Rácz-Stefán Tibor volt az egyik olyan magyar blogger, akit elsőként kezdtem követni, amikor még tartott a filmek és sorozatok iránti rajongásom, de már erősen kezdtem kacsintgatni a könyvek világa felé. Aztán néhány év múlva jött a hír, hogy a Könyvmolyképző kiadó felkarolta Tibit, és kiadják az első regényét, a Fogadj el!-t, majd jött Túl szép, az Élni akarok!, a Szállj a dallal duológia, a Pokolba a jópasikkal és az Éld át a pillanatot! c. könyvek. De az én radarom a csodás borítós Élni akarok! kötetnél kezdett el igazán jelezni - a borító rögtön megtetszett és a történet is érdekesnek tűnt. Igaz hasonló alapkoncepcióval találkoztam már, de azokat regényadaptációként tettem magamévá (Séta a múltba, Éjjeli napfény), amiket rendesen végig is bőgtem... vagy legalábbis a történet második felétől törölgettem a könnyeimet. És mit tagadjam, kíváncsi voltam, hogy vajon az írónak is sikerül a földbe döngölni lelkileg.
Beteg, és tudja, hogy csak hetek vannak hátra számára. Hazatér a kórházból, hogy teljesítse a bakancslistáját, segítsen szeretteinek az álmai elérésében, és még utoljára átélje a hétköznapok egyszerű csodáit.
Nem is vágyik ennél többre, ám ekkor megismeri a szomszéd srácot, aki az összes tervét felforgatja...
Noel egy pimasz, irritálóan vonzó, de közben érzékeny fiú, akinek mindene a fotózás, és az az álma, hogy bejárja a világot.
Nem is sejti Lilla sorsát.
A két fiatal egyre közelebb kerül egymáshoz, de Lilla nem akar szerelembe esni. Nem vágyik másra, csak hogy a fiúval lehessen, de retteg attól, hogy Noel viszonozza az érzelmeit.
Mi a jobb?
Ha az ő érdekében eltaszítod magadtól azt, akit szeretsz, vagy ha esélyt adsz a boldogságnak, bármilyen röpke legyen is?
Ahogy az említett adaptációkban, úgy itt is egy rákbeteg tinilány van a középpontban, aki félárva és az apja neveli, de kis családjuk kiegészül még a jogásztanonc Edinával, a főszereplő, Lilla nővérével. De kapunk még egy legjobb barátnőt is, Bettit, valamint a kihagyhatatlan helyes szomszéd srácot, Noelt.
Nos, a kötelező kör után mit mondhatnék? Annyi kinden kavarog bennem. Tudtam, hogy nem hagy majd hidegen a könyv, de arra a lelki hurrikánra sem voltam felkészülve, amit a történet adott.
Életemben kétszer éreztem brutális fájdalmat. Az egyik a szülésem alkalmából történt, amikor tizenöt órát vajúdtam nulla fájdalomcsillapítóval, borzalmasan kimerülten. Amikor szóltak, hogy másszak fel a szülőágyra, úgy éreztem itt a megváltás, hamarosan vége a szenvedésnek, és láthatom a pici fiamat. A másik alkalmat a derekamban fellépő ideggyulladás okozta, ami miatt kb húsz percig tartott amíg kimásztam az ágyból, persze azt is segítséggel, üvöltés közepette. Az az egy pici gyulladás görcsbe rántotta az egész testem, lemerevedtem. Hiába a gyors segítség, az injekció, bizony pár napra szükségem volt, hogy végre normálisan fel tudjam húzni a zoknimat. De ezek a fájó emlékek mégis eltörpülnek amellet, amit Lillának, és a hozzá hasonló beteg embereknek nap mint nap el kell szenvedniük.
"Annyira elkeseredetten életben akart tartani, de egy pillanatra sem gondolt arra, hogy milyen élet jut így nekem.
Most aztán tényleg ideje a kezembe vennem az irányítást, bármilyen következményekkel járjon is.
Élni akarok!
Úgy, mint mások: odakint, a nagyvilágban, a barátaimmal és a családommal körülvéve. Az élet nem lehet a kórházi vegetálás, a műtétek és a kezelések végeláthatatlan sora."
A történet Lilla döntésével kezdődik, aki elhatározza, hogy él a Fortepex nevű csodagyógyszer nyújtotta lehetőséggel, aminek segítségével pár hétig "becsapja" a testét, és látszólag egészségesnek érzi magát. Viszont a gyógyszer nem csak ad, de tempósan el is vesz, a mellékhatása a gyorsabb halál. Az elmúlás így is, úgy is elkerülhetetlen, hát ki utasítana vissza hasonló helyzetben egy ilyen lehetőséget, ami ha pár hétig is, de segítene élni? Le és felfutni a lépcsőn, korcsolyázni, hóembert építeni, jóízűen enni, írni stb? Ezek mind egyszerű, hétköznapi dolgok, amiket természetesnek veszünk. És ebben a rohanó világban amiben próbáljuk tartani a tempót, sokszor nem vesszük észre, hogy ezek a természetes dolgok mekkora csodák. Hogy jobb esetben csak ideig-óráig gyötör minket fájdalom, vagy még addig sem. Hogy lazán fogunk egy tollat és papírt a következő bevásárlólista megírásához. Hogy mennyire jó reggel nyújtózni egyet. Hogy kinyíthatjuk az ablakot egy kis szellőztetésre, nem okozza a halálunkat. Most írom másként, hogy meglegyen a kontraszt. Vannak olyanok, akiket 0-24-ben kínoz a fájdalom. Olyanok, akik nem tudnak megfogni egy tollat, mert folyamatosan remeg a kezük. Olyanok, akik nem mernek kinyújtózni, mert görcsbe rándulnak. Olyanok, akik nem nyíthatják ki az ablakot, mert a friss levegővel jön a huzat is, amit nem bír a gyenge immunrendszerük. De folytathatnám még a felsorolást pár példával. A lényeg az, hogy álljunk meg picit és gondolkodjunk el azon, milyen mázlisták vagyunk, hogy az egyszerű teendők nem okoznak gondot. Mert van egészségünk. Gyakran hallom azt a környezetemben, hogy "csak egészség legyen, a többi kialakul" és ez nagyon igaz. Mert betegnek lenni rossz. Egy nátha is hogy legyűr minket. Aztán milyen jó újra jól lenni, egézségesnek érezni magunkat. Lilla is csak ezt akarta a több éves szenvedés után: egészségesnek érezni magát. Ki ne tette volna meg azt a drasztikus lépést a helyében? Mennyivel jobb a rövid ideig tartó, de minőségi élet mint a hosszabb, fájdalmas gyötrődés?
A regény nemcsak a jelent mutatja meg, hanem a múltba is elkalauzolja olvasóját, amiben megismerhetjük Lilla harcát a kezdetektől. Az író ezekkel a fejezetekkel satuba rakta a szívemet. Azok a reménnyel, küzdéssel, végtelen fájdalommal majd feladással és elhatározással teli sorok teljesen kifacsartak. Tibi hihetetlen érzékenységgel bánt a témával, a csontrákkal, amit Lilla szemén keresztül félelmetesen hitelesen mutatott meg. Ezek a fejezetek voltak rám a legnagyobb hatással, pedig a többi sem elhanyagolható, a múlt mellett a jelen fejezetei is többször tuszkoltak gombócot a torkomba - például Lilla fekete ruhája és kifakadása a sulis bálon.
Kábé a könyv felétől kezdtem erősen használni a papírzsepi készletet, de meg kell jegyeznem, hogy a drámai vonal mellett sok könnyed pillanat is tarkította a regényt, ami kicsit oldott a szomorú történeten. Ilyen volt a legtöbb bettis rész, az Edina és apa együtt főz jelenet, de Noelhez is köthető hasonló részlet.
Szerencsére a könyv nemcsak a szívszorító alaptörténet és Lilla bátor személye miatt működik, hanem a mellékszereplők miatt is. Nincsenek random a sztoriba dobva, akiknek csak annyi lenne a feladata, hogy a főszereplő támaszai legyenek. Sőt, pont fordítva, éppen Lilla az ő támaszuk. Mert itt van Betti, a túlsúlyos lány, akiben megvan az X, csak fél megmutatni a tehetségét mert szégyelli a külsejét, és az önbizalmát is mélyen elásta magában.
Bettit úgy ahogy volt, imádtam. Nem igazán bírom könyvekben a káromkodást, de Bettinek jól állt hogy néha szabadszájú volt. Oldotta a feszültséget, őszintén megmosolyogtatott. És iszonyú jó barát volt. Irigyeltem a barátságukat.
Lilla apja és testvére is különleges személyek voltak. Meg lehetett érteni a bánatukat, haragjukat, félelmeiket, tanácstalanságukat. Kapcsolatuk elég feszült volt, kellemetlen volt róla olvasni. Viszont a nagy beszélgetős jelenetüket egy életre megjegyeztem magamnak, ott velük együtt nekem is egy nagy kő esett le a szívemről.
"Évek óta nem készült rólam ilyen klassz fotó. A tekintetemben ott volt a boldog jövő ígérete, a mosolyom titokzatosnak és vidámnak tűnt.
Mintha az egész lényemből áradt volna a remény. És ami a legjobb, hogy nem is tűntem a képen betegnek."
Noel hobbijáról imádtam olvasni. A fotózás nekem is szívügyem, igaz tehetségem nincs hozzá, de olyan jó lenne ha mégis. Vizuális típus vagyok, úgyhogy könnyen el tudtam képzelni azokat a képeket amiket készített.
Nem tudom, nekem nem tűnt tolyan pimasznak mint ahogy a fülszöveg említi, de nem is baj. Egyszerű, kedves, tehetséges srác volt a maga nemében, ha tinikoromban találkozom vele, biztos belezúgok. Megértettem, hogy Lilla nem tudott neki ellenálni, habár várakozásaim ellenére a romantikus szál nem kapott túl nagy hangsúlyt. De, hogy őszinte legyek, nem is bánom, hogy inkább más dolgokon, és más emberi kapcsolatokon volt a nagyobb hangsúly.
"Gyönyörű volt minden! Ahogy a sötétséget megtörte a hó fehérsége és a lámpák sárgás fénye. Hihetetlen, mennyi szépséget nyújt nekünk az élet, csak elég figyelmesnek kell lennünk ahhoz, hogy felfedezzük őket."
Összesítés: "remek" érzésekkel zártam az első találkozásomat Rácz-Stefán Tibor munkásságával: alaposan megcibálta a lelkivilágomat, nem győztem törölgetni a krokodilkönnyeimet, mert olyan történetet adott, amit hiteles érzelmek szőttek át, remek karakterekkel a fő- és mellékszerepekben, mindezt olvasmányos stíluban tálalva.
Nem kérdés, természetesen szeretnék még a jövőben olvasni Tibitől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése