Ram Oren: Gertruda esküje

     Emlékszem azokra a régi történelemórákra, amikor a tanár a II. világháborúról mesélt. Szörnyű volt arról hallani, hogy egyes hatalmi rendszerek mi mindent voltak képesek tenni azért, hogy minél nagyobb legyen a birodalmuk. Szörnyű volt a cselekedeteikről hallani, de még inkább az volt elszomorító, amikor elképzeltem, hogy az ártatlan áldozatok mit élhettek át akkoriban.

Ritkán nézek tévét, de amikor bekapcsolom, egyre többször szembesülök azzal, hogy a híradók különböző országokban dúló harcokról, háborúkról tudósítanak. Elkeserítő, hogy a mai napig milyen erőszakhullám söpör végig bolygónkon, pedig van elég bajunk a természeti katasztrófákkal és gyógyíthatatlan betegségekkel. Ilyenkor tanácstalanul állok, mert nem értem, az emberek rombolás helyett, miért nem fognak inkább össze? Mi értelme ennek a sok pusztításnak? - gyakran elgondolkozom ezen, aztán egy nap, amikor az Atlantic Press Kiadó egyik munkatársa felkeresett, hogy elolvasnám-e Ram Oren: Gertruda esküje című könyvét, azonnal igent mondtam, pedig mostanában még inkább érzékenyen érintenek a háborús történetek. Viszont ez a könyv sokkal több volt egy háborús történetnél. Igaz, hogy szólt szenvedésről, elkeseredettségről, ugyanakkor mindig ott volt a remény, az összetartás, a segíteni akarás és a szeretet.  

Ram Oren

     Ebben a könyvben a híres Exodus hajó egyetlen katolikus utasának történetével ismerkedhet meg az olvasó. Gertruda Babilinska többször is saját élete kockáztatásával mentette ki egy lengyel zsidó házaspár egyetlen gyermekét előbb a német, majd a lengyel és litván fasiszták karmaiból. 
Ram Oren ma valószínűleg a legnépszerűbb izraeli író, akinek könyveiből csak Izraelben egymillió példány fogyott eddig. Tizenhat kalandregénye után a legnagyobb sikerét otthon és külföldön mégis a Gertruda esküje című tényregényével aratta, mely egyszerre "folytatása" Leon Uris híres regényének (Exodus) és Anna Frank nem kevésbé híres naplójának. 
A Gertruda esküje szemléletében is különleges írás, amennyiben a rémkorszak legismertebb vallomáskönyvétől (Anna Frank naplója) eltérően nem a nácizmus üldözötteinek szenvedésére, hanem a zsidó nép megmenekülésére irányítja a figyelmet, bemutatván, hogyan juttatott a sors főszerepet a ma is Amerikában élő Michael Stolowitzky túlélésében egy katolikus nevelőnőnek és egy Karl Rink nevű SS-tisztnek. 

     A legtöbb olvasmányom fikció, főleg olyan kortárs íróktól, akiknek képzelete nem ismer határokat. Szeretek elmerülni a világukban, mert az, hogy történetük csak kitaláció, valamilyen szinten biztonságot ad. Néha viszont kezembe kerül olyan történet is, ami a valóságon alapszik, csakúgy, mint a Gertruda esküje. 
Az igaz történetektől félek. Tartok a valóságtartalomtól, mert ameddig egy fikciónál tudom, hogy ez vagy az nincs és nem is létezett, addig a valós történeteknél mindig eszembe jut, hogy az elmesélt eseményeket valakik átélték, elszenvedték. 
Ram Oren könyve az első betűtől az utolsóig nagyon érzelemgazdag. Minden egyes szereplőjét alaposan megismertette velem, és én dönthettem, kik azok, akiket közel engedek a szívemhez. Mindannyiukat közel engedtem. Jó volt megismerni őket a békés időkben, amikor önfeledten nevettek, tervezgettek. Együtt éreztem velük, még akkor is, amikor összetört a szívük, és próbáltak új életet kezdeni. Aztán lavinaként elborította őket a háború, és velük együtt menekültem, reménykedtem, féltem.

"A nappal és az éjszaka minden percét, minden óráját bénító félelem töltötte meg. A csend és az elkerülhetetlen katasztrófa közötti határ keskeny és sérülékeny volt. Képtelenség volt tudni, mi történik a következő pillanatban, ki és miért kopogtat az ajtón, ki ront be rajta, ha nem kap választ. Gertruda rémálomban élt, egész éjszakákon át maradt ébren, erősen fülelt az utca és a lépcsőház minden neszére. A háború a tetőfokára hágott. A szóbeszéd minél több hódításról szólt. 
Jelét sem lehetett látni, hogy mikor fejeződhet be." 

A könyv egy olyan nő történetét meséli el, aki dadaként dolgozott egy gazdag, zsidő házban. Sajátjaként szerette a család egyetlen gyermekét, Michaelt, aki teljes odaadással, viszont szerette őt. Aztán amikor kitört a háború, és Hitler zsidóellenes nézetei még inkább elhatalmasodtak, menekülniük kellett. A család elszakadt egymástól, és a kétségbeesés közepette, amikor a halál is elragadta a megmaradtak közül a kiszemeltjét, Gertruda és a kisfiú egymásra lettek utalva. S miközben próbáltak életben maradni, a nőt kötötte egy ígéret, miszerint vigyáz Michaelre, és egy nap elviszi őt Izrael földjére, hogy a fiú saját kultúrájában, zsidóként élje le életét. Gertruda mindent megtett, hogy betartsa ígéretét, de az út rögösebb volt, mint hittem volna. Minden pillanatban felnéztem rá, csodáltam a nehéz időkben tanúsított kitartásáért, élni akarásáért, kedvességéért, segítőkészségéért. Okos volt és ravasz, de amikor úgy tűnt minden elveszett, a fiút, akit annyi ideig óvott a náciktól, egy mondattal megmentett egy olyan ember, aki elkötelezett híve volt Hitler politikájának, de nem kívánta a zsidók halálát. 

Karl Rink, az az SS-százados, aki tudtán kívül megmentette Michaelt a katonák karmából, egyszer sem tűnt ellenszenvesnek. Inkább sajnáltam a bolondságáért, mert hitt egy olyan nézetben, ami még távolról sem volt jó, de aztán ő is belátta, hogy nagy hibát követett el, amikor ahelyett, hogy elmenekült volna zsidó származású családjával, inkább kivárt... és veszített. Megrázott az ami vele és a családjával történt, mert amíg Michaelék ott voltak egymásnak Gertrudával, addig Karlnak nem volt a közelében senki, akit magához ölelhetett volna. Szomorú voltam miatta, és az utolsó fejezetig azért izgultam, hogy a lányát végül magához szoríthassa. Hős volt ő egy olyan háborúban, amiben a rossz oldalon állt, mégis megpróbált annyi zsidónak segíteni, amennyinek csak tudott, a lebukást kockáztatva. 

A szereplők sorsának bemutatása nem ér véget a II. világháború után, Oren annál sokkal tovább kalauzol. 
Háborúban az volt a baj, ha valaki zsidó volt. Háború után meg az, ha valaki nem - főleg Gertruda miatt, akit nem akartak felengedni az Exodusra. Később pedig alig akartam elhinni, hogy a németek után még a britek is megnehezítették a túlélők életét.

"Annyi éven át együtt voltak, minden rájuk leselkedő veszéllyel szembe kellett nézniük, és Gertruda szinte egyetlen könnycseppet sem hullajtott. Mindig mindent megtett azért, hogy magabiztosságot és erőt sugározzon, hogy erősítse a fiúban az érzést, hogy ő a gyereknek támaszt nyújtó szilárd oszlop. Most valami elpattant benne. Michael addig simogatta Gertruda haját, amíg az abbahagyta a sírást, és feléje fordult. A kisfiú megkérdezte, mi történt, ő pedig elmesélte neki. 
- Rossz emberek - mondta haragosan a gyerek. 
- Nem rosszak, Michael. Csak nem értik, hogy én megígértem anyukádnak, hogy nem hagylak el. 
- Megyek és beszélek velük. - Szilárd eltökéltsége megerősített valamit, amit Getruda már hosszú ideje látott benne: fiatal kora ellenére többé már nem gyerek. A háború bölcsességet és felnőtt nézőpontot adott neki. Megtanította őt keménységre, hogy legyőzze a nehézségeket, hogy soha ne adja fel."     

Évek kínjai és küzdelme után a célnál megálljt parancsolt nekik az élet, amitől dühös lettem. Mennyit kell még ezeknek az embereknek elszenvedniük? - gondoltam. Megbotránkoztató volt, és bántani akartam azokat, akik keresztbe akartak tenni a könyv hőseinek, azt akartam, hogy végre békében éljenek. Aztán a regény ahogy elmesélte a szereplők kezdeti életét, úgy vezetett végül kézen fogva azokhoz a sorokhoz, amik a letelepedésről, és szívfacsaró megemlékezésekről szóltak.

Összesítés: emlékszem, amikor párom nagymamája és a saját nagyapám a II. világháborús időkről meséltek: a bombázásokról, halálról, félelemről és a reményről, hogy az egésznek egyszer vége szakad. A remény volt az, ami végigvezette a szereplőket és engem Ram Oren könyvében, amiben az író nem az áldozatokra fekteti a nagyobb hangsúlyt, hanem azokra, akik túlélői voltak a borzalmas időszaknak.
A szereplőkbe jó adag bátorság is szorult, kicsibe és nagyba egyaránt, és olyan személyiségek voltak, akiket könnyű volt megkedvelnem, és akikért minden sornál drukkoltam. És még olyanokkal is toleráns voltam, akik miatt néha felizzott bennem a harag (Michael apja), de idővel minden nyomasztó érzés eltűnt, és megértettem őket.
Nagyon tetszett ez a tényregény, mert a sok rossz ellenére is elbűvölt bátor és szeretetreméltó szereplőivel, valamint bőséges történetvezetésével, és az utolsó oldalakon lévő, megható megemlékezéseivel.  

9/10

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak!