Amir Ahmed Nasszer: Én és az iszl@m

     A blogolás megnyitja a világot. Talán ez a kijelentés egy kicsit elnagyolt, de ahogy mi (egy kicsit) megismerjük egymást a filmes vagy könyves véleményeket olvasva, mások a népi ideológia által teszik ezt, különböző blogokon keresztül. Utóbbi átfogóbb, mert az a valós problémákkal foglalkozik, tájékoztat, megbotránkoztat, vagy felnyitja azon személyek szemét, akik sok évig úgy érezték, hogy valami hiányzik az életükből.
          
Nemrégiben az Atlantic Press Kiadó jóvoltából egy olyan könyvhöz volt szerencsém, ami egy, számomra ismeretlen... vagyis inkább olyan világba engedett bepillantást, aminek ezidáig hátat fordítottam.

Amir Ahmad Nasr

     Öngyilkos merénylő vagy Al Kaida terrorista lehetett volna a kis Amirból, ha szülei nem látják be időben, hogy a vallási iskolákban hirdetett radikalizmus egy életre eltorzíthatja gyermekük lelkét. Véletleneken múlott, hogy az ő kezében a „bombát” végül egy internethez csatolt komputer jelentette.

Amir Ahmed Nasszer 25 évesen lett az arab világ legismertebb bloggere, és 27 évesen írta meg saját átváltozásainak izgalmas történetét ebben a könyvben, mely aligha véletlenül lett hónapok alatt világsiker.

Az Én és az iszlám voltaképpen az Arab Tavasz szellemi előtörténete. Lefegyverzően őszinte és izgalmas beszámoló az útjukat kereső muszlim fiatalok kétségeiről, lelki gyötrelmeiről és szabadságvágyáról. Egyszersmind behízelgően őszinte és felemelő memoár arról, hogyan nyitotta fel egy ifjú arab szemét a szélesebb világra a bloggolás és az internet.

     A könyv végeztével indulatok sorozata ostorozta az elmémet, mert Amirt csak egy kivételes helyzetben lévő fiatal srácnak tartottam, aki már túlontúl felfújja a hit és az ész közti "harcát", valamint olyan személynek, aki élete során épphogy csak súrolja az Al Kaida nevét.
Végül aludtam rá egyet, és másnap eszembe jutottak azok az érdekes kérdések, amiket a Szudáni Gondolkodó felvetett.

"Egy ideig ott volt egy szépséges, lélekben felszabadító, misztikus iszlám, amelyet gyerekként szerettem; később, ezzel összefonódva, jött egy másfajta iszlám, amely megparancsolta, hogy tartanom kell magam bizonyos hitekhez, vagy azt kockáztatom, hogy örökre a pokolban fogok égni. Magas, fojtogató korlátokat emelt közém és a gyerekként szeretett szabad gondolat varázsos kíváncsisága és képzelete közé.
Azt az iszlámot nem szerettem. Az vacak volt. Nyugtalanná tett, de annyira összeolvadt azzal a másikkal, amit tiszteltem és szerettem, hogy többé már nem tudtam őket megkülönböztetni."

Amirral ellentétben nem születtem bele a vallásosságba, hanem választottam. Jó érzéssel tölt el, megnyugtat, erőt ad, amire minden nap szükségem van. Amir is hasonlókat érezhetett, csak őnála a háttérben ott volt a kényszer, ami nem is mérgezhette volna meg jobban a hitét. Velem is előfordult, hogy mások szinte rám akarták erőltetni a maguk "hagyományait", de nem kértem belőle, megmaradtam a saját magam hite mellett. A könyv mesélőjét néha akaratlanul is megsajnáltam. Felnőttként rájönni arra, hogy mindaz amit gyerekként tanítottak neki, hogy szeressen egy Felsőbb Hatalmat, görcsösen tegyen jót, mert csak így lehet boldog, valamint gyűlöljön egy másik népcsoportot és szinte átkozza őket, nagyon nem egyezett az én nézeteimmel. A hit számomra tiszta, de amit Amirnak tanítottak, abban ott volt elrejtve az a fájdalmas üzenet, ami miatt sok más arab még gyerekként fegyvert fog, hogy az izraeli népet és segítőit támadja. Szomorú, hogy a hitet valami mássá akarják tenni, ami satuba kényszeríti az embert, és mindezt úgy, mintha természetes lenne.
Amirnak nagy szerencséje volt a szüleivel, mert olyan emberek voltak, akik nem nézték jó szemmel a rosszindulatú tanításokat, így a fiú megmenekült attól, hogy esetlegesen öngyilkos merénylő váljék belőle, helyette felnőttként, online katonává vált.

"Médiának sakk. Oktatásnak sakk. Néma különvéleménynek sakk.
Akkoriban Szudánban nem létezett az internet, így annak nem adhattak sakkot. A tudatlanság politikája így is dermesztően hatékony volt."

A fiú szinte bejárta a világot, miközben sok tudásra tett szert, majd miután megismerkedett a blogoszférával, maga is elindított álnéven egy blogot, amiben kifejtette az iszlámmal kapcsolatos fájdalmas szakítását (ami miatt gondolatban vitába bonyolódtam vele, de ő mindennek ellentmondott, nem tudtam mást tenni, mint keserűen olvastam tovább), belemélyedt a politikába, miközben úgy szívta magába a tudást, mint a szivacs. És egyre inkább nyitott a világ felé.

"Azért kezdtem felkeresni azokat a blogokat, mert többet akartam megtudni az amerikai politikáról, és mert kíváncsi voltam, mitől kattannak be a politizáló amerikaiak. Meg akartam védeni az iszlámot, s meg akartam nekik mutatni, hogy nem a szélsőségesek képviselik a hitet; hogy az „igazi” iszlám a békéről szól; hogy az iszlám színvak módjára hangsúlyozza minden faj és etnikum egyenlőségét; hogy a dzsihád legnagyszerűbb formája a belső, spirituális harc, és semmi köze sincs a háborúskodáshoz, és annak az alacsonyabb rendű dzsihádnak, amelynek köze van a háborúskodáshoz, szigorú szabályai vannak, s ezek megtiltják a nem harcoló személyek, nők, gyerekek és idősek megölését."

A fentebb olvasott idézet engem is elgondolkodtatott...
Posztjaival felkeltette az emberek valamint néhány szervezet figyelmét is. De néha elszaladt vele a ló. Gúnyolódó lett hitkérdésben, mert csalódott az iszlám nem megfelelő tanításaiban, de a válaszok keresésében elveszett, pedig szükségtelen volt olyan sokáig vergődnie a "higgyek vagy ne higgyek" témában, mert a szülei voltak a legszebb példa arra, hogy a politikával és megfélemlítéssel kevert vallás nem hatalmasodik el minden muszlimon. Úgyhogy nem értem miért töltötte ki a könyv lapjait megannyi unalmas "nyavalygással", amikor csak erőt kellett volna vennie magán. Le kellett volna ülnie hogy nyugodtan végiggondolja mit akar. Választott. Az ész hatalmát, azt a szabadságot amit a tudás ad, amivel egy kicsit irányt váltott, és belemélyedt a világ dolgaiba. Sok olyan bejegyzése született ami politikai nézetű, blogtársaival sokszor meg is vitatták az arab, izraeli és amerikai viszályokat, amiket az először említett kormány nem vett jó néven, és megpróbálták őket elnémítani. De hiába zárták egyik-másik bloggerre a rácsos ajtót, az egyre inkább elhatalmasodó interneten keresztül az embereket tájékoztatták azokról a problémákról, amik a térségeket sújtották, aminek következménye csakhamar az elnyomott népek szabadságvágyának megerősödése lett.

"A bátorság nem a félelem hiánya. A bátorság annak felismerése, hogy bizonyos dolgok fontosabbak a félelemnél."

Fellázadtak, tüntettek, követelték a rezsim, a korrupt vezetők bukását, ami egyik helyen sikerrel zárult, másutt viszont még mindig harcolnak az elnyomás ellen, amit a bloggerek a mai napig lelkesen, jó riporterek módjára követnek, és posztolják róluk a parázs vitákat kirobbantó bejegyzéseket. Közéjük tartozik Amir, az a fiatal arab srác, aki fellázadt hite ellen, de megszerzett tudásával és az internet segítségével olyan katonák mögé sorakozott, akiknek leghatásosabb fegyvere a szólásszabadság.

A hit, vallás és politika különös egyvelege ez a könyv egy olyan személy gondolataival fűszerezve, akit szülei indítottak el azon az úton, ami megakadályozta, hogy elvakult hívője legyen a jónak álcázott erőszaknak, és ugyan a későbbiekben nem értettem egyet Amir minden egyes nézetével, néha az is megesett hogy untattak a szavai, de olykor sok érdekességet tartogatott számomra.

6/10

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak!