Colleen Hoover: It Ends with Us – Velünk véget ér

      Pár hónappal ezelőtt rendelni szerettem volna a KMK webshopjából. Az akkori kiszemeltem Jeaniene Frost: Második kísértése volt. Mivel két könyv után ingyenes a szállítás, valamint éppen becsúszott egy Borzongató szeretetcsomagos akció is, elkezdtem böngészni a kínálatot. Nézem, Colleen Hoover - illene tőle olvasni valamit, imádják, csak tényleg olyan jó? De megtörtént már párszor, hogy befürödtem a túlhype-olt írókkal. Végül hagytam az egészet, inkább elkezdtem nézelődni FB-n, mire szembe jött velem az egyik könyves csoportban egy "segítsetek, mi a címe?" féle posztocska. A keresett könyvben a történet egy lányról szól, akit bántalmaz az orvos szerelme, időközben pedig felbukkan a múltból első kedvese, aki valamikor hajléktalan volt. Ez a kis tartalomleírás kíváncsivá tett, vártam, hogy valaki megírja a címet, ami csakhamar meg is történt: Colleen Hoover: It Ends With Us - Velünk véget ér volt a válasz. Hát mi ez, ha nem egy jel, hogy ideje megismerkednem Hoover munkásságával? Vladék mellé repült is a kosárba az első CoHo könyvem. Megbántam? Fittyfenét. Életem egyik legmaradandóbb történetét olvashattam el.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Rubin Pöttyös
Műfaj: new adult
Oldalszám: 418
Eredeti cím: It Ends with Us
Kötés: puhatáblás
Fordító: Kamper Gergely
Megjelenés: 2019 (eredeti megjelenés: 2016)
ISBN: 9789634572435

Olvass bele
Rendeld meg

     Néha ​az okozza a legtöbb fájdalmat, aki szeret.
Lilynek nem ment mindig könnyen a sora, de annál keményebben dolgozott, hogy olyan életet élhessen, amilyenre vágyik. Elhagyta a Maine állambeli kisvárost, ahol felnőtt; egyetemet végzett, és Bostonba költözött, ahol saját vállalkozásba kezdett. Amikor szikrázni kezd a levegő közte és a jóképű idegsebész, Ryle Kincaid között, Lily életében hirtelen minden túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen.
Ryle magabiztos, makacs, kicsit talán arrogáns is, de emellett érzékeny, okos, és Lily a gyengéje – bár a kapcsolatoktól való viszolygása aggodalomra ad okot.
Lilyt mégsem csak az új kapcsolata foglalkoztatja. Rengeteget gondol Atlas Corriganre is – az első szerelmére, aki a hátrahagyott múltjához köti. A fiú, aki lelki társa és védelmezője volt, most újra feltűnik a színen, veszélyeztetve ezzel mindent, amit Lily és Ryle együtt felépített.
Ebben a merész és mélyen személyes regényben Colleen Hoover szívszorongató történetet tár elénk, ami új, izgalmas utakra vezeti őt magát mint írót is. A Velünk véget ér felejthetetlen mese a szerelemről, amiért nagy árat kell fizetni.
Add át magad a reménynek!

 Colleen Hoover

     Nem tetszett a történet. Nem szerettem meg a szereplőket. Mégis kiemelt helye lett ennek a könyvnek a polcomon, mert annyira megfogott. Bekúszott az elmémbe, itt zsong a fejem a szereplők cselekedeteivel, mondandójával, a könyv mondanivalójával.
Annyi minden van ebben a történetben. Annyi mindent ad. Bátorságot. Megfogja az állad, felemeli a fejed, a szemedbe néz, és azt mondja: áldozat vagy és ezért nem te vagy a hibás. Ne keresd magadban a rosszat, mert nincs. Szeretve kellene lenned, hogy szeretetet tudj vissza adni. Nem kellene fájnia a szemednek és a szívednek a sok könnytől. Mert nem érdemled meg.

"...két ember kisegítette egymást, amíg szükségük volt rá, és menet közben összeolvadt a szívük."

Folytassuk a történettel.
Az írónő egy Lily nevű lányt állít a középpontba, aki családon belüli erőszak áldozata. Pontosabban az apja gyakran megverte az anyját, aminek elég sokszor a szemtanúja volt.
Egyik nap a lány észreveszi, hogy a velük szemben lévő üres házban, egyik iskolatársa húzza meg magát. Megsajnálja, ételt hagy neki a bejárati ajtó előtt, majd megismerkedésük után már a fürdőszobába is beengedi, majd szépen lassan a szívébe is.

"– Mondjak valamit? – kérdeztem tőle.
Az ujjait az ujjaim közé csúsztatta, és megszorította a kezemet.
– Mit?
– Te vagy a kedvenc emberem.
Éreztem, hogy picit felnevet, és ettől én is elmosolyodtam.
– Hányból? – kérdezte.
– Mindből.
Megcsókolta a fejem búbját.
– Nekem is te vagy a kedvenc emberem, Lily. Utcahosszal."

Ezeket a múltbéli jeleneteket Lily naplóbejegyzésein keresztül ismeri meg az olvasó. Pontosabban mondva ezek inkább levelek egy füzetben, amit a talk-show királynőnek, Ellen DeGeneres címzett.

"Aztán ma reggel el kellett búcsúznom tőle. Csak ölelt, és olyan vadul csókolt, hogy azt hittem, belehalok, ha elenged.
De nem haltam bele. Mert elengedett, és mégis itt vagyok. Még élek.
Még lélegzem.
Bár alig – alig."

Lilyt felnőttként ismerjük meg, aki apja halála után Bostonban van egy háztetőn, ahol rövidesen egy dühöngő idegsebész rezidens zavarja meg az elmélkedésben. Összeismerkednek, majd fél évvel később ismét találkoznak, amikor a lány megnyitja saját üzletét, a virágboltját. Többet nem írnék a történetről, a továbbiakban lévő lényeget már olvashattátok a bevezetőben.

A történet hosszú éveket ölel fel. De a stílus és a kicentizett cselekményvezetés olyan összhangban volt, hogy a 418 oldal után sem maradt bennem hiányérzet.

Az Ellennek írott naplólevelek voltak a kedvenc részeim. Már ha mondhatok ilyet. A 15 éves Lily szavai és érzései remekül lettek visszaadva. Atlas, a "szomszéd" srác nagyon megfogott. Ketten együtt pedig tökéletesek voltak.

 "(…) igazából nem számít, mennyire más a szerelem a különböző életkorokban, a súlya ugyanaz. Az ember érzi a vállán, a gyomrában, a szívében, teljesen mindegy, hány éves."

Nagyon vártam, hogy a jelenben is egymásra találjanak, de ez a részlet nem úgy és annyira volt a történetbe csempészve, ahogy reméltem.

"– (…) Mind a ketten mást akarunk az élettől, emlékszel.
Bólint, és gondosan lefekteti a lábamat az asztalra.
– Pontosan – mondja. – Én egyéjszakás kalandokban utazom, te pedig a Szent Grált keresed.
Elnevetem magam.
– Jó a memóriád.
– Igaz. Bágyadt mosolyra húzódik a szája. – Csak, tudod, téged nehéz elfelejteni."

Ryle sokkal nagyobb szerepet kapott, mint amit én neki szántam volna. Bevallom, engem ő idegesített. Hogy sosem akart semmiből tanulni. A bántalmazások és siránkozások miatt bedobtam volna egy vulkánba perzselődni. Ő is súlyos csomagot cipelt a múltból, ami a dührohamai magját adta, de nem tudtam sajnálni. Pontosítok, a múltbéli dolog miatt megesett rajta a szívem, de a többiért... fúj, egyszer sem.

"Az embereket folyton az foglalkoztatja, miért nem lépnek le a nők. De hol vannak azok, akik azon elmélkednek, miért kell egyes férfiaknak egyáltalán agresszívnak lenniük? Nem kizárólag őket kellene hibáztatni inkább?"

Lily dolga nem volt egyszerű. Persze motyogtam én nagyokosan, hogy hagyd Ryle-t, keresd meg Atlast és legyél bátor, tisztázz vele mindent, de akkor nem lett volna miről szóljon a könyv. Nem lett volna a történet olyan felkavaró. Mert az volt.

"Kívülállóként könnyű azt hinni, hogy mi gondolkodás nélkül odébbállnánk, ha valaki rosszul bánna velünk. Könnyű kijelenteni, hogy nem tudnánk szeretni valakit, aki bánt bennünket, ha közben nem mi vagyunk szerelmesek abba az emberbe."

A regény rengeteg kérdést tett fel, és sok mindent meg is válaszolt. Elgondolkodtató volt. Milyen megtörtnek érezni magad a saját szerelmed miatt, akinek védelmeznie kellene, ehelyett támad, bánt, testileg és lelkileg. Feszegeti a határaidat, te pedig figyeled magad, hogy még mennyit vagy képes elviselni. Örülsz a csendesebb napoknak, amikor végre te is mersz önfeledten mosolyogni, meg viccelődni, évődni is, de amikor a szemed sarkából látod, hogy az akit minden rossz ellenére még mindig szeretsz, hirtelen feléd kap, te automatikusan összerezzensz, még talán a nyakadat is behúzod, és belédhasit a gondolat, hogy most mi rosszat szólhattál, de ő csak az előtted lévő távirányítóért nyúl, hogy elkapcsoljon másik csatornára, hátha ott érdekesebb műsort adnak. Nem történt semmi, te mégis ott ülsz, a szíved a torkodban, a gyomrod meg mint a gombostű feje. És tudod, mennyire megtört vagy, nem az az ember aki igazán lenni szeretnél, akinek boldogság járna, de azt istenigazán nem is tudod milyen az, mert örülsz az olykor felbukkanó szép pillanatoknak, az előforduló nyugis napoknak, és különben is a társadnak sem volt felhőtlen gyerekkora, borzalmas volt, és ezt a bőröndnyi emlék és érzés lecsapódást hozta a ti kapcsolatotokba is. Te pedig eltűröd, mert mi mást tehetnél, te sem egy boldog családból származol, kitolod hát még inkább a határaidat, és örülsz, ha valami jól alakul. Mert ez volt neked a "normális példa". Holott gyáva vagy boldognak lenni, szabaddá válni, a magad ura lenni, inkább tűrsz és néha sajnálod a másikat, és még merészeled magadban keresni a hibát. És főleg, ha még gyerek is van... úgy gondolod, miatta egyben kell tartanod a családot. Hogy normális közegben nőjön fel. De ez a ténylegesen normális? És te az vagy? Láttam már ilyet... De ahogy a könyv is boncolgatja, valóban gyáva az ilyen ember, aki egy mérgező kapcsolatban van? Aki próbálja mindig a szépet nézni, tűrni, támogatni, a gyermekét/gyermekeit egy egységes családban nevelni, ahol apa vagy anya nem mindig olyan rossz? Gyáva vagy inkább bátor? Azt döntse el mindenki maga. De szerintem nagyon bátor az, aki ki mer lépni a gyermeke vagy saját maga miatt egy hasonló kapcsolatból, és az is, aki benne marad. Mindenki ismeri a saját döntésének okait.

Összesítés: ...

10/10

Kedves Colleen!

Annyian szeretik a könyveidet. Most bevallom neked, én féltem elolvasni a regényeidet. Hallottam, hogy komoly lélektani történeteket írsz. És ettől megijedtem. Butaság, tudom, de mumussá avattalak magamban. Hülyeség, mi? Végül csak beadtam a derekam, és a leginkább hype-olt történeted olvastam el.
Ha lenne kalapom, most megemelném. Tudod, mit? Vedd úgy, hogy megtettem. Nem adtál plátói szerelmet, új kedvenc pasit, vagy igazán szerethető főhősnőt. De adtál egy fantasztikusan megírt regényt húsba vágó történettel, aminek sikerült bekúsznia a bőröm alá.
Dühöngtem. Ó, de még mennyit! Úgy gondoltam, ennek a történetnek nem így kellene haladnia. Több Atlas részt akartam. Szerelmes pillanatokat akartam. Azt, hogy Lily hagyja ott a picsába azt a szemétláda Ryle-t. De aztán jöttél olyan gondolatokkal, hogy nem minden csak fekete és fehér. Megpróbáltad azt láttatni, hogy Ryle nem is olyan szemét. Nem kell gyűlölnöm. Mert ő is ember. Hibákkal. Mint mi mindannyian.
Felzaklattál. Megállítottál a fejezetek között, hogy gondolkodjak. Rágódtam. Visszagondoltam az életemre. De még mindig nem sikerült mindent kirakóst a helyére pattintani magamban. Viszont köszönöm. Az élményt. Lehet megköszönni egy olyan történetet, ahol a csajt lefejeli a pasija? Ezért nem. De a sok komoly pillanatért hálás vagyok. Megmozgattad a lelkivilágomat. Ja... mint egy nyolcas erősségű földrengés. És ezzel a történettel földbe is döngöltél. A végén mégis mosolyra húztam a szám. Őszintére. A történet végén értelmet nyert a könyv címe. Bravó érte. Az epilógussal végleg megvettél. Haragudtam volna, ha nem így végződik. Mondjuk homlokpuszi helyett igazi csókot is írhattál volna a szereplőknek. De tudod mit? Nincs harag. Így is jó volt. A lényegen nem változtat.
Míg el nem felejtem. Köszönöm Alyssát és Marshallt. Nagyon jófejek.
És Colleen? Köszönöm, hogy megírtad ezt a történetet és megalkottad Lily-t. Nagyon erős nő, remélem most már boldogok Atlas-al. És remélem nem akarsz folytatást írni a történetnek. Jó ez így.

Anita

U.i.: már nem vagy a mumusom.

"– Néha… amikor nagyon hiányzik… azt mondom magamnak, hogy nem is volt olyan rossz. Talán el bírnám viselni a legrosszabb pillanataiban, hogy az enyém lehessen a legjobb pillanataiban is."

"-Mi jut eszedbe, ha virágokra gondolsz? – kérdezem
Vállat von.
– Nem tudom. Csodásak, mondjuk. Élnek, úgyhogy az életet juttatják eszembe. Meg talán a rózsaszínt. És a tavaszt."