Még Anna blogján találkoztam ennek a történetnek a pozitív értékelésével, és mivel a Tündérkrónikák óta hiányoznak a tündéres történetek, gondoltam miért ne próbálkozhatnék meg ezzel a sorozattal. Noha itt a tündérek nem olyan nedvedző és ocsmány figurák mint Moningnál (tudom, tudom, hogy ott vannak a Seelie tündérek is, akik szépek meg minden), viszont faramuci lények, akik csintalanok és szeretnek az emberekkel játszani, némelyikük még meg is enni. Hmm... talán még sincs olyan sok különbség a két szerző tündérei között. Ja, és Kagawa lényei előszeretettel kötnek mindenféle alkut, ami a másik félnek vagy jót tesz, vagy a törlesztésnél még nagyobb bajt hoz a fejére.
Belevágtam hát a sztoriba, ami Shakespeare Szentivánéji álmának alapvilágát tartalmazza, de ez engem nem zavart. Csak az, amit ez a könyv nyújtott.
Julie Kagawa
Meghan Chase-re titkokkal teli sors vár – olyan, amit még kigondolni sem tudott volna.
Valami furcsa mindig volt Meghan életében; már hatéves kora óta, amikor édesapja eltűnt a szeme elől. Az iskolában sem tudott teljesen beilleszkedni… és otthon sem.
Amikor egy gyanús idegen kezdi távolról figyelni, és tréfakedvelő legjobb barátja egyszeriben a védelmezőjévé válik, Meghan érzi, hogy minden meg fog változni, amit csak ismer.
De a valóságot álmában sem tudta volna elképzelni – hogy ő egy mesebeli Tündérkirály lánya, és egyben tehetetlen báb egy öldöklő háborúban. De idővel kiderül, mire hajlandó azért, hogy megmentsen valakit, akit szeret, vagy hogy útját állja egy rejtelmes gonosznak, akivel egyetlen tündér sem mer szembenézni… és hogy megtalálja-e a szerelmet egy ifjú herceggel, aki szívesebben látná őt holtan, semhogy közel engedje jeges szívéhez.
Tenyérdörzsölés, sok-sok jujujuj, és kíváncsi tekintet a könyvre, a fülszöveg elolvasása után - pipa.
Kezdeti lelkesedés, jónak vélt történet olvasás alatt, majd rohamos lendületvesztés "ez a könyv kezd untatni" rész - pipa.
A könyv eleje nagyon kecsegtető volt. És remekül felvezetett, érdekes, vicces. Meghan gondolatai nagyon viccesek voltak, hamar megkedveltette magát. Nagyra tudom értékelni azon főhősnőket, akik humorosan fogalmaznak, mert azzal bármikor megtudnak venni. Aztán képbe került Rob, aki szintén muris jelenség volt, de később előkerültek a könyv furcsa pillanatai, amikor Meghan megtudja, hogy létezik egy másik világ, ami az emberek álmai és képzelete miatt teremtődött, sok-sok-sok évvel ezelőtt, és ami a tündérek birodalma. Pár bekezdés után kiderül, hogy féltestvére, a négy éves Ethan-t elrabolták a tündérek, és helyére egy gonosz kis gyerkőcöt raktak, aki a tündérmágia segítségével pont úgy néz ki, mint öcsikéje. Meghan rögvest visszaakarja szerezni tesóját, amiben Rob segít neki, vagyis mint az kiderül inkább Robin pajtás, azaz Puck, aki megbízott testőre. És hogy ki bízta meg a lány védelmére? Maga Oberon, a Nyárkirály. Méghozzá azért, mert ő a lány apja.
Nagyon érdekelt Oberon és Meghan anyjának közös története. Reméltem, hogy egy érdekes és szerelmes történetet kapok róluk, a lehetetlen szerelmükről. Ehelyett kaptam egy olyan olcsón és semmilyenen felvezetett, nem is, inkább odadobott magyarázatot, ami kábé úgy hangzott, hogy "anyád jó bőr volt, meg különleges, ezért körbeudvaroltam, majd egyszer egymáséi lettünk, aztán jött a meglepetés, Te kedves leányom". Na már itt éreztem, hogy baj lesz. Ekkor Meghan-ról automatikusan Hercules jutott eszembe, akivel elég egyező a származásuk. Főleg, hogy Oberonnak is volt egy királynője, aki rühelte a félvér lányt.
Amikor Meghan átlépett Sohaföldre, onnantól nem volt megállás, mindig történt vele valami, ami izgalmas volt, egy pillanatra sem akartam megválni a könyvtől, de mikor Oberon közölte a tényeket, ott egy picit a csalódás mellett megfeneklett a történet. De újabb szereplőket sikerült megismerni (a macska, Kacor mellett), közülük is Ash-t, a Téludvar hercegét. A srác hűvös jelenség (minden értelemben), egyszer el is akarta kapni Meghan-t, de később rendesen viselkedett vele, sőt már ebben a kötetben javában kezdett bimbózni a kapcsolatuk.
Megnyerő figura ő, elhiszem, hogy sok lány Meghan mellett belészerelmesedett, de engem a srác nem győzött meg túlságosan. Még a második kötet végére sem. Na de még az elsőnél tartunk. Szóval hát... a későbbiekben Meghan megszökik az udvarból, hogy felkutassa és hazavigye öccsét. Végre megint jól alakult a kedvem, újra érdekes lett minden. Már kezdtem attól félni, hogy az udvarban marad, de hála az égnek nem. És megtudta, hogy igazából kinél is van az öccse. Egy új tündérfaj, a Vastündérek királyánál.
A vastündéreket a rohamosan fejlődő emberi világ "alkotta". Manapság mindent átsző a technika, a mesebeli képzelet lassacskán a semmibe vész, ami nagy hatással van Sohaföldre. Mert ha az emberek elhanyagolják az ábrándokat, és sokkal inkább ragaszkodnak a technika vívmányaihoz, akkor a vastündérek egyre többen lesznek, az óvérű tündérek pedig elfelejtődnek, ami a halálukat jelenti. A techinka halált hoz a mesevilágra, ahogy a vas maga a tündérekre. Idővel Meghan rájön arra, hogy nem csak Ethan-t kell megmentenie, hanem bizony a tündérbirodalmat is, ami az ő hazája is. Segítségére van Puck, a folyton bolondozó, mindenből viccet csináló, de hűséges barát, továbbá a szürke bundás Kacor és nem utolsó sorban Ash, aki egy alku miatt lesz a lány jobbkeze.
Ash és Puck nem kedvelik egymást. Folyton párbajoznak, szeretnék egymást kinyiffantani, ami egy régi ügyük miatt történik meg újra és újra. Egy-két alkalmat kivéve néha már tényleg unalmas volt, ahogy marták egymást, kedvem lett volna leütni őket, de Meghan helyettem is elintézte a két harcost.
Puck Robbie-ként valahogy szimpatikusabb volt, saját önmaga tündéri testében leginkább semleges. Ash meg ígéretes karakternek tűnt. Eleinte még tetszett is, hogy milyen hűséges a királynőjéhez, és sok más regény férfiakarakterével ellentétben nem hódolt be azonnal a suta női főhősnek. Céltudatos volt, aki tudta hol van a helye. És amit nem rúghat fel egy szempár miatt, bár azért próbálkozott.
Kacor, a macskakirály, aki folyton nyalogatta magát, nekem szimpatikus volt. Hidegvérű, akiről a nyugalom szobrát kellene mintázni, aki mindig mindent unt, de mindig segített is, ha szükség volt rá. Szívleltem az önelégült fejét.
A történetben az tetszett, hogy egy kerek egészet kaptam. Nem olyan könyv volt ez, ami marha nagy függővéggel lett abbahagyva, hanem hagyott egy kicsiny folytatásra okot adó szálat, de mégis lezárt volt, és simán megállta egymaga is a helyét. Az már más, hogy a sztori a vastündérekkel való közelebbi megismerkedéssel kezdett egyre inkább nem érdekelni. Már csömöröm volt a sok vastól meg egyéb kütyüféléktől. Valahogy nem akaródzott tetszeni. Nem fogott meg úgy, mint vártam. Elvoltam a később történtekkel, de nem izgultam magam halálra, inkább vártam, hogy vége legyen.
Összesítés: azon könyvek, amik először érdektelenül kezdődnek a számomra, a végén pedig nagyon megtetszenek, azok megmenekülnek a szememben. De azok a példányok, amik érdekesen indulnak, viszont a vége felé kezdenek untatni, ott nagyon csalódok, főleg, hogy reméltem, engem is elkap a gépszíj. Ez történt a Vaskirálynál is. Jobb könyv is lehetett volna, ha Kagawa egy kicsit összeszedettebben írja meg, az érdekesebb részeket jobban elnyújtja, az érdektelenebbeket pedig megrövidíti, de még így is voltak pillanatok, amikor élveztem a történetet.
7/10
Valami furcsa mindig volt Meghan életében; már hatéves kora óta, amikor édesapja eltűnt a szeme elől. Az iskolában sem tudott teljesen beilleszkedni… és otthon sem.
Amikor egy gyanús idegen kezdi távolról figyelni, és tréfakedvelő legjobb barátja egyszeriben a védelmezőjévé válik, Meghan érzi, hogy minden meg fog változni, amit csak ismer.
De a valóságot álmában sem tudta volna elképzelni – hogy ő egy mesebeli Tündérkirály lánya, és egyben tehetetlen báb egy öldöklő háborúban. De idővel kiderül, mire hajlandó azért, hogy megmentsen valakit, akit szeret, vagy hogy útját állja egy rejtelmes gonosznak, akivel egyetlen tündér sem mer szembenézni… és hogy megtalálja-e a szerelmet egy ifjú herceggel, aki szívesebben látná őt holtan, semhogy közel engedje jeges szívéhez.
Tenyérdörzsölés, sok-sok jujujuj, és kíváncsi tekintet a könyvre, a fülszöveg elolvasása után - pipa.
Kezdeti lelkesedés, jónak vélt történet olvasás alatt, majd rohamos lendületvesztés "ez a könyv kezd untatni" rész - pipa.
A könyv eleje nagyon kecsegtető volt. És remekül felvezetett, érdekes, vicces. Meghan gondolatai nagyon viccesek voltak, hamar megkedveltette magát. Nagyra tudom értékelni azon főhősnőket, akik humorosan fogalmaznak, mert azzal bármikor megtudnak venni. Aztán képbe került Rob, aki szintén muris jelenség volt, de később előkerültek a könyv furcsa pillanatai, amikor Meghan megtudja, hogy létezik egy másik világ, ami az emberek álmai és képzelete miatt teremtődött, sok-sok-sok évvel ezelőtt, és ami a tündérek birodalma. Pár bekezdés után kiderül, hogy féltestvére, a négy éves Ethan-t elrabolták a tündérek, és helyére egy gonosz kis gyerkőcöt raktak, aki a tündérmágia segítségével pont úgy néz ki, mint öcsikéje. Meghan rögvest visszaakarja szerezni tesóját, amiben Rob segít neki, vagyis mint az kiderül inkább Robin pajtás, azaz Puck, aki megbízott testőre. És hogy ki bízta meg a lány védelmére? Maga Oberon, a Nyárkirály. Méghozzá azért, mert ő a lány apja.Nagyon érdekelt Oberon és Meghan anyjának közös története. Reméltem, hogy egy érdekes és szerelmes történetet kapok róluk, a lehetetlen szerelmükről. Ehelyett kaptam egy olyan olcsón és semmilyenen felvezetett, nem is, inkább odadobott magyarázatot, ami kábé úgy hangzott, hogy "anyád jó bőr volt, meg különleges, ezért körbeudvaroltam, majd egyszer egymáséi lettünk, aztán jött a meglepetés, Te kedves leányom". Na már itt éreztem, hogy baj lesz. Ekkor Meghan-ról automatikusan Hercules jutott eszembe, akivel elég egyező a származásuk. Főleg, hogy Oberonnak is volt egy királynője, aki rühelte a félvér lányt.
Amikor Meghan átlépett Sohaföldre, onnantól nem volt megállás, mindig történt vele valami, ami izgalmas volt, egy pillanatra sem akartam megválni a könyvtől, de mikor Oberon közölte a tényeket, ott egy picit a csalódás mellett megfeneklett a történet. De újabb szereplőket sikerült megismerni (a macska, Kacor mellett), közülük is Ash-t, a Téludvar hercegét. A srác hűvös jelenség (minden értelemben), egyszer el is akarta kapni Meghan-t, de később rendesen viselkedett vele, sőt már ebben a kötetben javában kezdett bimbózni a kapcsolatuk.
"…. – És akkor jöttél te – súgta Ash, megcirógatva nedves orcám.
– És egyszerre… nem is tudom. Mintha újra láttam volna. Amikor Puckkal először jöttél Sohaföldre…
– Aznap amikor megpróbáltál megölni – emlékeztettem. Megrándult, de bólintott.
– Úgy véltem, a sors kegyetlen tréfát űz velem. Hogy egy lány, aki Ariella húga lehetne, esküdt ellenségem oldalán álljon.. túl sok volt. Mindkettőtöket meg akartalak ölni. – Sóhajtott. – Csakhogy később, Elízium alatt ismét találkoztunk, és… – lehunyta a szemét.
– És amiről úgy gondoltam, hogy számomra örökre elveszett, lassan visszatér. Őrjítő volt. Elízium alatt sokszor megfordult a fejemben, hogy elpusztítsalak, hogy megakadályozzam a sorsomat, a bukásomat. Nem akartam ezt, nem akartam érezni, főleg nem a Nyárkirály félvér lánya iránt.- Gúnyosan horkantott, és megrázta a fejét. – Attól a pillanattól kezdve , hogy lábad Sohaföldre tetted, te voltál a végzetem. Soha nem lett volna szabad elfogadnom az alkut."
A vastündéreket a rohamosan fejlődő emberi világ "alkotta". Manapság mindent átsző a technika, a mesebeli képzelet lassacskán a semmibe vész, ami nagy hatással van Sohaföldre. Mert ha az emberek elhanyagolják az ábrándokat, és sokkal inkább ragaszkodnak a technika vívmányaihoz, akkor a vastündérek egyre többen lesznek, az óvérű tündérek pedig elfelejtődnek, ami a halálukat jelenti. A techinka halált hoz a mesevilágra, ahogy a vas maga a tündérekre. Idővel Meghan rájön arra, hogy nem csak Ethan-t kell megmentenie, hanem bizony a tündérbirodalmat is, ami az ő hazája is. Segítségére van Puck, a folyton bolondozó, mindenből viccet csináló, de hűséges barát, továbbá a szürke bundás Kacor és nem utolsó sorban Ash, aki egy alku miatt lesz a lány jobbkeze.
"– Elég! – szóltam rájuk villogó szemmel – Azonnal hagyjátok abba! Letenni a fegyvert! Ash, nem vagy olyan állapotban, hogy verekedj. Te meg, Puck, szégyellheted magad! Sebesülttel akarsz párbajozni? Leülni, mind a kettő! És pofa be!"
Kacor, a macskakirály, aki folyton nyalogatta magát, nekem szimpatikus volt. Hidegvérű, akiről a nyugalom szobrát kellene mintázni, aki mindig mindent unt, de mindig segített is, ha szükség volt rá. Szívleltem az önelégült fejét.
A történetben az tetszett, hogy egy kerek egészet kaptam. Nem olyan könyv volt ez, ami marha nagy függővéggel lett abbahagyva, hanem hagyott egy kicsiny folytatásra okot adó szálat, de mégis lezárt volt, és simán megállta egymaga is a helyét. Az már más, hogy a sztori a vastündérekkel való közelebbi megismerkedéssel kezdett egyre inkább nem érdekelni. Már csömöröm volt a sok vastól meg egyéb kütyüféléktől. Valahogy nem akaródzott tetszeni. Nem fogott meg úgy, mint vártam. Elvoltam a később történtekkel, de nem izgultam magam halálra, inkább vártam, hogy vége legyen.
Összesítés: azon könyvek, amik először érdektelenül kezdődnek a számomra, a végén pedig nagyon megtetszenek, azok megmenekülnek a szememben. De azok a példányok, amik érdekesen indulnak, viszont a vége felé kezdenek untatni, ott nagyon csalódok, főleg, hogy reméltem, engem is elkap a gépszíj. Ez történt a Vaskirálynál is. Jobb könyv is lehetett volna, ha Kagawa egy kicsit összeszedettebben írja meg, az érdekesebb részeket jobban elnyújtja, az érdektelenebbeket pedig megrövidíti, de még így is voltak pillanatok, amikor élveztem a történetet.
7/10
Jó bejegyzés lett, és hát nem tetszhet mindenkinek minden. :) Mellesleg tök jó képeket válogattál össze, a legelső négyes csoportkép nagyon tetszik, tisztára ahogy én képzelem el a szereplőket... :)
VálaszTörlésKöszi, köszi. :) Tetszett, csak hát nem annyira, mint szerettem volna. De jön még két rész, ami totál bejöhet még, nem? :)
TörlésVégül is igen... :) Kíváncsi vagyok a 2. mennyire fog ezek után tetszeni.
TörlésÓ, a 2. részt már régen elolvastam. :) Hát, sajnos kevésbé mint az első. :/ A héten írok róla bővebben, csak mostanában kevés időm van blogolásra.
Törlés