint fény derült egy társaság valamikori "munkájára", ami megfelelően érdekesre kerekítette a történetet, így a figyelmem egyszer sem lankadt. Olvasás közben mindig azon járt az eszem, hogy ki is lehet a gyilkos, hisz ez a történet legfőbb szála, ami elég meglepő véggel szolgált.

"A szemhéjam megrebbent, és végre elernyedtek az izmaim.
Mély álomba merültem, nem hallottam a kertkapu nyikorgását, a szomszéd kutya vonyítását, és nem láttam a hálószobám ablakából rám meredő tébolyult szempárt sem."

Többször előfordult, hogy megborzongtam; a legemlékezetesebb az volt, amikor egy elfeledett alagútrendszerben találták magukat hőseink. Sosem szeretnék egy olyan helyen kikötni, tiszta rémálom. Viszont a sztori szempontjából jó volt, de a gyilkos leleplezésénél egyrészt meglepődtem, másrészt csalódtam - főleg a vége miatt. Gyanítottam, hogy az a valaki a hunyó, de arra sosem gondoltam, hogy miféle (ha mondhatom ezt) társa volt. Az meglepő volt, de a leleplezést követő részeket bosszantóan összecsapottnak éreztem. A végén csak az epilógus mentett valamennyit, de arra sem tudnám azt mondani, hogy kielégítő volt. Valahol azt olvastam, hogy egy krimi vége legyen hirtelen, a megoldással döngölje a földbe az olvasót, hogy az utolsó betű után a meglepetéstől szóhoz se jusson. Végül is, én sem tudtam egy épséges mondatot sem összerakni, inkább meghökkentem, egy aránylag jól működő történetet hogy sikerült ennyire agyoncsapni.

Összesítés:   az Örök kísértés épphogy átcsusszant a vizsgán, a rejtélyre való megoldás jó volt, meglepő is, csak rettentő gyorsan lezajlott a végjáték, körülbelül úgy, mint egy pisztolypárbaj. Csalódást okozott, pedig az utolsó fejezetig vezető útra nem sok rosszat tudnék mondani, elég jól működött, mondjuk az is igaz, hogy nem pusztultam volna bele, ha az írónő többször rám hozza a frászt.
A szereplőkkel nem akadt problémám, Amelia elég kedvelhető karakter, de Devlinért nem sikerült rajonganom, ebben a kötetben még elég keveset mutatott önmagából.
A borítóról is ejtenék néhány szót: igencsak tetszetős.
Összességében tetszett a könyv, nyomorúságos vég ide vagy oda, mert a figyelmemet kellőképp lekötötte, a karakterek sem unszimpatikusak, és ha olyan kedvemben lennék, egy ponttal többet adnék a könyvre, de egy ideje megmakacsoltam magam, és elég szűkmarkú vagyok, ha pontokról van szó. Így hát a végső pontszámom:

7/10