Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény

     Több hónapon keresztül kerülgettem Ruta Sepetys ezen könyvét, pedig a megjelenésekor nagyon akartam. Miután megrendeltem, csak feltettem a polcomra, nézegettem, és mindig más könyvet vettem a kezembe, amíg egy nap végre elhatároztam, hogy belekezdek. Milyen ostoba is voltam, hogy ilyen hosszú ideig halogattam.

Ruta Sepetys

"Eltűnődtek-e valaha is, mennyit ér egy emberi élet? Aznap reggel az öcsémé egy zsebórát ért."

 
1941-ben a tizenöt éves Lina képzőművészeti iskolába, az első randevúra és a közeledő nyárra készül. De egy éjszaka a szovjet titkosrendőrség erőszakkal behatol az otthonukba, és elhurcolják anyjával, öccsével együtt. Szibériába deportálják őket. Lina apja a családtól elszakítva él át hasonló borzalmakat, majd egy munkatáborban halálra ítélik. Minden elveszett. Linának eközben fogalma sincs arról, miért történnek velük ezek a szörnyűségek. A lány félelmet nem ismerve küzd az életéért, mindent kockára tesz, hogy rajzaival, alkotásaival üzenni tudjon. Reméli, hogy művei eljutnak az édesapjához a börtönbe, és tudatják vele, hogy a családja életben van. Lina és családja hosszú, szívszaggató utat tesz meg, és csak a hihetetlen erő, szeretet és reménykedés segít nekik a keserves napok túlélésében. De vajon elég-e a szeretet, hogy életben tartsa őket?

A magával ragadó, gyönyörűen megírt, valós elemekkel átszőtt történet egy tizenéves lány szemszögéből mutatja be annak a több százezer embernek a sorsát, akik a balti államokban végzett sztálini tisztogatásnak estek áldozatul. A rabul ejtő történet a fiatal olvasóknak feledhetetlen élményt kínál, hiszen az emberi lélek csodálatos természetéről, reményről, szenvedésről, összetartásról és kitartásról szól. 

     Ehhez szerettem volna önálló bevezetőt, ha úgy tetszik fülszöveget írni, de az eredeti elolvasása után inkább úgy döntöttem, hogy bemásolom a hivatalos verziót. Kicsit pontatlan az original fülszöveg, mert Szibériába csak a könyv utolsó fejezeteinél kerülnek a szereplők. Ez legyen a legnagyobb baj.

Sokat vártam a könyvtől, mert egyes bloggerek értékelései nagyon ütősre sikeredtek, így reméltem, hogy a történet is olyan lesz.
Szörnyű az, amikor az embert kiragadják a környezetéből, és nem csak a saját házából hurcolják el, hanem a hazájából is. Egy házat jó esetben bármikor megépíthet az ember, de ha az országát is ugyanúgy lerombolják, szétszabdalják, elfoglalják és azt mondják többé semmihez sincs jogod, még a saját életedhez sem, az eléggé megszaggatja a halandó lelket.

Eszeveszettül szeretem az olyan könyveket, amik kicsit lassan indulnak be, amik olyanok nekem, mint púpos gyereknek az a bizonyos satu. Lassan alakult, fájt, de a végén kiegyenesedtem, és beláttam, annak örüljek, amim van... és értékeljem ezerszer jobban.
A könyv eleje sem épp kedvesen van lefestve, de az első munkatábornál kicsit húzogattam a vállam, és azt mondtam magamban ezeket a körülményeket még kilehet bírni, mert ügyesen ellehet csenni élelmet vagy egyéb hasznos holmit. Később viszont egyre jobban egybeolvadtam a szereplőkkel. Elképzeltem, ahogy minden nap reggeltől estig dolgozom szinte egy szelet kenyérért, ahogy fáradtan bezuhanok egy huzatos kunyhó sarkába aludni - ha hagynak. Elképzeltem, hogy Linával rajzolok, hogy én is osztozkodom egy tábla csokin a többiekkel és ünnepelem a Karácsonyt.
Olvasás közben jólesett velük harcolni az életben maradásért, és szerettem jólesően mosolyogni, amikor a kitelepítetteken is átsuhant egy kis boldogság. De majd megszakadt a szívem, amikor erőtlenül küszködtek. Annyira szerettem volna nekik segíteni: ruhát, ennivalót adni. Vagy valakinek szólni, hogy keresse fel ezeket a táborokat, és oszlassa fel mindegyiket, az emberek pedig hadd menjenek vissza a hazájukba. Rosszul esett, hogy a menekültek és köztem ott állt egy elképzelt üvegfal, amin csak én láttam át. Idővel borzalmas volt látni, ahogy egyesek önkényuralma miatt mennyire szenvedtek a kiszemelt népek. És borzasztó volt belegondolni abba, hogy ez valamikor igaz volt. Félelmetes, hogy egy ország vezetőjének akár egyetlen mondata is milyen felesleges pusztítással jár.

A történet főszereplői lassan kedveltették meg magukat. Hiába volt Lina a főmesélő, az elbeszélése által nekem nem csak ő volt a főhős, hanem Andrius és az anyja, valamint a lány öccse és édesanyja.
Linánál kezdetben attól féltem, hogy tehetős mivolta miatt kényeskedni fog. Köszönet, mert egyáltalán nem ilyen karakter volt. Hamar felzárkózott, erős és kitartó személyiségét szinte azonnal megmutatta.

"Szibériában csak két lehetséges kimenetel lehetett: a siker túlélést jelentett, a kudarc halált. Én az életet akartam. Életben akartam maradni."

Igazán szimpatikus lány, figyelemreméltó volt a kitartása és a hite, hogy a rajzai eljutnak a több ezer kilométerre raboskodó apjához. Az édesapja ugyan nem sok közvetlen szerepet kapott, viszont Lina visszaemlékezéseiből ugyanúgy megismertem őt, mint azokat, akiknek párbeszédeivel és tetteivel gyakran találkoztam.
Andrius és Lina öccsét kezdetben eltoltam magamtól. Nagyon rossz húzást vittek véghez a szememben, amikor elfüstöltek egy könyvet. Nem ér kuncogni, vagy szemet forgatni, mert ha még azért gyújtottak volna rá a lapokra mert fáztak, azt még megérteném. De azért, hogy a lapokba dohányt tegyenek és elfüstöljék, az már bántó volt. Viszont a történetben való haladással megszerettem ezt a két kópét. Andrius életszerető, segítőkész fiú, akinek ha kicsivel jobb dolga is volt mint a többieknek, azért nagy árat fizetett, és még csak nem is javíthatott rajta. Mert ha ellenszegül, akkor nem tudott volna segítséget nyújtani sorstársainak.
Jonas egy év alatt naiv kisgyerekből szinte felnőtt lett. Láthatóan fejlődött a karaktere, én is örültem volna egy ilyen öcsikének. Viszont nagyon tudtam azért sajnálni, hogy lelkileg olyan hamar fel kellett nőnie.
Lina mellett a legkedvesebb szereplőm Elena, az édesanyja. Ilyen reményteli nővel én még nem találkoztam.

"Anya kedve magasba szárnyalt. Éhsége és a kemény munkától feltört keze ellenére túláradó volt a kedélye. Vígan lépkedett. A remény, akárcsak az oxigén, lendületbe hozta."

Egy pillanatra sem adta fel a küzdelmet, igazi földre szállt angyal volt. Soha nem tört meg, mindenkiben tartotta a lelket, úgy segített másokon ahogy tudott, és soha nem adta fel a hazatérésbe vetett reményt. Azt hogy megtalálja a férje, azt hogy véget ér a háború és a gyerekeikkel együtt hazatérhet. Csodáltam ezt az asszonyt. Napsugár volt ő a szürke égbolton... amíg tovább nem szállították őket Szibériába. Tudom milyen Oroszország azon része. Soha nem szeretnék a közelébe kerülni. A fagy birodalmába. Amikor Andrius és Lina kénytelenek voltak egymástól elválni, nem csak miattuk aggódtam. Itt most a bimbózó szerelem másodlagos volt. Mert Szibériával jött el az igazi szenvedés. Ott nem volt semmi. Komolyan aggódtam a szereplőkért, és nem hiába. Ott a történet engem megtört. Gyűlöltem az egyik tisztet a viselkedéséért, amíg a másik miatt kíváncsi tekintettel néztem a lapokat. Csodáltam az életben maradottakat, amikor feladták a legalapvetőbb emberi ösztönt: a túlélést. helyébe inkább segítettek azoknak, akiknek egy árnyalatnyival több esélyük volt az életre.

"Emberek, akiket nem ismertem, körbevettek minket. Eltakartak bennünket. Épségben visszakísértek a jurtánkhoz. Nem vett észre senki semmit. Nem kértek semmit. Örültek, hogy segíthetnek valakinek, sikerül valamit megcsinálniuk, még ha nem is húztak hasznot belőle. Az óceán fenekéről próbáltuk elérni az eget. Rájöttem, ha felemeljük egymást, talán kicsit közelebb érünk hozzá."

Összesítés: lassan, de biztosan azt a történetet kaptam a könyvtől, amit vártam. Igazi volt, félelmetes, nehézséggel és könnyekkel teli. Nehéz volt félretenni a könyvet, mert minél hamarabb szerettem volna megtudni, hogy mi lett a szereplők végsorsa, de annál fájdalmasabb sorokat kaptam, amik összezúzták a szívemet/lelkemet. Nagyon tetszett, hogy ahogy azt a borító is mutatja, a jégből kitört egy kis növény, a remény, ami még az elviselhetetlen körülmények között is az életben maradásért, a fejlődésért küzdött... tökéletesen igaz a könyvre. Meghatározó és megrázó olvasmány volt, ami után nagyon szívesen visszaültem volna az iskolapadba egy történelemórára, vagy legalább leültem volna egy kicsit beszélgetni a töritanárral.

10/10