Karen Rose: Halj meg értem

     Sok jót hallottam az írónő krimikönyveiről, és mivel szeretem a műfajt, ezért hamar felvettem a betervezett könyveim listájára, és amikor egy nap megláttam a könyvesboltomban négy példányt a könyveiből, azonnal lecsaptam rájuk. Sok-sok hónapja itt figyelnek a polcomon, de már csak három könyv olvasatlan, amiből kettő a Daniel Vartanian sorozat részei, az első pedig a Halj meg értem (Die for Me), amiről a fülszöveg után tartok beszámolót.

Karen Rose

     Az első áldozatra Philadelphiában, egy hófödte földterületen bukkannak. Vito Giccotelli nyomozó egy archeológus, Sophie Johannsen segítségét kéri, hogy kiderítsék, pontosan mi is rejtőzik a csonttá fagyott földben. Hiába töltött el annyi évet rég eltemetett tárgyak és maradványok után kutatva, Sophie-t teljesen felkészületlenül éri a dermesztő pontossággal megásott sírmátrix. Az eltemetett áldozatok éjjel-nappal kísértik. Az üres sírok egyenesen megrémítik – a gyilkos ugyanis még nem végzett.
Hűvös és számító férfi, egy groteszk játék nagymestere. Habár Vito és Sophie szorosan a nyomában vannak, nem torpan meg egy pillanatra sem. Még egy sír várja lakóját. Még föl kell vennie az utolsó sikolyt – az archeológus sikolyát, aki nyugtalanítóan közel került hozzá, túl közel ahhoz, hogy a férfi ellenálljon e kísértésnek…

     Nagyon szeretem a bűnügyi sorozatokat. Igaz mostanában elég sokat vetítenek a tévében, ami már nem tetszik annyira, de a CSI szériák, Gyilkos elmék és Dr. Csont örök.
Nem csak nézni, de olvasni is szeretem a krimitörténeteket, így amikor kézbe vettem Karen Rose ezen kötetét egyrészt örültem, másrészt kicsit megszeppentem, mert egy könyvnél a több mint 800 oldal nem mindennapi. Kicsit tartottam attól, hogy útközben kifullad a történet és ráunok. De már a prológusnál csapdába estem amikor a gyilkos bemutatkozott. Később pedig, amikor egy véletlen folytán a rendőrök egy fémkereső bácsika segítségével rátaláltak a terjedelmes sírmátrixra, nem volt megállás.
A lapok fogytával egyre több gyilkosság foglalt le, de a bűnügy mellett jólesett, hogy az írónő nagy hangsúlyt fektetett a szereplőkre is, főleg Sophie-ra és Vito-ra. Megismerkedésük elég komikusra sikerült, a kezdeti nyomasztó hangulatot egy kis nevetés váltotta fel, ami pont jól jött a nehezebb részek ellensúlyozására.

"– Kéne a barátnőd mobilszáma. – Valaki megkocogtatta az anyósülés ablakát. A diáklány. – Tartsd egy kicsit, Katherine!
Letekerte az ablakot. – Igen?
A lány telt ajka csak úgy remegett.
– Hát… várok valakire, azt gondoltam, maga az.
Közelről még csinosabb volt, még a végén nagy bajba keveredik, ha csak így odasétál a férfiakhoz.
– Rohadt jó a szöveg, de nem érdekel. Menj, kezdj ki egy veled egykorúval.
– Várjon! – kiáltotta a lány, de Vito föltekerte az ablakot.
– Ez meg ki volt? – kérdezte Katherine félig nevetve.
Vitónak azonban csöppet sem volt jókedve.
– Valami diáklány, aki idősebb pasikra vadászik. A barátnőd pedig még mindig nem érkezett meg.
– Ha azt mondta, ott lesz, akkor ott is van valahol. Sophie nagyon megbízható.
– De ha egyszer… a francba! – az ablakban már megint az a lány. – Na, ide figyelj! Nem érdekelsz! E annyit tesz, húzz el! – kezdte föltekerni az ablakot, de a lány rátette a tenyerét, belekapaszkodott, hogy visszanyomja. Vékony kötött kesztyűt viselt, minden egyes ujja más-más színben tündökölt, teljesen elütött a terepszínű kabáttól.
Vito már nyúlt volna a jelvényéért, amikor a lány levette a napszemüveget. A szemét forgatta, ragyogó zöld volt.
– Ismeri Katherine-t? – kérdezte, Vito ekkor vette észre, hogy nem diáklány. Legalább harminc, talán egy kicsivel idősebb is.
Vito a fogát csikorgatta.
– Katherine – mondta vontatottan. – Hogy néz ki a barátnőd?
– Pont úgy, mint az a nő az ablakodnál – kuncogott Katherine. – Hosszú, szőke haj. Olyan harmincas. Eklektikus ruházat. Sajnálom, Vito.
A férfi lenyelte az epés megjegyzést."

Ez a könyv nem csak krimi, hanem romantikus is, amely szellőre nem is kellett sokat várni. Kicsit furcsa volt, hogy Vito olyan hamar belehabarodott Sophie-ba, de néhány oldal után már nem zavart, később el is tűnt belőlem ez az érzés, és kíváncsian vártam, hogy sikerül végleg egymásba gabalyodniuk. Jó páros, kellemes volt róluk olvasni. Remekül tudtak együtt dolgozni, jól mutattak egymás mellett, és mindkettejüknek megvolt a saját sötét múltja, ami megrázó volt. De ahogy az már lenni szokott, megmentették egymást a bűntudat és magány pöcegödréből.

"Szavakat keresett, de csak egyet talált. Otthon. Ha erre az arcra nézett, mintha hazatért volna."

A trilógia sorozatcíme Daniel Vartanian. Számomra elég meglepő infó volt, és nem is tudtam hova tenni, hisz a főszereplők között nem volt Daniel. Később leesett, hogy ki ő, de akkor is csak mellékszereplő, viszont megtudtam, hogy a férfi szorosan kapcsolódik a többi kötethez, amivel megvilágosodtam. Vartanian nem igazán foglalkoztatott, ellenben gyilkosunk annál inkább. Elmebeteg. Olyan dolgokat tett az emberekkel, amiről eszembe jutott az Ungvári várba való kiruccanásom, főleg a kínzókamra, amiben akadt néhány kellék, köztük egy inkvizíciós szék, ami érthető módon nem volt szívmelengető látvány... Nem véletlenül említem, hisz az egyik áldozat egy ilyen kínszékben lelte halálát. Sok kínzásos halált vázoltak fel a nyomozás során a zsaruk, de engem attól a hangfelvételtől rázott ki a hideg igazán, amiben hallani az egyik áldozat gyötrelmes, utolsó pillanatait.

Összesítés: kellően nyomasztó olvasmány, amiben egy eléggé defektes, eltökélt gyilkos szó szerint puszta játékból veszi el az emberek életét. A gyilkolás területén elég kreatív, ami lehetővé tette az izgalmas olvasást, de a történetnek nem csak ez a fele kötött le, hanem a rózsaszín-érzelmes is, ami instant love-ból eljutott az ásó, kapa, nagyharangig és így tovább, mégsem volt teljesen olyan nyomasztó érzésem, miszerint elcsépelt és hirtelen szerelemnek lehettem szemtanúja, mert a könyv terjedelme lehetővé tette, hogy alaposan megismerjem és a szívembe zárjam a romantikus oldal képviselőit. Vagyis elégedett vagyok, jöhet a többi Rose kötet.  

9/10