Elizabeth Richards: A sötétség városa

     Néhány héttel ezelőtt közzétettem egy bejegyzést a Maxim kiadó legújabb megjelenéseiről. Sok jó könyvet szúrtam ki magamnak a pakkból, és a kiadónak köszönhetően lehetőségem nyílt két példányt választani, amikről recenziót írhatok.
Nem vagyok profi blogger, kritikaíró meg pláne nem, de megteszek minden tőlem telhetőt, hogy egy-egy könyvről, filmről vagy akármi másról őszintén tudjak nyilatkozni. Ez most sem lesz másképp.

Elizabeth Richards

     Egy véres, brutális háború után, a Fekete Város még füstölgő romjai között a tizenhat éves Natalie Buchanannal és Ash Fisherrel megtörténik az elképzelhetetlen: egymásba szeretnek. Natalie ember és egy kormánytisztviselő lánya. Apját megölte egy hibbant Sötétfajzat, és a lány még nem tért magához az egész életét felforgató megrázkódtatásból. Hogyan lehetséges ezek után, hogy belezúgott Ashbe, ebbe a Sötétfajzat félvér fiúba? Pedig szíve varázslatosan megdobban a közelében, megtagadva mindent, amiben a lány addig hitt. Ez a felkavaró szerelem választásra kényszeríti családja és Ash között. A fiú sem adja könnyen át magát érzéseinek elvágyik saját vérei közé, a Határfal túloldalára. Ekkor lép az életébe Natalie, így neki is választania kell. Szenvedélyes románc veszi kezdetét ebben a lepusztult, mégis lenyűgöző világban, amelynek hangulata szinte magába szippantja az olvasót. Letehetetlen könyv, semmiképpen ne hagyd ki!

     Az Éhezők viadala trilógia és A testbérlők után nem olvastam disztópiát, pedig szépen virágzó műfajág, van belőle választék.

Elkerülhetetlen a műfajon belüli hasonlóság, most mindegy milyen műfajról legyen szó, ami egy idő után unalmassá teszi az olvasást. Nincs annál rosszabb, amikor az újabb és újabb könyvek története egyre jobban majmolja egymást. Nem szeretem azt a a bizonyos úgy-érzem-ezt-már-olvastam érzést. De amikor disztópiát olvasok, és nem egy, hanem ténylegesen két különböző történetet látok magam előtt, annak nagyon tudok örülni. Most viszont nem járt át ez az öröm. Ámbár az alaptörténetnél felváltva jutottak eszembe a vámpíros történetek mellett a Babylon 5 sorozat vagy a District 9 film. A vámpírokat azért hoztam fel, mert Ash számomra olyan, mint Nessie a Twilight sorozatból. Félvér, különleges szerzet, aki egyik oldalról nagy erővel és tehetséggel, amíg a másikról emberi tulajdonságokkal, lojalitással van felvértezve.
A Babylon 5 azért jutott eszembe, mert igaz, hogy űrhajón, nem pedig háború utáni városban játszódik, de az emberek mellett sok szerzet élt ott konfliktusokkal, nem ajánlott szerelmi szállal megtűzdelve. A District 9-ben a földönkívülieket gettóba zsúfolták, ahol nem túl komfortos körülmények között voltak kénytelenek élni, az undorodó emberi tekintetek közepette. Ezek a szálak lettek összegyúrva Elizabeth Richards gondolatai által, amiben minden ködösítés nélkül jó adag Futótűz részt lehet felfedezni. Erről kicsivel később.
Mint minden könyv, ez is tartogat kérdéseket, viszont elég hamar meg is válaszolja azokat. Néhány apróbb információ eléggé meglepett érdekességével, például az, hogy Ash haja miért nem bírja a sapkát.

A főszereplők olyanok, mint Rómeó és Júlia. Csak itt két gyűlölködő család helyett két faj áll egymással szemben: az emberek és a sötétfajzatok. Utóbbiak közül néhányan szépséges teremtmények, akikkel az emberek olykor házasságba lépnek, de a háború után ezeket a népeket elhatárolták az emberektől. Családok szakadtak szét, félvér gyerekek voltak kénytelenek egyik szülőjüktől megválni. Ash nehéz helyzetben van, mert félvéri mivolta miatt az emberek többsége nem szereti, féregnek tartja, mások viszont gyakran felkeresik őt méregfogai miatt, mert ha valakit megharap, az illetőnek az agyarai által Ködöt bocsát a vérébe, ami kábítószer. Ezzel a tiltott tevékenységgel a fiú egy kis pénzre, és tápláló vérre tesz szert, ami segíti a túlélésben. Egyébként ő a város lelkészének fia, aki apjával együtt nagy titkot rejteget a pincében.
Suliba jár mint a többi gyerek, és itt látja meg másodszor azt a lányt, akivel először egy híd alatt találkozott, amikor Ködöt adott valakinek. Natalie a város Parancsnokának és egyben egy tudós nőnek a lánya, akinek családi helyzete cseppet sem olyan felhőtlen, mint azt az emberek hiszik. Apja meghalt, nővére súlyos sebekkel él, anyja pedig több időt tölt a munkájával mint a gyerekeivel. De amikor főszereplőink meglátják egymást, akaratlanul is megmozdul bennük valami. Ash-nek konkrétan a szíve dobban meg, ami lehetetlenség, hisz a sötétfajzatoknak nem ver a szívük, hisz nincs szükségük rá a vérükben található apró, oxigénszállító lényecskék miatt. Akkor mégis miért történt meg a lehetetlen. A válasz akár az is lehetne, hogy csoda, de nem, mert jól kidolgozott választ kapunk rá. És itt képbe is kerül egy harmadik fél, aki olyan információkat osztott meg velem, aminek közlése után kellett volna abbahagyni az első részt, mert nagyon jó csavarokat tartalmaz, ami után hangosan tapsoltam volna. De sajnos az írónő továbbszőtte a szálakat, addig, amíg Ash végleg el nem döntötte, ki mellett akar maradni.

"Ez a szív kezdete, ez életünk dele. Vérem lesz véreddé, örökkön örökké."

Natalie számomra egy kedves lány. Mindaddig megvoltam vele elégedve, amíg a szerelmi "beteljesülés" után az egyetlen barátnője ellen nem fordult. Ez a lépés elég hervasztó, szükségtelen volt ennyire Day ellen fordulnia, hisz ha belegondol az ember, a másik lány ellenérzései nagyon is érthetőek. Igaz, hogy valamelyest tévedett Ash-el kapcsolatban, de eléggé hihető volt, hogy a főszereplő fiú agyarai miatt lett drogos Cékla, a barát. Ash barátjában tetszett az eltökéltség, amivel az emberekkel egyenlően bánt a sötétfajzatokkal.

A történet nem lenne teljes rosszfiúk nélkül. Natalie exe, Sebastian, aki egyben a testőre is, nagyon ellenséges, utálatos alak, akit többször szerettem volna megütni. Egyetlen pozitív megnyilvánulása sem volt, az elejétől kezdve érezni lehetett, mennyire önimádó seggfej.

"– Seb, ne! – kiáltja megint Natalie.
– Nos, ki legyen az, Fisher? Te vagy a kölyök? – kérdi Sebastian.
A gyerek rémülten szorongatja a kezemet. Homlokán verejték gyöngyözik, és belecsorog csillogó, fekete szemébe. Ugyanolyan a szeme, mint az enyém.
– Én – mondom."

Ahogy a szereplők iskolatársa, Gregory is. Az a srác nagyon undorító, egy cseppet sem sajnáltam azért, ahogy járt.

Összesítés: olvasás alatt akaratlanul is eszembe jutott saját történelmünk. A fajgyalázás, amikor egyesek azt tartották, hogy a fehér ember a legtökéletesebb, minden más nemzetiséget pedig el kell törölni. A könyv elég jól visszaadta ezt a problémát, de sajnos olyan elemet is beletett, amit más könyvben, név szerint a Futótűzben már olvashattunk. A középpontban ott áll Fehér Rózsa, a ritka-béna-nevű Snow elnök klón, aki ugyanúgy fenyegetőzik, és ugyanazt mondja, mint Collins kormányának vezetője. Itt elhasalt előttem a könyv, amivel Richards még rátett egy lapáttal, amikor Ash-ből gyakorlatilag "lángra lobbant srácot" csinált. Ha ezeket a zavaró tényezőket nem nézem, vagy inkább azt mondom, hogy az utolsó 100 oldalt inkább a második könyvbe tették volna bele, akkor A sötétség városa egy egész jól összerakott bevezető kötet lenne. De mégis ott vannak azok a bizonyos sötét felhők, és legfőképp a hasonlóságok, amik miatt mégsem tetszett annyira ez a disztópia, mint szerettem volna.

6/10            
  

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak!