A. O. Esther: Hívogat a fény

    
     Üdv mindenkinek! :) Mint látjátok, nem sokáig bírtam a szünetet. De gondolom nem bánjátok. Kicsit hiányzott a blogolás...

     Nemrég olvastam egy könyvet, ami halandó sorsra jutott angyalokról szól, akik egymás ellen harcolnak a Földön... és akik közül ketten egymásba szerettek. Történetük első része jó kezdés, habár lehetett volna jobb is. De a folytatás, amit nemrég fejeztem be, teljesen elcsábított.
Polcomon az a fekete könyv naponta hívogatott, mint a sötétben egy apró fénysugár. Pedig van még pár kivégezetlen könyvem, amire nagyon szeretnének már a szemeim rácuppanni. Sokszor olvasok egyszerre akár kettőnél több könyvet is, de ez a történet most nem engedte, hogy másra figyeljek. Mert A.O. Esther ezzel a mesés folytatással elérte nálam, hogy jól érezzem magam az általa megteremtett világban. 

     Az elveszett lelkek, akiket a Mágus saját célja érdekében oly sok évszázadon át rabságban tartott, Sophiel imájának köszönhetően mind szabadokká lettek, amitől Sahranfer ereje megcsappant. A Mágus bosszúszomjasan megtámadja a lányt, majd három csodaszép, de annál gonoszabb nővérének segítségével kicsalja az angyallány legféltettebb kincsét, aminek hiánya, néhány napon belül, Sophiel földi testének pusztulását okozza. Ám a bajban nem marad egyedül, Vezére, Gábriel arkangyal és társai segítik őt a gyógyír megtalálásában, miközben Sahranfer ármánykodásának hála, a Sötét Angyalok, Sophiel után erednek. 
Eközben mindenki, aki számít, a Mindenség Térképét keresi, de a nagy hajcihőben a szőke angyallány egyre rosszabbul van. Amin egy viking föld-angyal szerint, csak egyvalaki tud segíteni: Elijah.

     Nem boncolgatom az első részt, hisz azt már egyszer megtettem, inkább koncentráljunk a másodikra.
Meglepett a folytatás. Nagyon kellemesen csalódtam benne. Nem hittem, hogy ez a történet ennyire be tudja majd hálózni a lelkivilágomat. Sokkal jobban tetszett, mint a bevezető kötet. A fogalmazás kevésbé volt modoros, amivel semmit sem veszített a szép szövegszerkesztésből, de ezzel sokkal szimpatikusabb volt az egész könyv nyelvezete.
A cselekménysorozat tetszett, egy percre sem unatkoztam. Szinte lélegzetvisszafojtva vártam a pillanatot, amikor Sophiel és Elijah útjai ismét keresztezik egymást. Nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne lessek bele az előrébb lévő lapokba, hogy végre mikor is bukkan fel az én kedvelt Sötét Angyalom. De ameddig elértem azt a részt, ahol az angyalpáros végre egy helyen szerepelt, addig élveztem a történet másik daliás szépfiújának jelenlétét. Ő pedig nem más, mint Gábriel.

Eszter az első olyan írónő, akinek könyvében a szerelmi háromszög pedzegetése egyáltalán nem zavart. Hisz mindkét fő férfikarakterét sikerült szimpatikusra megalkotnia. Mindketten kedvesek, igazságosak, még ha amit tesznek vagy mondanak, fájdalmat is okoz nekik. Hiába élnek a Földön, az emberi érzések sötétebb oldala mégsem terítette be őket annyira, hogy a saját céljaik érdekében elhallgassák a lényeges információkat. De hiába szerettem meg Gábrielt, azért ezután a kötet után a szívem sokkal jobban húz Elijah felé. Ez főleg azután történt, amikor Sophiel ideiglenes elvesztése után megtört, és imádkozott a Teremtő bocsánatáért és segítségéért. Megható volt a könyörgése, szerelmes indíttatású szavai a szívembe martak.
Gábrielt viszont azért szerettem meg igazán, mert tetszettek bölcs kijelentései:

"Nem engedheted meg magadnak, hogy rossz dolgokra gondolj, mert akkor megteremted őket…"

Néha zavart, ahogy az Istenhit és a mágia világa keveredett egymással. Sophiel-lel ebben nagyon egyet tudtunk érteni:

"Arra nem gondoltam, hogy az istenek válaszára fogunk várni, főleg, hogy jól tudtam, egy Isten van, aki nem kifejezetten híve a különféle bizarr szeánszoknak."   

Viszont azt el kell ismernem, az írónő a különböző kultúrákat nagyon szépen egybetudta kötni. A vikingek, a perzsa királyi család története mind nagyon jó részek voltak, és tökéletesen passzoltak angyali történetünkhöz. Melyben a kellemes szereplőkön kívül bőven akadtak ellenszenves, faramuci szerzetek is.
Sahranfert néha sajnáltam a múltja miatt. Örök kirekesztett, akit csak egy ember szeretett igazán, és akinek - miatta - kioltották az életét. Emiatt nem tekintettem rá ellenségként, hanem egy megsebzett szívű halandóként, viszont a későbbiekben az én szememről is lehullott a jótékony lepel, és újra megláttam valós karakterét - a romlott, bosszú és hatalomvággyal teli Mágust.
Nővérei kezdetben ha gonoszságukról alapos tanúbizonyságot is tettek, mégsem sikerült őket megutálnom. Csak Dirilt, de őt is azután, amikor Sophielnek adta ki magát, és amikor többször is testet cserélt a lánnyal, akit emiatt oly sokszor ért a lelkiek mellett testi fájdalom. Egyvalakiről nem írtam még, és ő a történet legfőbb szereplője, valamint narrátora, Sophiel - de csak részben, mert sokszor kalauzol minket a történetben a mindent tudó narrátor, ami nagyon jó ötlet volt, hisz így betekintést nyerhetünk azokba a részekbe is, ahol a lány nincs jelen. A kedves angyallánnyal együtt tudtam érezni, szinte minden pillanatban. Megkedveltem őt is, és nagyon szomorú voltam, amikor a szíve Diril miatt összetört. De látszik rajta, hogy erős, és bízom benne, hamarosan újra rátalál a boldogság... végérvényesen.    

A történet végének szép íve van, a harmadik könyvre természetesen nagyon kíváncsi vagyok. A borítóján ezúttal Elijah fog díszelegni, címe pedig Az Életfa.
Számomra a három könyv borítóját látva ez a második a kedvenc, amin Diril inti csendre az olvasót.
Várom már a boszorkány újabb cselszövéseit, de leginkább azt, hogy Elijah végre a megfelelő nővel töltse az éjszakát. :)

A számomra gyengécske kezdést követően egy nagyon erős folytatással sikerült találkoznom, ami azonnal bekerült a kedvenc könyveim közé!

10/10