Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet

     Előző bejegyzésemben említettem, hogy a Maxim kiadótól két könyvet választhattam. Az elsőről, A sötétség városáról már olvashattátok a véleményemet, most pedig jöjjön Rebbeca Donovan Csak lélegezz! trilógiájának első kötete, az Elakadó lélegzet.

 Rebecca Donovan

     Weslynben, a connecticuti gazdag városban, ahol a lakosság többségének az a legfőbb gondja, hogy milyen benyomást kelt, és kivel előnyös mutatkozni, Emma Thomas a legszívesebben átváltozna levegővé, de addig is rögeszmésen ragaszkodik a tökéletesség látszatához: úgy öltözik, hogy senki se lássa rajta a zúzódásokat, nehogy kiderüljön, mennyire távol esik a tökéletességtől az élete. Egy napon váratlanul beköszönt a szerelem, amelynek hatására Emma kénytelen tudomásul venni a saját értékét, bár ez azzal fenyegeti, hogy kiderül a titok, amelyet olyan kétségbeesetten takargat… Egy lány története az életet megváltoztató szerelemről, a leírhatatlan kegyetlenségről, és a törékeny reményről. A Reason to breathe a nagy kritikai elismerést aratott Breathing-sorozat első kötete.

     Tetszik, amikor a könyv címe néha felbukkan a történetben, vagy pedig utal arra, hogy mégis miről fog szólni az, amit olvasni fogok. De, hogy egyfolytában szembe jött velem az, hogy Emma éppen milyen módon lélegzik, vagy éppen nem, az kicsit kezdte kiverni a biztosítékot. De nem csak ez. Például a szövegkörnyezet "kócossága" és a helyesírási hibák is rosszul estek, de a főszereplő vitt mindent.  

Rebecca Donovan történetét sokan imádják. Megtört, szomorú hangulata és a szerelmi szál miatt elhiszem, hogy sokaknak tetszik. Elég kevés negatív értékelést láttam a könyvről, de most megtoldom a saját véleményemmel a kisebbségben lévő tábort.

Az alaptörténet nagyon bántó könyvet ígér. Személy szerint fáj, amikor arról olvasok, hogy egy embert fizikálisan bántanak. Legszívesebben a lapok közé nyúlnák, hogy elintézzem a bántalmazót, és átöleljem az áldozatot.

Carol egy beteg nő. Nem csak azért, mert állandóan bántja Emmát. Szerintem a némbernek már rég elkellet volna egy hátul kötős fehér köpeny. Látszik rajta, hogy az idegei tropák a gyűlölettől. Nem értem, a férje miért áltatja magát, és miért nem dugta be már rég a nejét egy elmegyógyintézetbe. És miért csukja be a szemét, ha Emmáról van szó. Mert az a napnál is világosabb, hogy tisztában van a lány bántalmazásával. Azt hiszi ha hallgat, és úgy tesz mintha nem történne semmi a házában akkor az nem is történik meg? Abba nem gondolt bele, hogy esetleg egyszer a saját gyerekeiknek is nekitámad? Valljuk be, benne van a pakliban.
Kevés olyan könyv van, ami már a kezdeteknél teljesen leköti a figyelmemet. Ez sem kötötte le, viszont később sem. Mély sajnálatomra Emma iránt két érzést tápláltam. És azok egyike sem a szimpátia volt. Egyszer sajnáltam a bántalmazások miatt, máskor pedig utáltam. Szomorú, de az utálat többször felütötte a fejét, amivel együtt járt az értetlenség is. Eleinte megértettem, minek hallgat, minek zárkózik el barátnőjén, Sarán kívül mindenkitől. Később viszont a verések súlyosbodásával már én sem bírtam tovább, és azt kívántam, bárcsak lépne végre, és árulná el valakinek, mi is történik vele az otthonában. Sara is szólhatott volna az érdekében, biztos lett volna segítség. De nem. Inkább lapítottak. Érthetetlen. És nem csak ők, hanem Evan is, aki Emma életébe való belépésével...

"Senki sem próbált szóba állni velem, én is elvoltam magamban. (…) Hogy sikerült Evan Mathewsnak egy nap alatt lebontania az én állandó világomat?"

Én a szerelmemet igyekeznék mindentől megvédeni. Tudom, nehéz olyannak segíteni, aki nem akarja. Bár a végén jó alkalmi tervet ötlöttek ki, csak az hiányzott, hogy odalopózzon a lány ablaka alá, és segítsen neki.
Evan a folyton mosolygó, vigyorgó, somolygó (ettől a szótól kiver a víz) hősszerelmes. Az egyetlen, ami tetszett benne, az a kitartása.

"– Miért akarsz beszélni velem? Miről akarhatnál beszélni velem? – förmedtem rá.
Meglepetten felvonta a szemöldökét, de a meglepetést gyorsan felváltotta az incselkedő, derűs vigyor.
– És miért nézel rám mindig így? – Az arcom lángolt. Összeszorítottam a fogaimat.
Mielőtt válaszolhatott volna, bejött Mr. Kessler. Egész óra alatt hol a könyvemet, hol az osztályterem elejét bámultam. Éreztem, hogy Evan sűrűn rám néz – amitől egy pillanatra sem lehetett nyugtom.
Amikor szedtem össze a könyveimet, hogy átmenjek anatómiára, hallottam, ahogy megszólal mellettem: – Azért, mert érdekesnek talállak.
A mellemhez szorítottam a könyveimet, és lassan megfordultam.
– Nem is ismersz! – mondtam dacosan.
– Azon vagyok.
– Olyan sokan járnak ebbe az iskolába. Nem kell épp engem ismerned.
– De én téged akarlak – felelte."

Nem lett könyves álompasim, nem jött a plátói szerelem. Sajnáltam, hogy egy ideig eltűnt a képből, de megértem az okát. És itt jön az utálós rész, amit Emmával kapcsolatban említettem. Vigyázat, spoilerveszély! 
Nem tudom elhinni, Emma hogy lehetett olyan hülye, hogy elzavarta maga mellől Evant. Azt még felfogom nagyjából, hogy miért tette eleinte, de később? Amikor már tudta mit akar a sráctól? Volt egy kis félreértésük, de azt esze ágában sem volt vele megbeszélni, sőt sokszor el is beszéltek egymás mellett. Szóval a csaj inkább bevágta a durcát, és összeállt egy másik pasival, akiről köztudott, hogy muffvadász. De ő ezt nem veszi észre, mert jól elvan vele, a közelében beindulnak a hormonjai, és majdnem le is fekszik vele. Ettől komolyan kiakadtam. Gyakorlatilag a célnál elűzi az igaz szerelmét, nehogy megtudja Carol, hogy pasija van, de egy másik ficsúrral bátran smárol a suliban, meg ölelkezik a bulikban. Ki érti ezt? Én nem. Ha ezt az egész Drew-ügyet kiollózták volna a könyvből, akkor még azt mondanám, hogy elfogadható olvasmány, de még így is gyenge lábakon áll.
Később szerelmeseink újból összejönnek, már rendesen. Nem mondom, hogy nem voltak aranyosak, de a történet közben valami megpattant bennem, és már nem tudtam úgy rájuk tekinteni, mint akiknek szívből drukkolnék a kapcsolatukért.
  

Összesítés: ettől a kötettől nem azt kaptam, amit vártam. Sajnos a mai hősnődivat egyre inkább a döntésképtelen, vagy elcseszett döntéseket hozó, buta, idegesítő libákra hajaz. Emma számomra ilyen, hiába volt áldozat. Az Evan-nel való problémáját túlreagálta, ami miatt olyan döntést hozott, amitől gyűlöltem a könyv néhány fejezetét olvasni. Sőt, az érzéketlenségével is egyre messzebb sodorta magát tőlem, amikor a síró Katie-nek hátat fordított. Legalább egy papír zsebkendőt adott volna neki, vagy valami. A síró embernek sokszor teher az, ha valaki babusgatni akarja, és folyton azt kérdezi, jól van-e. De Emma, semmit nem tett. Emberségből kicsit megbukott.  

A vége elég érdekesre sikerült. Összeszűkült szemmel olvastam minden sorát, ami egy kicsit átment krimibe. Nem szokásom, de ezt a sorozatot tényleg abba akartam hagyni. Most viszont mégis érdekelne a folytatás. Ebben pedig nem csak az utolsó fejezet, de a mondat is meggyőzött:

"A szerelem és a veszteség mérlegében a szerelem adott erőt harcolnom azért, hogy tudjak… lélegezni."

4/10

 

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak!