Sajnos kevés szabadidőm van, így nem tudok annyit foglalkozni az oldallal amennyit szeretnék, ha alkalomadtán sikerül új bejegyzést közzétennem, az is legtöbbször könyvekkel foglalkozik, filmes élménybeszámolókra sajnos már nincs kapacitásom. Ezen szeretnék változtatni, és minél több filmes poszttal ostromolni titeket.
Első áprilisi filmmustrám egy olyan ember történetéről szól, akinek ereiben isteni vér is csörgedezik, és amely karakterrel nyáron újból találkozhatunk a mozivásznon Dwayne Johnson főszereplésével. Már alig várom a második adaptációt, mert ez a Herkules film felért egy áprilisi tréfával.
Hogy beteljesedjen a
frigy, Herkulest Egyiptomba száműzik, rabszolgakereskedők kezére
kerülve pedig eladják gladiátornak. Az egyre népszerűbb harcos nem adja
fel a küzdelmet, bosszút akar állni a királyon, az összeesküvőkön.
Herkules rájön, hogy sokkal nagyobb erő lakozik benne, mint azt valaha
is elképzelte: Zeusz fiaként isteni hatalommal bír. A vakmerő és bátor
harcos visszatérve hazájába, az elnyomottak élére áll, és vezérükként
indul a király elleni küzdelembe, hogy megszabadítsa a birodalmat a
félelemtől, és az elnyomástól, beteljesítve ezzel az isteni jóslatot.
Ez a film... erre nincsenek szavak. Ez nem is film. Csak valami annak kikiáltott mozgóképek egymásra halmozott összessége, sok-sok nagyon menőnek gondolt lassítással. Ami itt-ott lehet, hogy feldobta a 3dimenziós élményt, de most komolyan szükséges volt olyan részek alá beilleszteni amikor Herki és Hebe vágtáznak az erdőben? Kit érdekel, hogy ugorja át a farönköt a csaj lova. Ugorja és kész. Nem kell ezt kiemelni.
A történetvezetés... hú gyerekek, hát az valami elképesztő. Olyan mértékben ugrál az időben, hogy sokszor azt sem tudtam, mi van. Az elejétől a végéig elmeséli hősünk történetét, de az sem mindegy hogy. Először is, marad az alapnál, amikor is Zeusz megkívánja Alcmene (Roxanne McKee) királynőt, és egy este meglepi hogy huncutkodjon vele, aminek következménye Herkules lesz. Ezt tudjuk, de kedves olvasóim ez az affér nem is akárhogy történik. Zeuszt nem látjuk. Csak azt, hogy miközben a királynő az igazak álmát alussza, meglebbenti alvószoknyáját/tógáját a szél. S miközben Zeusz szélalakban befúj a lába közé, a királynő igencsak kedvét leli a kemény fuvallatban (ilyesfajta szexleírásról olvastam már más blogon, amik olyan könyvekben történnek, ahol a főpasi sárkánnyá tud változni, onnantól pedig füstté, és úgy juttatja a csúcsra az idióta főhősnőt - tényleg van ilyen, de az effajta történetek olvasásához már nem vagyok ennyire mazochista), kéjesen nyöszörög, amíg a király rajta nem kapja. A szeles légyott után kilenc hónappal megszületik félistenünk, aki a következő képsorban már felnőtt, hölgyszemek legeltetésére alkalmas izomzattal rendelkező dalia, aki fülig szerelmes egy hercegnőbe, de pechére az féltestvérének van szánva. Ez problémát okoz, kedvese unszolására megakarnak szökni, de elkapják őket, és Herkulest beállítják a seregbe. Történik itt egy kisebb harc, aminek következtében elkapják, Egyiptomban pedig rabszolga lesz, majd a gladiátorok új csillaga, aki két-három harcocska után olyan nevet szerez magának, hogy útjára engedik. Mielőtt folytatnám, engedtessék meg nekem, hogy szót ejtsek a harcokról, a film egyik leglátványosabbnak ható eleméről. Oh pazar volt mindegyik. Egyik alkalommal Herkules egy olyan alkalmi szorítóban birkózott ellenfelével, amiben majdnem térdig ért a víz. És ahol a filmesek nem kicsit bevetették a látványfokozó lassítást. Oké, legyen, de csakúgy mint a fentebb említett vágtánál, mi haszna volt a felvételt lassított üzemmódba állítani akkor amikor a harcosok csattannak a vízben? Azért, hogy a moziközönség azt érezze a szemüvegen keresztül, hogy menten rájuk fröccsen a ganélé? Nekem ez nem jött át, sőt hülyén jött ki. A harcok izgalmatlanok voltak, a vágások miatt néha nem is lehetett igazán elmerülni a képsorokban, mert egyik másik jelenetet úgy megvágtak, hogy most azt sem tudtam ki üt kit, legtöbbször azt vettem csak észre, hogy a főszereplő két ütés után padlót fog. De hát ő a hős, természetes, hogy hipp-hopp talpra szökken.
Összesítés: gáz film, minden tekintetben. A történetvezetés gyér, egyik évről a másikra ugrál mindenfajta normális átvezetés nélkül. Herkulest összehozzák, Herkules megszületik, két képkocka és már szerelmes felnőtt, majd katona, gladiátor méghozzá nem is akármilyen sikeres fajta, három pislantás után pedig már vissza is tér otthonába, hogy leigázza a rossz királyt, meg azt a nyálas, féltékeny Iphiklészt, aki olyan idegesítő volt hadaró beszédstílusával mint egy ébresztőóra (folyton levertem volna hogy szundizzon).
Ennek a filmnek minden pillanata maga volt az unalom, olykor be is aludtam, de a lényeges haha lényeges eseményeknél felpattant a szemem, ilyen volt a vége is, aminél azt hittem lesz egy kis drámai pillanat, már a szívemhez is kaptam, hogy nehogy már most akarjanak beleerőszakolni egy kis eredetiséget, de nem volt okom sokáig parázni, hisz a hercegnő csöppnyi agonizálása után a következő pillanatok már madárcsicsergéssel teliek voltak, ahol ifjú szerelmespárunk büszkén mosolyog szerelmük gyümölcsére. Paff, lelőttem a nagy végehepiendet, bocsánat.
Áh sz@r volt ez az adaptáció, ami a mostani, "csináljuk meg valóságosabbra" trendet követi - lebutított alapsztori, egyszerű volt mint a bot, null izgalom -, hisz Herki ebben a filmben az elnyomó hatalom ellen küzd, de nekem a félistennel együtt járnak a mitológiai lények, amik egy CGI oroszlánt kivéve ki voltak húzva a történetből. És még az az oroszlános rész is uncsi volt.
Az egyetlen értékelhető ebben a csodában maga a főszereplő Kellan Lutz, de őt sem az alakításáért volt jó nézni, hanem az isteni testéért.
2/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése