Ahogy egyre jobban belemerülök az olvasás tengerébe, annál több blogot is olvasok. Igaz vannak kedvenc helyeim, bloggereim akiket szívesen olvasok, és adok is a szavukra. Így történt a találkozás ezzel a psicho-thrillerrel, amit nemrégiben sikerült elolvasnom, ami egy első regényes, bűnügyi újságíró tollából született.
Elizabeth Haynes
Négy évvel ezelőtt imádtam élni. Bulizni, flörtölni, ismeretlenekkel szeretkezni. Aztán megismertem őt. A látszólag tökéletes férfit. Külsőre csodás volt, minden nő álma. Mellette humoros és kedves volt, ám hamar megismertette velem igazi bensőjét, ami erőszakos és kegyetlen. Amibe majdnem belehaltam. 
Most már utálok élni. Minden nap a túlélésért küzdök. A külvilág felé próbálom összeszedetnek mutatni magam. De amikor magamra maradok, a lakás összes pontját leellenőrzöm, hogy minden a helyén van-e és minden be van zárva, akár éjszakába nyúlóan is. Aztán fáradtan, álomba sírom magam, és másnap kezdődik minden elölről. A kényszeres ellenőrzések, a rettegés. Mert tudom, hogyha kiengedik, akkor megkeres, és befejezi azt, amit elkezdett. Megöl.Új nap, új lakó a házban. A neve Stuart. Kedves fickónak tűnik, és ahogy egyre jobban megismerjük egymást, úgy kezdünk egymáshoz ragaszkodni. Ő hisz nekem. A segítségemre van, még ha ezzel sokszor ki is borít. De elismerem, ha ő velem van, már nem félek... már nem vagyok egyedül.
Fellapoztam a könyvet, és az első dátum alatt olvasott soroktól beijedtem. Aztán örültem, hogy már ennyire érdekesen kezdődik, majd az E/3 átváltott E/1 elbeszélésbe.
Mintha két nő naplóját tartottam volna a kezemben, amik részenként váltották egymást. Az első egy állandóan pörgő fiatal és sikeres nőről szólt, aki élvezi az életet, a másik pedig olyanról, aki szorong, retteg az emlékektől, és amik a történet haladtával összemosódnak.
Catherine határozott jellem, aki tudja mit akar. De amikor találkozik Leevel, belekerül egy olyan mókuskerékbe, amiből látszólag nincs kiút. Pedig tökös lány, az apró árulkodó jeleket, miszerint a barátjával nincs minden rendben elég hamar észrevette, de nem akart nekik hinni. És amikor már tudta, milyen emberrel is él, már késő volt. A józan esze még így is figyelmeztette, hogy meneküljön a bántalmazó férfi elől, de mégis ottmaradt vele. Emiatt sokan háboroghatnánk. Hisz mi nők nem vagyunk megkötve, ha valami nem működik, akkor lépni kell. De tényleg ilyen egyszerű lenne az egész? Nem. Mert vagyunk olyan buták, hogy reménykedünk. Reménykedünk abban, hogy az adott személy igazából olyan, mint amilyennek először mutatta magát. Ahogy megismertük: kedvesen, megértően, szerethetően. Aztán kapjuk a hideg vizet a nyakunkba, amikor rájövünk, hogy amit akkor láttunk, az csak egy jól megalkotott álca. Vagy egy olyan része, ami igaz, de az idő a háttérbe szorította, és helyette előrelép az a személyiség, amitől menekülnénk. Catherine is szeretett volna elhúzni, de sok nehézségbe ütközött.
Lee nagyon ravasz ember. Behízelgő stílusával alapjaiban rengette meg a lány baráti körét. Kérdem én, igaz barátok azok, akik jobban hisznek egy műmosolynak, aranyos kutyaszemeknek és feszülő bicepsznek? Nem. A lány barátai szépen elfordultak, mert egy vonzó idegen szavainak jobban hittek, mint annak az embernek, akit évek óta ismertek. Elég szomorú. Ha ez nem lenne elég, akkor a barátokon kívül elveszi azt a kis reményt is, ami Catherine-t a szabadsághoz kötötte. Ez a rész elkeserítő volt, mert bár tudtam, hogy fog járni a főszereplő, mégis reménykedtem, hogy pár nap nyugalomban része lehet. De az írónő csapdába csalt engem is.
Cathy azaz Catherine, aki még a saját nevétől is tart, olyan nő, aki mára szívesen beolvadna a falba is, hogy még inkább észrevétlen legyen. Az azelőtt életvidám lányt mindenféleképpen tönkretette az a rohadék, aki miatt még a zsarukhoz sem fordulhatott bátran. Rossz úgy élni, hogy elvesztetted a barátaidat, nem bízol a hatóságokban, valamint a kényszeres cselekvéseid lassan megbolondítanak. De akkor hirtelen feltűnik a fény az alagút végén, amikor megjelenik egy idegen, aki segíteni akar, akit a bizalmadba fogadsz, akit megszeretsz, aki figyel rád, aki finoman elindít a gyógyulás útján. Hogy ne félj és bátran szembenézz az éveken át gyötrő démonaiddal, és szembe merj nézni azzal, aki a legnagyobb gyötrelmeket okozta/okozza neked. Stuart volt Cathy számára ez a mentőöv. Nagyon szerettem a közös jeleneteiket. Ez a férfi már a szakmájából adódóan is jó választás volt, végtelen türelmével megszerettette magát. Tetszett, ahogy bánt a lánnyal, és ahogy biztatta.
"– Szeretlek – mondta ki. – És nagyon büszke vagyok rád. Bátor vagy, erős és határozott. Bátrabb, mint hinnéd."Szerettem azt, amikor Cathy már nem csak hallgatta Stuart szavait, hanem meg is értette, és végre felvette a kesztyűt
"… meg kell tanulnom, hogy ezúttal ne legyek áldozat – se a magamé, se másé."És külön pont azért, mert volt egy rendőr, akire nem volt érvényes a sok zsaruvicc. Az ilyen személyek nekem mindig értékesek.
Ismeritek a Most már elég! c. filmet? És szeretitek? Én igen. Ahogy ezt a könyvet is, ami sokban hasonlít az említett filmhez. Néha féltem a könyv történetétől, főleg mert egy alvásnyi időre pont azoknál a részeknél voltam kénytelen letenni, ahol Lee valamilyen úton-módon feltűnt Cathy új életében.
Érdemes elolvasni, de nem úgy, hogy csak egy-két apró fejezeten rágja át magát az ember, ahogy én tettem. Érdemes egyszerre több időt rá szakítani. Úgy szorongatóbb az élmény.
Kicsit nehéz pontoznom, mert tetszett, ám néha hiányzott a lendület, túl sok volt az állandó ellenőrzés, de a felétől igazán olvasmányos volt. Ezért kap egy erős nyolcast.
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése