Tiffany Reisz: A herceg

     Jó pár napja túl vagyok már az Eredendő bűnösök harmadik részén, mégis csak most jutottam némi levegővételhez, hogy elmondjam róla a tapasztalataimat. Az első két rész nagyon tetszett, noha még dolgoztatom az írónőt a kerek pontszámért, de ezzel a kötettel kicsit messzebb került a dobogó legfelső fokától.

     Nora Sutherlint két, vagyonnal és szenvedéllyel csábító világ hívogatja… és bármelyiket is választja, ez lesz élete legnehezebb döntése.
Hacsak valaki nem dönt helyette…
Wes Railey Nora vágyainak legszelídebb, mégis legőrjítőbb tárgya, akit nem tud elfelejteni. Fiatal. Jóképű. Nemesi vér csörgedezik az ereiben. Amikor Kentucky-ban hosszú idő után újra összetalálkoznak, most Nora van Wes világában. Azonban a hírhedt New York-i domina nem kifejezetten az a szenvelgő déli szépség, és Nora hiába vágyik arra, hogy beilleszkedjen új környezetébe. De vajon Søren – Nora gazdája, szeretője – elengedi-e valaha is a nőt?
De mi történik, ha a domina elhagyja birodalmát? Milyen kibogozhatatlan kötelék fűzi össze Kingsley-t és Sørent? Képes lesz-e Kingsley ésszerűen dönteni, ha megfenyegetik? Szembe tud nézni a múlt árnyaival?

   A könyv címe, vagyis A herceg hiába Wesley-t akarja sugallni, ezt a részt mégis King és Soren történetének érzem. A két férfi közös, fiatalkori múltjába nyerhettem bepillantást, ami nem nyűgözött le maradéktalanul. Már a kezdeti köteteknél sem lett a szívem csücske ez a két karakter, ami A herceggel csak fokozódott. Hidegen hagyott a sok-sok róluk szóló fejezet, akár múltbéli vagy jelenkori volt. A boldog erőszakkal teli együttléteik egyáltalán nem érdekeltek, a hideg rázott szinte minden alkalomtól. Soren-re úgy gondoltam mint egy beteg állatra, King-ről meg szimplán azt gondoltam, hülye. Idővel aztán vicces dolgot vettem észre magamon. Amellett, hogy a tudatom folyton azt mondta tegyem le, én inkább elnyomtam, sőt az olvasott oldalt az aktuális, éppen olvasott soron kívül letakartam a tenyeremmel. Bevált szokás ez nálam olyan könyveknél, amikre teljesen rákoncentrálódik a figyelmem. Ilyenkor akaratlanul is elkalandozik a szemem, hogy még több infót tudjak befogadni, de az ilyen balnézésekkel mindig sikerül lelőnöm valamilyen poént, ezért hát inkább rászoktam a takarásra, mert így megmarad az izgalom, ami talán két sorral lejjebb úgyis lelepleződik, de akkor is. Igen, ezzel azt akarom mondani, hogy a kezdeti nyűg és érdektelenség után kezdett megfogni a történet. Már a fiatalkori események sem zavartak, főleg azután, hogy megjelent King nővére, Marie-Laure... aki természetesen azonnal beleszeretett Soren-be.

"Valószínűleg még soha nem találkoztak Sorenhez hasonló pappal, olyannal, akiről szinte sütött, hogy bármelyik nőt vagy férfit könnyedén megkaphatná, bármilyen szakmában karriert futhatna be, amilyenben csak akar, de ehelyett önmegtartóztatást és szegénységet fogadott, idejét és tehetségét Istennek ajánlotta. Vagy legalábbis tehetsége nagy részét Istennek ajánlotta.
Volt, amit megtartott az ő Eleanorjának. Mázlista ribanc."

Mit tudnak annyira imádni abban az alakban? Eddig csak Wes megítélése tetszett, aki azt mondta a papról, hogy ő is csak egy ember. Nem mondom, hogy nem fordult már elő velem olyan, amikor egy pasira ránéztem és megbabonázott, de idővel már csak őt is sima halandónak láttam. Reisz közölhetne egy képet az ő elképzelt Sorenjéről, szívesen megnézném.

King és Soren múltja kezdett egyre lekötősebb lenni, főleg mert tudtam, a nővér feltűnésével kezd vége lenni a visszatekintőnek, és megint a jelen kapja a főszerepet. Érdekelt, mibe halt bele Marie-Laure, ami egyszerű volt és becsapós. Talán nem is a nő kapta rajta a két fiút az erdőben? Ezen elgondolkodtam, és magam elé sóhajtottam egy nagy NEMet. Reisz ezt is trükkösen oldotta meg, amivel a jelenkori eseményeket jól összekuszálta. A múlt egyik szereplője feltűnt a jelenben, ami cseppet sem okozott meglepetést, viszont felvetett egy kérdést: miért várt az illető ennyi éven át? Talán anyagilag is megakarta magát szedni a bosszúja véghezvitelének érdekében, valamint minél több információt összeakart szedni? Ki tudja, mindenesetre ezekre a kérdésekre a negyedik kötetben tuti választ kapok, csak győzzem kivárni.

King továbbra is semleges számomra, Sorent viszont egyre jobban kezdem megérteni. Utálni akartam továbbra is, de valahogy már... már nem megy.
Az angyal hihetetlenül jó és érzelemmel teli véget kapott, ami Norával és Wes-szel köthető össze, így nagyon vártam már A herceg róluk szóló fejezeteit. Nem volt rossz amit róluk olvastam, a szülőkkel való összeakadások nagyon tetszettek, de a két szereplő sorsának alakulása, pontosabban az érzelmeiké, kicsit furcsa volt. Azt vártam, hogy szerelmesen egymás karjaiba omlanak, ami ha úgy vesszük megtörtént, de nem is tudom.

"– Hadd áruljak el egy titkot. – Megfogta a fiú állát, aki felnézett rá. – Én nem szerelmesregény-hősnő vagyok. Lehet, hogy én vagyok a cselszövő.
– Jó. A cselszövők úgyis sokkal érdekesebbek, mint a hősök. És én nem akarok senki hőse lenni."

Több romantikát képzeltem bele? Azt hiszem igen. Viszont leginkább azt láttam, hogy Nora a tanítónéni, Wes pedig a kölyök, akit tanítani kell. A nő világára, a testi szerelemre, az elfogadásra. Belegondolva olyan igazi volt az egész. Ahogy a kapcsolatuk alakul. Nem röpködnek benne tucatszám a szívecskék, nem fullasztóan nyálas, nincs felesleges cukormáz. Csak a meztelen valóság, amitől a történetük él, lélegzik, szeret. Viszont emellett szerettem azt, amikor Nora elgondolkodott egy lehetséges életen a fiúval, csak sajnos a gondolataiba belerondított Soren.

"– Kérlek, hadd gyűlöljem! – könyörgött Wesley, és végre Nora szemébe nézett.
– Miért kell gyűlölnöd? Ő nem gyűlöl téged. Most itt vagyok veled, és nem gyűlöl téged.
– Mert visszamész hozzá. És én megint egyedül leszek. És ha nem lehet enyém a gyűlöletem, mi marad nekem?"

Wes legtöbbször tényleg kölyök volt, de ezt leginkább a tapasztalatlansága miatt mondom. Ámde emiatt továbbra is édes, szerethető karakter, és külön tetszik az is, hogy nem akar a családi örökség részesévé válni. Nem is gondoltam, hogy a lovassport ilyen kemény és rettenetes. Eddig csak a szép lovakat láttam egy-egy futamon, akik eszeveszettül rohantak, miközben fogalmam sem volt mi zajlik a színfalak mögött.
Ki olvasta már a könyvet? Ugye milyen jólesett nektek is, amikor Nora a régi ügyfelét a ló miatt tököncirógatta a pálcájával? Bravúros rész volt. :P

Összesítés: hálás vagyok, amiért egy újabb Reisz-gyöngyszemmel lehettem az idén gazdagabb, amivel az elején jól meg kellett küzdenem, de a végére igazán izgalmas lett. Külön tetszett, hogy ebben a kötetben nem egy könyv sorsa vagy párok egymásra találása volt a fő központban, hanem újabb feladatot helyezett elém, ami akár egy krimi vagy thriller történetbe is beillene. Jót tett ez a kis váltás, amivel érdekesebb és bonyolultabb lett a történet alakulása, s ami egy remek lezárókötettel kecsegtet.

9/10