Lőrincz L. László: A kicsik

     Első könyvem Laci bá'-tól A villogó fények kolostora volt, amitől a legelső, "nem bírom letenni" szindrómát kaptam. Utána Báthory Orsi történetei is megfogott, és úgy voltam vele, hogy ezek a könyvek nekem bejönnek, tetszik az író stílusa. A kolostoros könyvek után kaptam néhány ajánlatot, hogy mit is érdemes még olvasnom Lawrence-től, és ebben a listában szerepelt A kicsik.

Lőrincz L. László

     Egon Jarvis vadászni indul a Pireneusokban, végül rá vadásznak; Kelly Winter csak egy szerelmes, holdas éjszakára vágyik, ehelyett az örök éjszaka hull rá; néhány barát vidám tréfára készül, majd nyomtalanul eltűnik. Mexikóban, Teotihuacánban meggyilkolnak egy régészt. A tragédiák mögött felsejlik a titokzatos kicsik alakja.

     Az első pár fejezeten berezeltem. De tényleg. Azt vettem észre magamon, hogy lesem az ablakból a teliholdat, és feszengve mászkálok a sötét házban.

A regényben rengeteg szereplő van. Több, mint kellene. Az elején nagyon sok áldozat van, akiket szép számmal elkaptak a kicsik. Egy idő után kezdett kicsit unalmas lenni, hogy jön egy pár ember, akiket tőrbe csalnak ezek az aprónépek. A legtöbbjükre alig emlékszem valamicskét. Utána jön egy csoport tudós, akik ezek után a titokzatos akármik után kutakodnak, akik teliholdkor embereket ejtenek foglyul, hogy a megfelelő időpontban feláldozhassák őket az isteneiknek. A történetbe aprót beleszövődik az, hogy ezek a "lények" talán földönkívüliek, de a tudósbrigád tagjai hamar megcáfolják ezt, amit ha őszinte akarok lenni, eléggé sajnálok. Nekem jobban bejött volna, ha a kicsik körül "idegenebb" a légkör.
A bizonyítékok alapján az áldozók olyan értelmes, emberhez hasonlító lények, akik az ember megjelenése előtt már vígan éltek, és mindenféle katasztrófát túléltek, s a mai napig hódolnak kedvenc hobbijuknak, az emberi szív kitépésének. Ahogy egyre jobban közeledtem a könyv végéhez, úgy kezdett egyre jobban untatni a sztori, amit azért néha megmentett a humoros formába öntött szövegszerkesztés:

"Dolgozni muszáj. Nem tudom, hallott-e róla, de egyszer hol, hol nem, két ember piszokul jól érezte magát, csakhogy az egyik nem tartotta be a hatósági előírásokat, és megdézsmálta Isten almafáját. Az Úr pedig azt a szigorú, másodfokon megfellebbezhetetlen határozatot hozta, hogy a bűnösöknek ezután arcuk verejtékével kell megkeresniük a kenyerüket. Nos, ezeknek a szerencsétleneknek vagyok a leszármazottja. Hozzájárul, hogy arcom verejtékével keressek néhány dollárt?"

"Az áldozat szó lágy volt és titokkal teli, a gyilkosság kegyetlen, és prózai. Mint egy enyhén pikáns ízű, rumos tortaszelet mellett egy rakás lószar."

De ez édeskevés. A szereplők rendszerint szerelembe estek egymással, aztán oldalanként eltünedeztek. Amíg a végére végre meg tudtam jegyezni a megmaradt, keménymag képviselőit, újra előkerültek azok, akik fejezetekkel előtte egy ordítást, meg pár csepp vért maguk után hagyva eltűntek. Akkor megint nem tudtam, ki kicsoda. De ami igazán lényeges, azok a kicsik. Akiktől az elején kicsit féltem, majd úgy gondoltam rájuk, mint Golemre, aki kicsike is, meg rondácska, de mégsem tojom össze magam tőle igazán, inkább elhessegetem. A könyv végére ezek a szerzetek elvesztették az érdekességüket, és elég fura, hogy évezredek/évmilliók során egy céljuk volt, áldozni a holdistenüknek. Megmaradtak a saját kis "egyszerű" világukban. Életszemléletük a rengeteg idő alatt semmit sem változott? Elég furi, hogy egy sem akadt közülük, aki azt mondta volna a többieknek, hogy felesleges emberek mellkasában turkálniuk.
Néha előfordult, hogy egy-egy eseményen nagyot néztem, de a sztori többségét simán kilehet számítani. A végéről meg nagyon hiányoltam a misztikumot. Nekem jobban esett volna, ha az újságok nem 300 ellopott bicajról, hanem egy azonosítatlan repülő valamiről számolnak be, vagy villanásról, vagy mittudomén.
Azért mindent egybevéve jó volt olvasni, de egyszer bőven elég is volt.

6/10