Dallamtapadás #1

     A napokban kipattant a fejemből, hogy kreálok egy Dallamtapadás nevű rovatot, ami végül is a Zeneajánló kistesója, de nem hiába tapad az a dallam a dobhártyámhoz hosszú hónapok óta! Ezért arra gondoltam, ezeknek a szuper fűlnyúzó daloknak külön posztot szentelek, kezdetnek pedig jöjjön öt olyan nóta, ami - klisésen fogalmazva - megfogott és nem ereszt... ne is eresszen, kívánom magamnak, hogy még sok ilyen zenés élményben legyen részem.

      Egy ideje nagyon rákattantam a 80-as éveket idéző hangulatú zenékre, így amikor párom megmutatta nekem Purple Disco Machine, Sophie and The Giant szerelemgyermekét az In The Darkot, rögtön megtetszett, aztán pedig az agyára is mentem vele, amikor közös zenehallgatáskor elregéltem a szokásos "kérném a kedvencemet" mondatomat. Az énekesnő hangja kedves és szépen szól, a hangszerelés tökéletesen hozza a 80-as évekbeli stílusjegyeket a csattanó ostorra hasonlító hangokkal, a basszus is megmozgatja az ember nyakát, a refrénre meg olyan kellemesen bulizósra vált a hangulat, ami a dal végéig kitart. Örömzene ez, örökzöldemmé is vált.

     Miley Cyrus egyik tesója, Noah Cyrus, számomra az idei év nagy meglepetése. Miley is nagy kedvencem volt anno, de Noah bőven túltesz rajta. Az ő lágyabb hangja cirógatja a fülemet, a Mr. Percocet című dal pedig tökéletes. Olyan, mint egy kellemesen csúszó koktél, ami felpezsdít, felmelegít. A gitárjáték külön tetszik, a dal ritmusa és tempója is telitalálat. Egyetlen dolgot hoznék fel negatívumként, az pedig egy részlet a klipből... a spárgabugyis jelenet örökké a retinámba égett.

     Idén Kate Bush unalomig nyomatott Running Up That Hill című dalának köszönhetően, megadtam magam a Stranger Things című sorozatnak. A széria sikeresen beszippantott, de vele együtt Bush dala is észrevétlenül a bőröm alá kúszott. Azt tudni kell rólam, hogyha egy dal nagyon megtetszik, akkor órákon át képes vagyok hallgatni a belőle készült covereket. Elsőként mindig rockos verziókat keresek, így esett meg, hogy rátaláltam RichaadEB és Annapantsu metálos kreálmányára, ami annyira megtetszett, hogy a mai napig a csengőhangom. Annyira fülbemászó, vagány, erős dal lett ez! Anna hangja csodálatos, felkeresve a saját csatornáját vettem észre, hogy ő amúgy Disney-s slágereket énekel újra, így az, hogy egy hercegnő-hang metált ad elő, annyira menő! Azóta is lelkes rajongója vagyok, hát eszméletlen, hogy dalról-dalra mit produkál. De hadd emlékezzek meg RichaadEB-ről is, aki remek hangszerelést gyúrt Bush dala alá, a gitárszólótól pedig mindig kedvem támad kibontani a hajam és előkapni egy seprűt.

     A Stranger Things tehet a következő dalimádatomról is, amit cseppet sem bánok. Jó dolog, amikor egy sikeres sorozat megismerteti a régi dalokat az új generációval, és így jött velem szembe a Journey - Separate Ways című dala, szintén metál feldolgozásban, Jonathan Young és Annapantsu előadásában. Abszolút oda meg vissza vagyok ezért a nótáért, nem is akarom túldícsérni ezt a tökéletességet, hallgassátok és járjon át titeket is az életérzés. 

A végén az a fejhangos sikítás nagyon ott van!

     Végül jöjjön még egy retro muzsika, Kim Wilde-tól a Kepp Me Hangin' On. Hát milyen faszántos zenéket rittyentettek anno, anyám! Wilde hangja nagyon tetszik, igazán fülbemászó, a hangszerelés pedig nem hagyja, hogy az ember nyugodtan végighallgassa a számot, egyszerűen muszáj rá mozogni.