Diana Rowland: A démon jele

     Tavaly óta tervben volt a könyv, de mindig tologattam, aztán végül sor került rá, és újabb sorozatba vetettem magam - aminek folytatására 0% esély van, de ez engem annyira nem zavar. Miért? Na, nem azért mert rossz volt, de az okot lejjebb elárulom.

Diana Rowland

     Amikor a fiatal rendőrnőt, Kara Gilliant ötévnyi utcai járőrözés után előléptetik nyomozóvá, azonnal egy brutális gyilkosság közepébe csöppen. Az áldozat holttestére a helyi víztisztítótelepen találnak rá, testén a kegyetlen kínzásokra utaló ezernyi seb között rábukkannak egy művészi tökéletességgel kidolgozott és hátborzongatóan ismerős jelre. A louisianai Beaulacban azt hitték, három éve véget ért a rettegett sorozatgyilkos vérengzése, most azonban minden jel arra utal, hogy a Jelfaragó visszatért.
Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem egy átlagos gyilkosság, hanem egy természetfeletti erővel rendelkező démon borzalmas bűntette. Mivel Kara misztikus képességekkel rendelkezik – másik látása révén képes megidézni a démonokat –, különös összefüggésekre bukkan, és nemcsak arra jön rá, mire készül a gyilkos, de arra is, hogy mikorra tervezi mindent elsöprő gaztettének végrehajtását. Mire eljön a telihold napja, már csak a gyilkos személye kérdéses.
Kara az életét kockáztatva szembenéz a gonosszal, miközben egy természetfeletti szépségű Démon Lord kísért az álmaiban, nappal pedig egy jóképű, de gyanakvó FBI-ügynök követi minden lépését.

     Az egyik ok, hogy a magyar (Kelly) kiadó beadta a kulcsot, és ahogy több más sorozata, ez is parlagon marad, amíg egy vállalkozó szellemű kiadó szemet nem vet rá, de erre nem sok esélyt látok. Ha netán mégis beruházna valamelyik a folytatásokba, akkor egyrészt megleszek lepve, másrészt örülni fogok, mert ez a sorozatkezdő könyv egész jó. Szerintem megérdemli a figyelmet, mert az alaptörténet egész pofás, a főszereplő is, és minden olyan adalékot felmutat, amiből egy jó sorozat sülhet ki.

Olvasáskor Moning Tündérkrónikák sorozata jutott eszembe, mert az alapvilág hasonló. Vagyis inkább az emberek életét megkeserítő lények - főleg, hogy mindkét csoport saját dimenzióban, világban él -, ám amíg Moning tündérei sunyiban, álcázva, majd nyíltan kóstolgatják a népet, addig Rowland démonai jól elvannak a saját dimenziójukban, és csak akkor jelennek meg a mi világunkban, ha az arra megfelelő és kioktatott emberek megidézik őket, hogy rövid ideig segítsék és a szolgálatukba álljanak. Ám nem minden démon kedveli ha megidézik, a nagyhatalommal rendelkezők, mint a Démon Lordok, a démonvilág uralkodói utálják, ha valaki még csak meg is akarja kísérelni a megidézésüket. Sérti a büszkeségüket, hogy holmi pórnép szolgaként akar velük bánni, és ezt pusztítóan meg is torolják.
A démonok büszkék, és nagyon becsületesek. Furán hangzik, mert általában azt gondoljuk az ilyen lényekről, hogy gonoszak és nem ismernek határokat, nemhogy becsületesek lennének, de az írónő kis világában bizony ilyesfajta teremtényekkel találkozhat az olvasó. Az idézők, mint amilyen a női főszereplő Kara, előszeretettel cimborál a démonokkal, mert sokszor a segítségére vannak, ha mondjuk egy-egy gyilkossági eset misztikus erők közreműködését sejteti. Meg amúgy is vonzódik a világukhoz, de egy baleset után tartózkodóvá válik, amikor véletlenül megidéz egy rettegett Démon Lordot, bizonyos Rhyzkahlt,

"Tudtam, mennyire utálják a magasabb szintű démonok, ha megidézik őket, de valahogy mégis elcsesztem, és iderángattam ezt a lényt – egy olyan teremtményt, amely kétségtelenül jóval magasabb rangú, mint egy reyza. Meg fogok halni. Rondán."

aki ahelyett, hogy kifilézte volna, inkább élete legjobb szexében részesítette. Hoppá, vajon miért kímélte meg a nőt ahelyett, hogy áldozati állatként kezelte volna mint bármely más embert? Nagyon érdekelt a válasz, mert Karával hasonlatosan nem az ötlött fel bennem, hogy bizti azért mert a csaj egy szexbomba. Meg amúgy is, ha a démonok becsületesek, de mégis csak suttyók, a jó öreg Lord meg miért lenne kivétel. Szinte egyből a tündérkrónikás V'Lane-nel hoztam egy szintre, mintha testvérek lennének, csak Rhyzkahl sokkal sötétebbnek és veszélyesebbnek tűnik, amíg V'Lane inkább kedvesebb.

A könyv több rejtélyt dobott elém, egyrészt Kara elfuserált idézését, ami még nem is tűnt akkora központi gondnak, de sokkal nagyobb párhuzam volt a másik probléma és e-között, mint gondoltam volna. A másik gebasz a fantasztikum mellett egy krimiszál, olyan brutális gyilkosságokkal, amik misztikus jegyeket hordoznak, aminek megoldásával természetesen Karát bízzák meg.

Kara feltörekvő gyilkossági nyomozó, és egy olyan sorozatgyilkos után kutat, aki már korábban is elkövetett emberöléseket, csak pár évig nyugdíjaztatta magát. A rövid szünet után pedig ismét szedi áldozatait, egyre könyörtelenebbül és gyakrabban, és soha sem hagyja el védjegyévé vált, különleges metszetű jelét, amiért a Jelfaragó becenevet kapta. A gyilkos borzasztó. A tettei is elég szörnyűek, de ahogy véghezvitte őket, azok voltak még inkább rémisztőek. A személyazonossága pedig nagyon meglepő volt, amikor kiderült ki is valójában, hosszú percek után is csak pislogtam, hogy most tényleg az? Az írónő szépen csavarta a szálakat, de hősnőjét a mindennapi zsaruélet nehézségeivel is megáldotta, ugyanis ott voltak az irigy férfikollégák, akik jobb híján maguk közt zsörtölődtek, Kara "jó" dolga miatt.

"…csak jelentéktelen eseteket – hallottam Pellini jellegzetes, mély orrhangú siránkozását. – Nem nekem kéne ezekkel a családon belüli erőszakos szarságokkal foglalkoznom. Ki kellett volna osztani Gilliannek, mégiscsak ő a csaj, nem?
– El sem hiszem – válaszolta Boudreaux – hogy a kapitány odaadta neki a gyilkosságot. Micsoda baromság! – Nem láttam az arcát, de hallottam a dühöt a hangjában. – Tuti, hogy leszopta a kapitányt. Fogadjunk, hogy az áthelyezését is így sikerült elérnie.
Pellini vihogott, de én már nem vártam meg a válaszát. Kapja be a diplomácia, gondoltam feléjük haladva.
– Cső, fiúk! – csicseregtem, miközben egy kávéscsészéért nyúltam. – Hú, meghalok, ha nem ihatok egy jó erős kávét – villantottam mindkettejükre egy-egy különösen ragyogó mosolyt, miközben töltöttem magamnak. – Nagyon kimerítő folyton leszopkodni a kapitányt, hogy nekem adja a legjobb eseteket. – Intettem feléjük a bögrémmel, ahogy meredten bámultak. – De azért ki kéne próbálnotok. – Feléjük hajoltam, és lehalkítottam a hangomat. – De szerintem előtte egymáson gyakoroljatok, hogy ne égjetek be. Tudom, hogy évek telhettek el, mióta utoljára mással is dolgotok volt, mint a saját kezetekkel.
Ezzel megfordultam, és elvitorláztam az előcsarnok felé."

Ó igen, azért nem ejtették fejére a csajt, nem csak a démonvilággal szemben tudta magát megvédeni, de a kényeskedő fickók ellen is. Meg amúgy is, aki démonokkal játszadozik, annak kötelező zsigerből visszavágni az ilyen fickóknak. 
Kara szellemes, tud bátor, vakmerő, kitartó, vicces és nagyon szerencsétlen is lenni. Legtöbb esetben az ilyen személyiségekkel nagyon hamar megtalálom a közös hangot, de Kara mégis... nem tudom megmagyarázni miért, de... fura. Jó, persze hogy furcsa, hisz nem szokványos parazsarú, de a csetlései-botlásai nemhogy rokonszenvessé tennék, ha még vicces is, hanem kicsit idegesítőek tudtak lenni. Kellene még legalább két könyv, hogy jól összehaverkodjunk. És nemcsak vele, de az olykor veszélyt jelentő FBI-os Ryan-nel is, akiben érzem sokkal több van, mint amit eddig mutatott.

Összesítés: érdekes világfelépítés, alkalomadtán vicces szituációk, egész jó szereplők (Ryan zsaruból többet szeretnék, és remélem Kara nagynénjének "problémájára" is lesz valamelyik kötetben gyógyír), könyörtelen gyilkosságok, izgalmasnak mondható krimiszál - legtöbbször, de sokszor leült a sztori, Kara többször morfondírozott a kelleténél, és akármilyen kecsegtető is a történet, nem tudott úgy magával ragadni, mint más hasonló sorozat kezdőkötete. Viszont hatalmas piros pont azért, mert ha első rész is, lezárt történetet ad, olyasfajtát mint a Cat és Bones kötetek, ahol van az adott ügynek kezdete és vége, mégis érezni lehet, hogy a főszál hagy nyitott kiskapukat, amikből még izgalmasabb és csavarosabb történetek kerekedhetnek ki.

7/10