Tavaly év vége felé ismét hatalmas megtiszteltetésben volt részem, amikor is a KMK egyik munkatársa felkeresett hogy lennék- e újra social korrektor az egyik készülő újdonságuknál, Jay Kristoff Vámpírbirodalom című történeténél. Mivel a beharangozó óta figyeltem a kötettel kapcsolatos híreket, így nem volt kérdés, hogy örömujjongás közepette válaszoltam egy igent. Azért volt a dologban egy kis feketeleves, ugyanis egy hét határidőt kaptam a szöveg átnézésére, az oldalszámot elnézve nagyot nyeltem, de belevágtam. Nagyon reméltem, hogy a rajongói sorba engem is beránt a sztori, hogy végül a kapott oldalmennyiség még kevésnek is tűnjön.
Olvasáskor a természet kedvesen asszisztált is: borult volt az idő és még egy részleges napfogyatkozás is gondoskodott a megfelelő hangulatról.
Kiadói sorozat: Zafír Pöttyös
Sorozat: Vámpírbirodalom #1
Műfaj: dark fantasy
Oldalszám: 798
Eredeti cím: Empire of the Vampire
Illusztrátor: Bon Orthwick
Kötés: puhatáblás
Fordító: Benkő Ferenc
Megjelenés: 2022 (eredeti megjelenés: 2021)
ISBN: 9789635973200
Huszonhét éve kelt utoljára a nap, így az éj lényei három évtizede prédálnak a halódó nap derengésében.
Saját örök birodalmuk építésével a miénk egyre satnyul. Immár csupán néhány kihunyó fénypetty küszködik a sötétség növekvő tengerében. Gabriel de León a birodalom és az egyház védelmére felesküdött rend, az ezüstszentek utolsó tagja. De a nap eltűnésével már az Ezüst Rend sem bír az áradattal.
Ősellenségei fogságában az utolsó ezüstszent kénytelen elmesélni a történetét. Legendás csaták és tiltott szerelem, elveszett hit és újjáéledő barátságok, a Vérháborúk és az Örök Király történetét, aminek végcélja az emberiség utolsó reménye:
A Szent Grál.
A Vámpírbirodalom illusztrált, epikus, dark fantasy; az Interjú a vámpírral, Az út és A szél neve törvénytelen gyereke. Az utóbbi évek legegyedibb vámpírregénye.
Fedezd fel a mélységeit!
"Az Úr és Hét Mártírja előtt ezennel fogadom, ismerje meg nevem a sötét, és iszonyodjék. Égjen hát, mert láng vagyok. Vérezzen hát, mert tőr vagyok. Bűnözzön hát, mert szent vagyok.És ezüstből valék."
A történetmesélő érdekesen indította a kötetet. Belegázolt a sokakban felmerülő kérdésbe: miért hagyja Isten, hogy a gonosz pusztítson a világban ha ő a Mindenható?
Elárulok magamról valamit. Tinikoromban kacérkodtam azzal, hogy hitoktató legyek. Aztán ez az ötlet csak elképzelés maradt, de a hitem ugyanúgy megmaradt. Úgyhogy már csak emiatt is érdekes volt ebbe a történetbe belevágni.
"Elmorfondíroztam, hogy ha Isten szeret minket, miért gyűlöli, ha magunknak keressük a szeretetet? Hogy tűrheti tétlenül az efféle szörnyűségeket? Mi hajthatta arra, hogy ilyen borzalmakat szabadítson önnön világára?Néma kérdésemre hiába vártam választ.Még nem álltam rá készen."
De hamar abbamaradt ez a témaboncolgatás és főszereplőnket immár fogolyként üdvözülhettem, ahol kezdetét vette egy Kristoff-féle interjú, a vámpírral.
"Margot császárnő megkapja a történetét. A kérdés csak az, suttogod vagy sikoltod."
A középkori világ, amelyben a történet játszódik figyelemreméltó és érdekes, amit a fordítás izgalmas mesélésben tár az olvasó elé. A szöveg szinte szépirodalmian megfogalmazott, amit Gabriel olykor elejtett obszcén megjegyzései, kifakadásai szakítják meg. Megjegyzem, abszolút nem ront ezzel a szövegminőségen, inkább mosolyt csal ki az emberből. A lapok közt megbújó különleges illusztrációk pedig ráadás, amik még jobbá varázsolják a kötetet.
"A Holtak lelke állati, külsejük emberi, pusztulásuk ördögi."
Nagyon tetszik az alapvilág: komor, riasztó, aprólékos, valósághű, elhiteti velem, hogy létezik. Hamar belerázódtam a mesélésbe, a cselekményleírás magabiztosan vitt magával. Az olvasottaktól egyszerre kapott el az iszony, ugyanakkor a gyönyörűség is. Ittam a szerző szavait, olyan könnyedén, mint mohó vámpír a vért. És egyre csak többet, és többet akartam Gabriel krónikájából. Úgy éreztem magam, mint egy menthetetlen, kíváncsi valóságshow rajongó.
"- Ki az ellensége, jó atyám?Végigmérte a riadt falusiakat, vörös szeme végül rajtam torpant meg.A Holtak."
Gabriel ezüstszeni rendbe tartozó "katona", akinek legfőbb feladata, hogy vámpírokat, alias ványadtakat írtson. Ebben nem csak természetfeletti ereje, valamint kardja segíti, hanem szentképeket idéző tetoválásai is, amik úgy működnek, mint az oldschool történetekben a fokhagyma.
A történet egy nagy krónika, amiben a fogságban lévő Gabriel meséli el életét gyermekkorától kezdve. Életútja bemutatása során megismerjük a világot, ahol valami folytán sötétbe borult a világ, és a nappal is holdvilágos éjszakának tűnik, ahol a vérre szomjazó emberi fenevadak nyugodtan garázdálkodhatnak, a halandóknak pedig csak az Istenbe vetett hitük van és a remény, hogy majd egyszer jobb lesz.
"A vámpírok egykor az árnyékban éltek. De a főverek immár nem félik a napot. Az Örök Király sátáni serege pedig éjről éjre nő.Így mi, a káromlásuk fiai viseljük a tetteik árát. Nélkülünk minden elbukna."
Ahogy azt fentebb említettem, az interjút főszereplőnk gyermekkorától kezdve osztja meg az olvasókkal, ahol mesél családja iránti szeretetéről, apjával való feszült viszonyáról, az eseményről ami miatt el kellett szakadnia a szülői háztól, hogy részt vegyen az ezüstszenti programban és szörnyírtóvá váljon. Ezek a fejezetek tetszettek, főleg, hogy a rend székhelyén a kardforgatók mellett apácák sokasága is éldegélt, akik között volt egy lázadó, a fiatal Astrid Rennier, aki sosem volt képes fékezni a nyelvét, és emiatt rendre bajt hozott a saját fejére, de a büszke jelleme felkeltette Gabriel érdeklődését, és az enyémet is. Messze ő volt a legkirályabb karakter az egész történetben.
"– Isten az égben… – suttogtam.Tömzsi tölgyasztal, tele könyvekkel, körülötte bőrszékek egy magányos gyertya fénykörében. A lapjára az újnővérek világos öltözékét viselő lány rogyott, hosszú, sötét haja eltakarta az arcát, amit sűrű vértócsa ölelt.Édes Anyaszűz, mennyei parfümnek éreztem…A jelek szerint a tettes olvasás közben csapott le a lányra, és betörte a koponyáját. Dübörgő szívvel lopóztam előre. Már éppen nyúltam, hogy sebet keresve a hajába túrjak, mikor a lány szemhéja felpattant, észrevett engem, és bitang hangosan felvisított.Egy nyikkanással ugrottam hátra. Vértől csatakos arccal emelkedett fel az asztalról, és nekem esett a gyertyatartóval, hogy kiagyaljon. Aztán szétnézett a nagy, sötét szemével, és egyik hófehér kezét a szívére téve pattogós, nemesi affektálással megszólalt.– Ó, te nyamvadék picsafüst…– Már elnézést?A lány egy sóhajjal a hosszú, sötét hajába túrt.– Nézhetsz, amerre csak akarsz, kölyök. Kis híján rám hoztad a kurva szívbajt!– Az az újnővér vagy, akitől az égiszemet kaptam – döbbentem rá. – Akit a szemem láttára korbácsoltak meg az istállóban.– Te meg a paraszt, aki elvette a lovam.– Még hogy paraszt! – fitymáltam. – Az Ezüst Rend tanonca vagyok!– A kettő nem zárja ki egymást.– Jól vagy?Vállat vont.– Semmi közöd hozzá, de csak a szememet pihentettem.– Arccal egy vértócsában?"
De Gabriel és bajtársa, Aaron pörlekedéseit is élvezettel olvastam. Jókat derültem rajtuk.
"- Ha két hétnél tovább bírod, saját kezüleg küldök üzenetet a szentatyának, hogy nyilvánítsa csodának."
"Soha semmit nem kaptam ingyen, legfeljebb az ereimben keringő átkot. De meg kellett barátkoznom az új életemmel. És ha már a sötétség vadászai közt kell leélnem, akkor én leszek köztük a legjobb, ha addig élek is."Olvasás közben bevillant, hogy ez egy heroikus fantasy. Ám ahol a hős lába elé nem rózsákat dobnak a rajongók, hanem félelmet és megvetést. Majd eszembe jutott a Vaják... ami gyenge kiscsikó ehhez a történethez képest.
"- Szerinted nem képmutató, hogy a szörnyvadászok rendje ugyanúgy vértől függ, mint az ugynevezett szörnyek, akikre vadásznak?"
Kristoff érdekes főhőst alkotott: elszánt, kegyetlen, hajtja a bosszúszomj, ugyanakkor megtartotta ifjúkori énjének egy részét, ami makacs, hűséges és érzelemre éhes.
Volt egy időben ugrás, amire először ciccegtem, de aztán ahogy elkapott a gépszíj, már nem bántam ezt, mert a történet a komorsága ellenére egyre szórakoztatóbb lett, ahogy az író imitt-amott csepegtetett egy kis humort. Plusz, megismerhettem egy jópofa csapatot, akiknek legfőbb küldetése a Szent Grálhoz, és az örök napfogyatkozás feloldásához kötődött, amihez kelletlenül, de végül Gabriel is csatlakozott.
"– Oda a hétágúm – suttogta a torkát szorongató Chloe. – Éppen az…– Nekem meg a miseporom – köptem. – És a korbácsom. Az ezüstbombáim. A pisztolyom. Minden.Bellamy reménykedő mosollyal nézett körbe a barlangban.– Legalább a lantom megúszta…– Isten a tanúm, Bouchette…"
"- Miféle cselekményvezetés ez, ezüstszent?- Pocsék. De remélem, elvisz az izgalom."
Engem elvitt. És nem is volt pocsék a cselekményvezetés, sőt! Igaz az időbeni ide-oda ugrálások eleinte parányit idegessé tettek, de aztán nagyon megtetszettek, felpezsdítették a történetet.
"H-hol vagyunk, Gabriel?- Nagy szarban - sziszegtem.Óóóó. Sz-szóval megint egy átlagos, átlagos nap?"
Ezekkel a fejezetekkel lett teljesebb a kép antihősünkről, bár még így sem eléggé, vannak hézagok amik még betöltésre várnak. Izgalmas eseményeket szimatolok a levegőben, például a különleges kard, Hamvfaló megszerzésének történetét.
"Aki nem tanul a múltból, a jövőben fizeti meg az árát."
A történet egyik kulcsa a vallás, ebből adódóan a hit, ami valljuk be, furcsa dolog. Felemelő, eufórikus az a mély, elvakult bizalom a Teremtő iránt. De amikor az ember elveszíti, az bitang fájdalmas. Mintha csontig le lenne meztelenítve. Az ember elárultnak, elhagyottnak érzi magát. Mert elveszítette lénye legfontosabb részét. És csak a morzsák maradnak meg neki, amiből próbálja egyben tartani magát. Gabriel megtört "hős". Láttam őt fiatal oroszlánként, akinek nem csak ezüst tetoválásai ragyogtak ha ellenséggel állt szemben, hanem megtörhetetlen hite is. Majd olvastam róla a jelenben, ahol semmi nyom nem maradt ebből a hitből. A helyét átvette a keserűség, a cinizmus. Persze, hogy elgondolkodtam azon, mi okozta ezt a pálfordulást. És rögtön jött a válasz: a veszteség.
Anno a hittantanárnőnk feltett egy kérdést nekünk: ha elveszítenénk az desanyánkat, tudnánk hálát adni Istennek a vele együtt töltött időért? Húsbavágó kérdés volt. Ahogy közülünk sokan, én is nemmel válaszoltam. Tinilányként meg sem forult a fejemben az, hogy elveszítsem a legfőbb támaszomat. A világ legszeretettebb emberét. Aztán jöttek a kíméletlen betegségek amik eszembe jutatták ezt a kérdést. Remegve kulcsoltam imára a kezem, és a válaszom még mindig nem volt. Aztán mérhetetlen hála, amikor a kérlelésem meghallgattatott. De Gabriel, ez az antihős tehetett, mondhatott bármit, Kristoff kegyetlenül elbánt vele. Nem nevezett mindent a nevén, de az elejtett mondatokból és a velük együtt járó hangulatból erősen kapisgálni lehetett, hogy miért vált hitehagyottá. És lényem legnagyobb része megértette őt, mikor belegondoltam a helyzetébe és éreztem a forró könnycseppeket az arcomon. Közben egyre inkább tudatosult bennem, hogy Kristoff világa mennyire kegyetlen. És ha egy könyves kérdezz-feleleknél azt firtatnánk, hogy élnék-e ebben a világban, a válaszom egy határozott nem lenne. De ahogy van kegy is a világon, úgy az író sem egy minden hájjal megkent, lelketlen vadállat. Ezért átadott egy enyhülest ígerő, vérvörös slukkot, azaz reménymorzsát, amit Gabrielhez hasonlóan mohón magamévá tettem. De tudtam, hiába, mert az író jóval előtte már belengette a spoilert, mégis tudni akarom a részleteket, hátha trükkös megoldásokat nyújt majd a folytatásban. Addig pedig kombinálok pár teóriát.
"Talán Isten küldte a vihart, de ő adott kart is, hogy kiússzak a partra. Talán ő hozza a téli havat, de kezet adott, hogy tüzet gyújtsunk. Mindenhol csak a szenvedést látod, ügyet sem vetsz mellette a szépségre, aztán átkozod a szörnyűségekért, és nem hálálkodsz az áldásáért. Mégis, mi az ördögöt vársz tőle?"
Tetszett a líraiságba oltott gyakran mocskos írásmód, a váltott idősíkon mozgó cselekményvezetés, az izgalmas csaták, a morbid humor és a váratlan fordulatok.
Méltán népszerű ez a történet, de elég volt az első részből, Mr. Kristoff, kérjük szépen a következő részt!
Ha még nem olvastátok ezt az ízig-vérig kalandos sztorit, de érdekelne titeket, ne gondolkozzatok tovább, ne rettentsen el a hossza sem, olvassátok, én
NAGYON AJÁNLOM
A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!
"– Atyaég…Vér. A lepedőn. A combján és a számban. És mihelyst elillant a csókom igézete, és elillant belőle a komisz vágy, ami gúzsba kötötte, látta, mit műveltem. Működésbe léptek az ösztönei, és hiába kaptam fel a kezem, hogy elcsitítsam, mégis kitárta az elkékült ajkát, hogy felsikoltson. Egy olyan lány sikolyával, aki rádöbbent, hogy a szörny kimászott az ágya alól. Mi több, mellette fekszik.""Vére által örök élet a jussuk.""A félbehagyás egyetlen jutalma a feladás tudata.""A sorsom nem merülés lesz.De nem is úszás.Nem, ezen a helyen szárnyra kapok, az kurva élet!""Életem során talán először éreztem, hogy tartozom valahová."Fél életemben a fajtáját vadásztam, és én mondom neked, senki nem fél jobban a haláltól, mint az, aki örökké él. ""Aki csak ránézett, legyen az piperkőc, pénztelen vagy poéta, felismerte benne a komisz kegyetlenség évszázados koronáját viselő tetemurat. A látványa a legmerészebb szívet is kétségbeeséssel töltötte el."" Ha az ember erőt kap arra, hogy bármit megtegyen, meg is fogja tenni. Ez borzaszt el igazán… a tény, hogy sokakat csupán az tart vissza az elképzelhető legrosszabb szörnyűségektől, hogy talán nem ússzák meg szárazon."" – A világnak kellenek rossz emberek. Mi tartjuk távol a szörnyeket.– Itt a baj, hősöm. A rossz emberek sosem jönnek rá, hogy ők az igazi szörnyetegek."" – Felismerted őket.Arra kaptam fel a fejem, hogy Dior figyel Chloe mögül.– A két szajhát. Felismerted őket.– Találkoztunk. Futólag.Bellamy sanda pillantást vetett rám, Rafa atya pedig kíváncsian mért végig. Még Chloétól is kijutott egy finoman szólva gyanakvó méricskélés.– Hátbalőttem az egyiket, és elloptam a lovukat.Dior fújt. Chloe álla leesett.– Gabriel de León, te lelőttél egy apácát?– Nem rossz szándékkal! Hát… nem egészen. – Bosszúsan megvakartam az állam. – Az is meglep, hogy nem zabálták fel őket a ványadtak.Chloe szóhoz sem jutott a hitetlenkedéstől, én pedig vállat vontam.– Hosszú történet."" Száz év fogság ezernyi könyvvel, és az ember igazságok millióit ismeri meg. De egy év egyedül, és önmagát."" Az nem kifejezés, hogy nincstelen. Mégis megtalálta a módját, hogy megajándékozzon."" … lopva Astridra pillantottam, amikor csak tehettem, lúdbőröztem a vére illatától. Csak úgy falta a lapokat, egész lexikonokat zabált fel, amíg nekem csak fejezetek csúsztak. Rá kellett döbbennem, hogy a szemtelen szájalása dacára Astrid ugyanolyan elkötelezetten vágyta a tudást, mint én a harcot. Pengeként forgatta a könyveket."" Az élet könyvek nélkül nem is élet igazán."" – Anyámnak volt erre egy mondása, ma chérie – mosolygott Astrid. – A viharban a bölcs nő Istenhez fohászkodik. De azért nem kíméli az evezőt sem."" Nem tagadom, felkeltette a kíváncsiságom. Az egyik pillanatban csak úgy sugárzott belőle a fesztelen bűbáj. A következőben káromkodott, mint egy kocsis.""Kit tisztelhetek önben, asszonyom?- Először is biztosan nem asszonyt. Kisasszony vagyok.- Elnézést. Férjes asszonynak tűnt. Kegyed korában...- Ezt hogy értsem?"" Mondd, hogy nem kívánsz – suttogta.– Astrid…– Mondd, és távozok, hogy soha többé ne gondoljak rád. – Könnycsepp csordult az arcán, az ajka ívén remegett. – De ha kívánsz, Gabriel de León, akkor mondd ki. Mert aki lubickol a vágyban, ám elküldi a tárgyát, az gyáva. Márpedig az én szívem nem egy gyáva jussa. Hanem egy oroszláné."" Szóval mindig számíts a legjobbra, még akkor is, ha mindenhol szörnyűség fogad. Nem aludhat ki benned a tűz, kölyök. Mert attól ragyogsz igazán. És ha egy nap kialszik, akkor örökre oda. Nem tagadom, követsz még el hibákat. Azt sem, hogy fájni fog… talán kínozni. De nem zárhatod magadba!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése