Betty Edwards: Jobb agyféltekés rajzolás

     Édesanyámnak mindig könnyű dolga volt gyerekkoromban, ha ajándékról volt szó, mert egy csomag filctollal és egy pakli rajzlappal könnyen boldoggá tudott tenni. Emlékszem, nagyon szerettem fákat, madarakat és halakat firkálni, ezek a dolgok maradtak meg bennem leginkább. Sokszor magamtól rajzolgattam, később viszont másolgattam az állatokat, alakokat. Legtöbbször az ablak segítségével, máskor viszont csak néztem az eredetit, és úgy rajzoltam át a vonalakat a saját papírosomra. De mindig szerettem volna valami mást is kipróbálni, hogy élethűbb rajzokat csináljak. Kipróbáltam egy technikát, de aztán rátaláltam Betty Edwards könyvére, ami igen érdekesnek ígérkezett.

Kiadó:  Bioenergetic
Műfaj: művészet, pszichológia, rajz
Oldalszám: 276
Eredeti cím: Drawing on the Right Side of the Brain
Kötés: keménytáblás  
Fordító: Kovács Gergely Károly
Megjelenés: 2013
ISBN: 9789639652460

Amikor elmélyülünk egy alkotási folyamatban, lelkünk megkönnyebbül, kiszabadul a mindennapi gondok szövevényes hálójából. A rajzolás, az alkotás – mindegy, művészi-e vagy sem – az emberi lélek egyik legősibb kifejezési módja. A tizenhárom nyelvre lefordított Jobb agyféltekés rajzolás c. könyv a maga 2,5 millió eladott példányával a világ legszélesebb körben alkalmazott rajztankönyve. Nem pusztán rajztechnikákat, hanem egy új látásmódot tanít, melynek áldásos hatását életünk más területein is tapasztalhatjuk. Segít abban, hogy elszakadjuk korábbi megrögzött sémáinktól, és új megoldások felé tekintsünk. A könyvben szereplő gyakorlatok összetett hatása azt a célt szolgálja, hogy növelje az önbizalmat a döntéshozatalok és a problémamegoldások során.

Betty Edwards

     A rajzolás nagyon érdekes dolog tud lenni. Főleg akkor, ha az embert nem zavarja semmi zaj, nyugodtan koncentrálhat arra amit csinál. Akkor valami csoda van készülőben, amivel ha kész van, ámulhat, hogy jé, tényleg ezt én csináltam? Volt már ilyenben részem, amikor suliban a saját portrémat kellett megrajzolnom egy tükör segítségével. Vagy amikor a szunyókáló macskáimat használtam modellnek, és az elkészült cicaművekből rálehetett ismerni, hogy most melyik kép melyik iromba jószágot ábrázolja. De akkor is sikerélményem volt, amikor egy-egy Bűbájos boszorkák rajzomon felismerhetőek voltak a szereplők. Mondjuk van egy, ahol Piper feje olyan mint egy lóé, azt inkább nem mutogattam senkinek.

Ez egy szimpla másolós módszerrel készült.
Fogtam egy nem túl vastag lapot,
rátettem a képernyőre, és átrajzoltam a karaktereket.

Évekkel később kipróbáltam egy technikát. Ennek az a lényege, hogy fogni kell egy képet, négyzetekre fel kell osztani, aztán a négyzetekben látott vonalakat kell csak figyelni, amit lelehet mérni egy vonalzó segítségével, és az ott mértek dupláját, négyszeresét, vagy tízszeresét egy hasonlóképp négyzetekre felosztott lapra át kell másolni. Én leginkább azt néztem, hogy melyik kockában szereplő vonal meddig tart, hogy csúcsosodik vagy mélyül, szinte csak pöttyöket csináltam a kockákba, majd összekötöttem őket, ügyelve arra, hogy olyan szögben legyen a kész rész, ahogy az eredetiben. Így lett kész az első és utolsó Alkonyat képem Edwardról és Belláról, ahol a lány abszolút nem hasonlít, de a srác igen, meg amúgy is, jó érzés volt, hogyha nem is tökéletesen olyanok a szereplők ahogy az eredeti képen, de sikerült a rajzom, méghozzá egy olyan technikával, amit azelőtt sosem próbáltam.  

Aztán találkoztam a jobb agyféltekés rajzolással, aminek utánanéztem, és többek között rátaláltam erre a videóra:



A lényeg az, hogy a bal agyfélteke felelős a logikus gondolkodásért, ami megmondja, hogy most egy szemet, orrot, házat, vázát, vagy akármilyen megnevezhető dolgot látsz. A jobb agyfélteke viszont a kreativitásért felel, amit ha sikerül bekapcsolni (miközben elnémítod magadban az okoskodó bal oldalt), akkor inkább a formákra, az adott dolgot körülvett negatív térre koncentrálsz. Nem nevezed meg magadban az előtted lévő lerajzolandó valamit, hanem csak azt nézed, hogy milyen görbületekből áll, és azokat a formákat rajzolod. Ha magadhoz veszel egy képet, amit szeretnél lerajzolni, akkor célszerű a képet fejjel lefelé fordítani, és csak a formákra és vonalakra, árnyékokra koncentrálni, hogy mi után mi jön, nem pedig azzal foglalkozni, hogy most egy szemet próbálsz lerajzolni. A fordított képet nézve a bal agyfélteke nem tud mit kezdeni a látvánnyal, mert úgy gondolja, hogy ez csak egy adag maszat és krikszkraksz, elunja a nézését, és kikapcsol, aminek következtében a jobb agyfélteke lép a helyébe, és kezdődhet a rajzolás.
Ehhez persze szükség van időre, meg nyugira, hogy semmi ne vonja el a figyelmet. Gondoltam nem vesztek semmit, így miután megnéztem a videót, rákerestem az ott látható Picasso képre, fejjel lefelé fordítottam, aztán megpróbáltam kizárni azt, hogy egy alakot kell lerajzolnom, és csak a vonalakra, formákra koncentráltam. A végeredmény elég röhejes lett, de csoda is lett volna, ha egyből ugyanolyan lesz.
Aztán megvizsgáltam a tenyerem, és megpróbáltam lerajzolni az ott látható vonalakat. Semmi művészit nem láttam benne. De az oktató pasit hallgatva megint megpróbáltam, és ezúttal egyáltalán nem néztem oda a papírra, hogy mit firkálok. Vakon vezettem a tollat a papíron, és érdekes lett a végeredmény.

Találgassatok, melyik firka ábrázolja jól a tenyérlenyomatom? 

Később megpróbáltam emberi arcokat is rajzolgatni, csak úgy heccből. Kezdetnek Joker és Harley voltak az alanyaim. Hát igen, kis részletet rajzoltam belőlük, mert akkor még nem voltam tisztában a méretezéssel.

Meglepődtem, hogy Joker még hasonlít is valamennyire. És megpróbáltam őt teljes egészében lerajzolni. De csak a szeméig jutottam, azóta pedig nem próbálkoztam újra.

Inkább Harley-ra gyúrtam rá. Kerestem egy nem túl bonyolult képet róla, aztán a fejjel lefelé módszerrel elkezdtem lerajzolni, közben színeztem is, ami a szegényes cerkakészletemnek köszönhetően úgy sikerült, ahogy, nézzétek el. De a rajz szerintem egész jól sikerült, örültem amikor kész lettem és megláttam a végeredményt.

Összesítés: maga a könyv elég érdekes, az általam használt fejjel lefelé fordított kép átmásolása mellett még elég sok technikát elmagyaráz. Viszont a szerző rengetegszer ismétli magát, ami nem olyan nagy baj, csak kicsit bosszantó az ötödik alkalom után. Plusz az első száz oldalon inkább beszél magáról a rajzról, a megfigyeléseiről és a diákjai próbálkozásairól érdektelenül, amit még megtold jó sok művésztől származó idézettel. Biztos ezzel akart önbizalmat önteni az olvasóiba, mindenesetre engem nem tudott velük megfogni, inkább a technikákra voltam kíváncsi. Azok viszont elég jók, mert megtanítanak másként látni, több szempontból elemezni a dolgokat, akár rajzról, vagy magáról az életről van szó.

Ha belekezdtek a könyvbe, és rajzolni szeretnétek, ne feledjétek, csak gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni kell. 


8/10