Judith McNaught: Álomkirályság

     Már nagyon régóta megvan ez a könyv, gondoltam egyszer majdcsak sort kerítek rá. Most jött el az az "egyszer", legfőképp azért, mert egy molyos figyeltem azt monda, ez a könyv jobb, mint A csábítás kilenc szabálya. Muszáj volt megnéznem magamnak, hogy igaz-e...

Judith McNaught

     Bár elrabolja zárdájából, az akaratos skót szépség, Jennifer Merrick nem hódol be egykönnyen Royce Westmorelandnek, Claymore hercegének. Pedig a „Farkas”-ként ismert lovag nevének puszta említése is rettegést kelt ellenségei szívében. A büszke Jennifer azonban nem sokat törődik a félelmetes angol harcossal, aki fogságban tartja őt. A jóképű, bár kissé barbár férfi tüzes arroganciával bánik vele, de ő bátran és szemtelenül szembeszáll akaratával… míg a lovag végül erős ölelésébe nem zárja, ellenállhatatlan vágyat lobbantva a lányban. És Jennifer zavaros csapdában találja magát… a büszkeség, a szenvedély, a hűség és a megsemmisítő szerelem hálójában.

     Még sosem olvastam olyan könyvet, ami a lovagkorban játszódik. Nem volt rossz, de nem a lovagi tornákra voltam  kíváncsi (nem mintha olyan sok lett volna belőle). Sokkal jobban foglalkoztatott Jennifer és Royce, hiszen mégiscsak történelmi romantikus sztorit akartam olvasni.

Adva van egy "hadúr" Royce, aki félelmetes, mindenki rettegi ha csak meghallja a becenevét (Farkas), mert ahol ő megjelenik, ott hullanak a fejek, égnek az épületek... vagyis leigáz mindent és mindenkit, aki az útjába áll. A történet alatt is ostrom alá készült venni egy várat, Merrick várát, de a skótok nem akarták hagyni magukat, és készek voltak megtenni mindent, hogy megvédjék otthonukat. Ez érthető. De Merrick ura csak abban látta a kiutat, ha férjhez adja kolostorban élő édes lányát egy gazdag vén kecskéhez, aki segítené a közelgő csatában.

"„Klánunk jövője tőled függ…”. Olyan boldog volt, alig mert hinni a füleinek. Mintha a kolostor fölött lévő dombtetőn állva legkedvesebb ábrándjain merengve, és azok egyszerre valóra válnának. Az az álom, amelyben apja így szól hozzá: „Jennifer, klánunk jövője tőled függ. Nem a mostohafivéredtől. Tőled.” Ez volt az a lehetőség, amelyről egész életében álmodott, hogy bebizonyíthassa bátorságát a klán előtt, és visszanyerje elveszett szeretetüket. Ebben az álomban mindig lehetősége nyílt rá, hogy véghezvigyen egy rendkívüli bátorságot igénylő cselekedetet, egy bátor és veszélyes hőstettet, például azt, hogy megmássza a Fekete Farkas várfalát, és teljesen egyedül elfogja őt.
Nem számított, milyen rémisztő feladatot kap, hiszen mindig habozás nélkül elvállalta a kihívást. Apja arcát kutatta.
– Mit kívánsz tőlem? – kérdezte buzgón. – Mondd, és én megteszek bár…
– Hozzámész Edric MacPhersonhoz?
– Miii?"

Viszont hiába a tervek, ha az élet közbeszól, és a Farkas öccse elcsípi a sétáló Jennifert és mostohatestvérét Brennát, hogy túszként tartva, bátyjával együtt rábeszélje a hódítandó vár urát, vérontás nélkül adja meg magát.
Szép kis túszprobléma alakult itt ki, de amíg Brenna hozta az ijedt kis hölgy szerepét, addig Jenniferből előbújt a kisördög, és tigrisként harcolt a rettegett Farkas ellen, majd színlelt kedvességgel okozott kárt a katonáinak.  

"Felnőtt férfiak, harcosok hunyászkodnak meg a pillantása előtt, ez a fiatal lány pedig dölyfös testtartásban és makacsul előreszegezett állal élvezi, hogy ellenszegül neki."

Jennifer bátor volt és makacs, imádta a klánját, és mindent megtett volna értük. Főleg, hogy a mostoha bátyjai csúnya pletykái miatt az emberek elfordultak tőle. Jenny bizonyítani akart, meg is tehette azzal, hogy a Farkast "leigázza". De ahogy azt kitaláljátok, az érzelmek nagyobbat szóltak, mint holmi vicces kis gyerekes csínytevések. Hozzá kell tennem, hogy a lány mindössze 17 éves. Szinte még gyerek. Tudom, akkoriban voltak a párok közt vadabb korkülönbségek is (nem mintha mostanság nem lennének), de a 29 éves Royce mellett nekem mindig kislánynak tűnt, bármennyire is volt bátor és elszánt. Merthogy hülye döntéseket, na azokat aztán tudott hozni (szegény Thort azóta is siratom). Olyan vaksi volt és naiv, hogy sosem látta, az apja csupán esetleges hasznos emberként kezelte, mintsem egyetlen, vér szerinti leányaként. Apuci kiscsillagának tartotta magát, aki egy nap megörökölheti a klán feletti "hatalmat", pedig még gondolatban sem volt az. Ezért nagyon is sajnáltam őt. Az apja rémes volt, haszonleső és gonosz. De az az ember, akitől mindenki reszketett, csupán egy parancskövető, hűséges katona, aki elfáradt a sok harcban és csak arra vágyott, hogy békében éljen saját várában. Royce csupa szív férfi, igazán megkedveltem, persze azért hozott ő is buta döntéseket, főleg szívügyekben. Olykor feltűnt, hogy pont olyan hülye személyiség is rejtőzik benne, mint Jenniferben: a kis gyerekes, durcás féle. Kettejük furcsa páros volt, de mégis jól kiegészítették egymást. Okoztak idegesítő, vicces, és nagyon érzelmes pillanatokat is. Gondoltam, a könyv arról szól majd, hogy a két lányt megpróbálják kiszabadítani a fogvatartottak karmai közül, miközben a két főszereplő közt már javában dúl a láv, és Jen a hazája helyett Royce-t választja. Ez volt a logikus, de McNaught másként keverte a kártyákat.

Összekötötte őket, simán, lazán, sőt mi több... aztán helyezte szereplőit olyan életgondokba, amik inkább egy második kötetben lettek volna reálisabbak. Azért az én sémám bőven beleillett a cselekmény alakulásába, csak sokkal több kiegészítéssel, problémával, amivel Jenny számára alaposan feladta a leckét.

"Szíve és elméje majd kettéhasadt a megosztott hűségtől."

Viszont egyszer sem éreztem úgy, hogy túlságosan zsúfolt lenne a történet. A könyv szépen végigvezetett Jennifer és Royce közös életén anélkül, hogy a történet csöpögött volna az eltúlzott romantikától. Inkább szerepelt a második félidőben köztük a düh, harag, értetlenség, mintsem az olvadozó cukormáz. Néha már azért rimánkodtam magamban, hogy élvezzék egymás társaságát (minden tekintetben), de ők inkább kötötték az ebet a karóhoz, pedig ez egy romantikus történet vala. A végén azért megtört a jég, és elmorzsoltam pár könnycseppet a szemem sarkában az epilógus után.

Összesítés: első könyvem az írónőtől, állítólag ez a legjobb története, de én nagyon remélem, hogy van ettől sokkal jobb, mert az Álomkirályság nem volt egy felejthetetlen élmény. Jó,jó, persze úton útfélen összehasonlítottam a kedvencemmel (emlékeztek még? Legfelül említettem), de sok idővel inkább abbahagytam ezt a piti játékot, és átadtam magam a történetnek. Hát mit mondjak. Tetszésindexem alapján a közelébe sem ért. Jenny-től sokszor kiborultam, olykor Royce-ra is haragudtam az olykori gyerekes viselkedése miatt, pedig csak meg kellett volna beszélnie a célszeméllyel a problémát. De a pasi egészében azért bejött, ahogy az öccse is. És ha már mellékszereplők, nekem Brenna is tetszett, szívesen olvastam volna róluk többet. Rajtuk kívül szimpatizáltam még Jenny nénikéjével is, akinek sok-sok mókás pillanatot köszönhettem. Haláli volt a néni... főleg amiket leművelt Royce személyi testőrével. :D

Néha bosszantó, máskor meg kellemes perceket okozott ez a történet. Idegesített a főszereplők hiszékenysége, ami többször ütötte fel a fejét a kelleténél, de nagyon szerettem amikor romantikáztak, még az is, amikor egymással civakodtak. Jó kis sztori, de mégsem fogott meg igazán, viszont a folytatásokra nagyon vevő vagyok.

7/10