J.R. Ward: Síron túli szerető

     Sok győzködés után tavaly elkezdtem Ward Fekete Tőr Testvériség sorozatát az Éjsötét szeretővel, ami egy közepes vámpíros-romantikus könyv csomó tesztoszteronnal és ősellenséggel, harcokkal stb, aminek folytatásáért nem mozgósítottam magam túlságosan, de azt kell mondjam a Síron túli szerető után kezdek rákapni az FTT ízére.

     Rhage a Fekete Tőr Testvériség legveszélyesebb vámpírja. Nincs nála keményebb vagy gyorsabb harcos, és telhetetlenebb szerető sem. Kegyetlen átok sújtja, amelyet az Őrző szabott ki rá. Lelke sötét oldalával viaskodik, és ha egyszer alulmarad, az végzetes következményekkel jár… A gyönyörű Mary Luce Rhage védelemre szorul. Már évekkel ezelőtt elvesztette hitét a csodákban, mégis kétségbeesetten küzd annak a férfinak az oldalán, akit szeret. Az örök szerelemért. Az örök életért. 

     Jaj... nagyon elszoktam a saját bevezetők írásától. Fáradt vagyok fülszövegeken agyalni, de az eredetiek legtöbbször jók, csak néha úgy fáj amikor egyik vagy másik elvan túlozva. Értem én, hogy a feltuningolt fülszövegekkel jobban ellehet adni egy könyvet, de jobb szeretem az egyenes beszédet. Ebben például kicsit túlzás az, hogy Mary gyönyörű. Szegény lánynak évekkel ezelőtt végig kellett néznie azt, ahogy édesanyja nap mint nap harcol az életéért, erre nem sokkal a mama halála után ő is megbetegszik... megtámadja a rák. A sugárkezelések eléggé lestrapálják az embert, de a külsőségekbe nem is mennék inkább bele, felesleges. A lényeg úgyis az, hogy a szoknyapecér Rhage, Mary személyében találta meg a nagy Őt.

Az első kötetben a vámpírok vak királyáról Wrath-ról olvashattunk és félvámpír szerelméről Beth-ről, ami nem volt rossz olvasmány, de a történet néhol hiteltelenre és eltúlzottra sikerült. Fene... akkor is tetszett. A második kötet már sokkal jobban sikerült példány lett, a szereplőket is jobban meglehetett ismerni, és a szerelmi szál is érdekesebbre, izgulósabbra sikeredett. Már ott felütötte fejét a probléma, hogy Mary ember. Sima, egyszerű halandó, aki ráadásul beteg is, viszont nagyon küzdő típus. Rhage legelőször a hangjába szeret bele, első... hallásra,

"Lennél szíves… lennél szíves elengedni?
– Nem. – Rhage felemelte a másik karját is. A lány valamilyen gyapjúpulóvert viselt. Félretolta a gallérját, hogy a vállára téve a kezét, megakadályozza, hogy elmenjen. – Beszélj! – A lány harcolni kezdett a szorítás ellen.
– Összenyomsz.
– Tudom. Beszélj!
– Az Isten szerelmére, mit akarsz, mit mondjak? – Még így kétségbeesetten is gyönyörű volt a hangja.
– Bármit.
– Jól van. Akkor vedd le a kezed a torkomról, és engedj el, különben ott rúglak meg a térdemmel, ahol a legjobban fáj!
Rhage felnevetett, és az altestét odanyomta hozzá, lefogva ezzel a csípőjét és a combját."

merthogy a lány hangja lenyugtatja a vámpírok teremtőjétől kapott szörnyeteget, ami Rhage-ben bújik meg.

"Jézusom, azok a karmok, mintha mindegyik egy-egy éles tőr lett volna! Hozzá képest Freddy Krueger is csak ártatlan gyerekjátéknak tűnt.
Rhage azonban ott volt benne. Valahol."

Ez a szörny nagyon veszélyes, a vámpír csak két módot talált arra, hogy lenyugtassa a vadállatot, melyek a harc és a szex. Rhage a testvériség legjobb harcosa, mert ha elharapódzik a helyzet, akkor lakótársa átveszi az uralmat és mindenkit felaprít, ezáltal ő legyőzhetetlen. De ennek megvan a hátulütője, mert a szörnyeteg szeret enni, általában az ellenségből, ami eléggé megviseli a visszaváltozott vámpír gyomrát, meg amúgy az egész szervezetét, ezért ha az alantasok nem csikarják ki a harcot, akkor Rhage, becenevén Hollywood, néhány testvérével elmegy egy megszokott bárba, hogy felszedjen pár macát. Ezzel nekem semmi bajom. Rhage dögös pasi, a nők a lábai előtt hevernek, érthető. De azt nem vette be a gyomrom, hogy amikor a könyv főszerelmes párja kezd igen forrón egymásra hangolódni, a pasi fogja magát, és egy bocs kíséretében elmegy k*rvázni, mert a szörnyetege Mary közelében elkezd a bőre alatt mocorogni, és fél, hogy az aktus során esetleg kirobbanna belőle az a lény, és megsemmisítené a lányt. Olvasás alatt ez a rész idegesített, és még most is, több nap távlatából nézve is. Öregem, csajozás helyett inkább dózerolt volna le egy bontásra váró épületet puszta kézzel. Az elég strapás meló lett volna ahhoz, hogy elfáradjon. Ehelyett kimulatta magát muszáj címszóval, majd azt merte mondani Mary-nek, hogy rajta, most már nem lesz semmi gond, nyugodtan meglovagolhatsz. O.o Úgy elküldtem volna a búsba azt a csini szarházit, mint a fene, erre Mary mit tesz? Hallgat a szép szóra, miközben pityeregve azzal vigasztalja magát, hogy most pedig ő szépen kihasználja a férfit. Uhh... ekkor tettem le a könyvet, nem kicsit voltam felháborodva. Másnap megint belekezdtem, és amikor néhány fejezet után a nehézségek ellenére Mary és Rhage kapcsolata elmélyült, továbbá a vámpír a testvérei megrökönyödésére kijelentette a következőt,

"Ő nem egy akármilyen nő. – Dörmögte Rhage. – A felemnek választanám, ha lehetséges volna.
Valaki káromkodott, a többiek felszisszentek."

már nem volt megállás. Megkaptam azt amire vágytam, mégpedig azt a szerelmes egymásra találást, amit az előttem olvasók beharangoztak. Csak akkor kaptam megint frászt, amikor az Őrző, az a nyamvadt, ellenszenves, ragyogó áttetsző dög, aki teremtette a vámpírokat volt olyan pofátlan, hogy az utolsó fejezetben még keresztbe tegyen Mary-éknek. Aztán csak megszólalt a lelkiismerete, és békén hagyta őket. Na azért!

Nagyon megszerettem ezt az FTT sorozatot, de nem az akciórészek miatt, hanem a szerelmi vonalakért, merthogy az ősellenség olyan gyenge és sótlan, hogy szinte nem is foglalkoztam velük. Az alantas-vonal úgy lapos, ahogy van, legalábbis Mr. O-ig, akiben egy kis érdekességet véltem felfedezni. Emberként sem volt könnyű eset, de most végre az ő személyében megismerhettem egy olyan alakot, aki jó nagyot köpött a testvériség levesébe, legalábbis Zsadistéba.

"Tudta, hogy nem Jennifer van ott lent a csőben, de a vámpírnő annyira hasonlított egykori szerelmére, akit elragadtak tőle, hogy úgy gondolta, nem lesz válogatós. Elfogadja az ajándékot, amit kapott, és nagyon fog rá vigyázni.
Ezúttal senki sem veheti el tőle. Senki."

Remélem a következő kötetben nem csapják le egykönnyen a fickót, és jó sok izgalmas problémát fog okozni a vámpíroknak.
Ó, Zsadist...

"Nem volt más, mint csupa sötét érzelem, csapdába esve egy megroncsolódott testben."

vágyom a saját történetére, mert amit eddig tudok róla az felcsigázott, és mióta az ő látóterébe is belépett a Nő, már csak a kötelező olvasmányaim választhatnak el tőlük.

Ez a könyv nemcsak szerelmespárokról szólt, hanem egy John Matthew nevű, néma srácról is, akiről erősen sejtem hogy igazából kicsoda, de inkább nem tennék rá egyetlen tétet sem, nehogy a végén felsüljek. Mindenesetre ő is ígéretes szereplőnek tűnik.

"Rájött, anélkül, hogy bárki is elmondta volna neki. Azt mindig is tudta, hogy más, de végre megfejtette, hogy miért. (…)
Az álmaira gondolt. A harapásokra és a vérre.
És olyan érzése támadt, hogy az álmait nem a képzelet hívta életre.
Nem álmok voltak. Hanem az emlékei."

Összesítés: amilyen jól indult, majd nehezen folytatódott, a közepétől annál élvezhetőbb történetté alakult a Síron túli szerető. Sokkal komolyabb volt mint az előző kötet, a sorozat gyors fejlődésnek indult, ami biztató a további kötetekre nézve.
Amennyire egy ideig Rhage és én haragban voltunk, később annál jobban megszerettem a fazont, s vele együtt a bátor Mary-t is. Jó ez a könyv. Nagyon is!

• További FTT képekért kattintsatok IDE! 

9/10