Vigyázat, a bejegyzés néhol spoileres!
Julia Quinn híres történelmi romantikus könyvsorozatát, a Bridgerton családot akkor kezdtem el olvasni, amikor megszellőztették a hírt, hogy sorozatot adaptálnak belőle. Az első résszel, A herceg és én c. kötettel nagyon nem találtunk egymásra, kicsit meg is ijedtem a többi résztől, de a folytatások kellemes meglepetést okoztak, szinte mindegyik kedvenc lett.
Én olyan típusú olvasó vagyok, aki szereti a regények szereplőit ténylegesen maga előtt látni, ezért gyakran keresgélek fan-castingok után, találtam is egy IMDB-s listát ami alapján kezdtem hozzászokni az adott arcokhoz, csak Daphne és Simon jelöltet nem találtam sehol. Őszintén szólva ők ketten pont nem is izgattak, úgyhogy nekem aztán mindegy volt, hogy kik játszák majd őket a sorozatban. De amikor nyilvánosságra kerültek a kiválasztott színésznők is színészek, ott kis híján dobtan egy hátast. És nemcsak amiatt, mert belepottyantottak a sztoriba egy királynőt, aki amúgy szóba se került a könyvben (azt hiszem), de hogy még az egyenlőség jegyében szembeköpték a történelmi hűséget és színesbőrű nemesekkel zsúfolták tele a sorozatot, na azon gúvadt a szemem. Ráadásul pont Simon, az első könyv főhősének szerepét kapta meg a színesbőrű Regé-Jean Page. Eh... köpni nyelni nem tudtam. De, azon sírva röhögtem, amikor Julia Quinn azt nyilatkozta, tudja, hogy Regé-Jean szeme nem jégkék mint a könyvben Simoné, de a castingon tarolt. Hát az biztos, hogy a szemszín nem egyezik... és nem csak az. Viszont pár hét múlva erre már csak legyintettem, mert közhírré tették a többi castnyertes színészt, amin nem tagadom, elfintorodtam. Semmi kisugárzásuk nem volt, olyan átlagosak voltak. Aztán a forgatási képek láttán elmenekült minden reményem... a sorozat igazán színpompás... nemcsak a bőrszín miatt, de a ruhák miatt is. Fúj, de csicsásak, némelyik túl élénk volt. De Colin belőtt haja láttán kaptam szívrohamot. Anthony pedig eszembe jutatta Logant (Farkas). Egyedül a kistesók láttán enyhültem meg, ők az első pillanattól kezdve tetszettek. Aztán teltek múltak a hónapok, jött az első előzetes. De, fagyos szívem még ettől sem akart megmoccanni. Viszont a végső előzetes után, na akkor már bizony elkapott a gépszíj, elkezdtem visszaszámolni, már abszolút nem érdekeltek a változtatások, sem Colin röhejes haja vagy Anthony rozsomákos kinézete azzal az űzött tekintetével. Látni akartam a sorozatot, és hallani a mai dalokat instrumentális feldolgozásban. Mert még egy gyengusz popzenéből is csodát tud varázsolni pár vonóshangszer.
Az intro láttán megnyugodtam, végre láthatom a sorozatot, tényleg létezik, bár a nyolc részt kicsit keveselltem, viszont hogy kiderült bő egy órásak lettek, így azért kilehetett velem egyezni. Viszont az intro nem jött be, a dal igen, de a képsorok műviségük miatt nem. De, a sorozat képi világa már meggyőzőbb volt, és a bálokon csodaszép jeleneteknek lehettem szemtanúja.
Bridgertonék castingjával végülis nem lőttek mellé. Anthony ugyanolyan idegesítő volt mint az első könyvben, Benedict (Luke Tomphson) érdektelen, Colin... Colin (Luke Newton) mondjuk sokáig fájó pont volt, de idővel mondhatni megbarátkoztam vele, bár még bizonyíthatna.
Eloise volt a csúcs! Claudia Jessie csodálatosan hozta a karaktert, jobban megszeretette velem Eloise-t mint eddig, pedig a könyvsorozatból az ő regénye a number one! Annyira, de annyira szeretném már látni annak a kötetnek az adaptációját!
Francesca (Ruby Stokes) csak háttértáncos, ott van de nem igazán figyel fel rá a néző, Gregory (Will Tilston) meg Hyacinth (Florence Hunt) kis cukik, akik folyton fogócskáznak.
Piszok kíváncsi voltam Violettre (Ruth Gemmell), de csalódtam. A könyvben olyan magabiztos, akire tényleg mindig számíthat az ember lánya *khm kivéve a felvilágosításnál khm*, a sorozatban meg mintha folyton küszködne, aki nem bír a ránehezedő nyomással, hogy lassan kiházasítsa gyermekeit. Anthony-n, a vikomton is van elég teher, de mintha az anyja nem venné tudomásul, hogy a fiával részben egy cipőben járnak, de azért folyton szekálja. Valamivel mindig odaszúrt neki, és ez nekem olyan rosszul esett. Persze Anthony karaktere nem volt könyű, a családi gubancok mellett még egy szeretővel is bonyodalmasabb volt az élete. Amúgy a Siena-szálat nagyon csíptem, abszolút elfért a történetben, Johnathan Bailey és Sabrina Bartlett közt látványosan működött a kémia, ami miatt gond nélkül eltudták adni a szerepüket.
Direkt hagytam Daphnet a családtagok közül legutoljára, mert utána átnyargalunk kedveséhez és annak családi drámájához.
Phoebe Dynevor láttán rögtön eszembe jutott Dakota Johnson. Mintha csak testvérek lennének, nem? És ha már leragadtam a külsőnél, meghalnék ha nem említeném meg Daphne frufruját. Emlékszem, amikor középsuliba jártam, úgy gondoltam fogom az ollót, és nyisszantok magamnak egy faszántos frufrut. Másnap, amikor suliba mentem, meg is jegyezte az egyik barátnőm, hogy mi történt, fűnyíróval vágták a hajam? Szerintem szegény Phoebe-nek is. Hölgyünk megjelenése nem jött be (frizurástól, ruhástól - a női ruhák abszolút nem jöttek be, viszont a férfi jelmezek nagyon), bájos arca és színészi alakítása annál inkább.
A herceg és én c. kötetből két dologra emlékszem igazán: Daphne csitri viselkedésére és Simon élvhajhászásának folytonos emlegetésére. Viszont a sorozatban meglepően jóra sikerült Daphne karaktere. Picit tudatlan volt és néha bambán nézett, de az epizódok előrehaladtával megértette velem, hogy azért akar minél hamarabb férjhez menni, hogy amíg friss hús a piacon, addig nagyobb esélye van a sok kérő közt válogatni, és lehetőleg szerelemből házasodni, hogy boldog lehessen, ahogy a szülei példája is mutatta. Látszott, hogy rendesen stresszelt emiatt, de hát érthető, mi is így vagyunk a mai világban, mi is keressük a nagy Ő-t, aki életünk egyik biztos pontja, a támaszunk, a legjobb barátunk, a szeretőnk, a lelkitársunk. Persze az már más kérdés, hogy ez a sok ábránd mind vagy részben megtestesül-e valakiben. De mindenki a boldogságot szeretné, Daphne ugyan miért ne akarna egy örömteli, gyerekzsivajtól hangos életet egy rideg, boldogtalan házasság helyett, amiben a nők többnyire mindenben alárendeltek voltak. Tetszett, hogy ezt a gondolatot elég hamar elindította bennem a sorozat, amit még megkoronázott Phoebe játéka. A mimikája, a gesztusai, az érzelmek amik a szemében látszódtak, azok miatt az egyik kedvenc 2020-as színésznőmmé vált. És akkor most nyargaljunk át Simonhoz.
Simon sztorija az alapoktól megviselt. A gyámoltalan kisfiú, aki igazából csak kirakatba kellett az apjának, hogy büszkélkedhessen vele, már gyomorforgató volt, de amikor az öreg Hastings még jól le is teremtette a fiát mert az dadog, ott a gyerekkel együtt kapott el a sírás. Mint színészi produkció valósághű volt, de mivel van egy hároméves kisfiam, ezért jobban szíven ütött a dolog. A felvezetés után a Londonba visszatérő Simon láttán elégedetten hümmögtem. Micsoda sármos színészt találtak a szerepre. Elhiszem, hogy Page tarolt a castingon. Viszont két dolgot megjegyeznék vele kapcsolatban: az egyik, hogy az utolsó részekben mintha háttérbe szorult volna. Ahogy Daphne erősebb karakterré vált és a saját problémáira került a fókusz, úgy vonult az árnyékba Simon. A könyvben akadt pár tetszetős rész, és az egyik az volt, amikor Simon és Daphne veszekedtek, mindenki mondta a saját igazát, a férfinak pedig elcsuklott a hangja, majd dadogni kezdett. Sütött a lapokról, hogy itt bizony gond van, Simon terhe fájdalmas és nagyon mélyen gyökeredzik. Ehelyett a sorozat inkább karcolgatta ezt, amilyen jól és fájdalmasan indult ez a konfliktusforrás, annyira ellaposodott a végére. És mintha az utolsó jelenetre maga Page is elfáradt volna, mintha már nem vette volna komolyan a szerepét. Engem rendesen zavart, hogy a szülésnél majdhogynem megmosolyogja Dynevor vajúdását.
Végigfutottunk a főszereplőkön meg a családon, jöjjenek hát a mellékszereplők. Na, körülöttük aztán volt az eredeti sztorihoz képest változtatás dögivel. Kezdjük a királynővel (Golda Rosheuvel) , akinek unott képét olyan volt nézni, mint a reklámokat egy jó film közben. Nagyrészt érdektelen volt vagy inkább idegesítő. Egyszer keltette fel a figyelmem, amikor a király magához tért, és egy darabig együtt reggeliztek. Ott végre láttam rajta érzelmeket.
Lady Danbury (Adjoa Andoh) első látásra nagyon nem fogott meg. Kérdeztem is magamtól, hogy ezt komolyan gondolták a készítők? De aztán olyan szimpatikussá és megnyerővé vált, hogy most már mást el sem tudnék képzelni a szerepre.
Mint a legtöbb modern történelmi romantikus (főképp a regények), úgy A Bridgerton család sem hanyagolja az erotikus jeleneteket. Van is belőlük szép számmal, úgyhogy ne erre a sorozatra üljön azért össze a család apraja-nagyja. Mennyiség az van, viszont a minőség... hát, az már egy másik kérdés. Mielőtt ezt tovább boncolnánk, megjegyezném, határtalanul boldog voltam, hogy cicik alig villantak, viszont a pasipopsik azok premier plánban az arcomba voltak tolva. Formásak voltak, na, nem is néztem félre. És azok a kidolgozott felsőtestek... khm... látványosak voltak. Anthony eszembe is juttatta Mel Gibsont a Halálos fegyverből. Hazudnék, ha azt mondanám, nem nyeltem egy nagyot.
Na most, hogy a testfelépítést túltárgyaltam, jöhetnek az erotikus jelenetek. Ööö... remélem a készítők megfogadják a rajongók tanácsait, és a második évadban legalább trükkös vágásokkal, de elhitetik a nézőkkel, hogy a szereplők sokáig jól érzik egymást, mert Simon és Daphne ágyjelenetei többnyire a vicc kategóriába sorolandó. Mintha szegény herceg korai magömléssel küszködne. Nem is tudtam eldönteni nevessek vagy szánjam inkább, mindenesetre ezek a tartalmak elég kiábrándítóak voltak. Még szerencse, hogy ez tette ki a sorozat tíz százalékát, mert a maradék kilencven (nagyrészt) az bizony tetszett.
Összesítés: jobb félni mint megijedni, ami pedig illik is A Bridgerton család bemutatkozó évadára. Kezdetben nem sok bizalmat szavaztam az adaptációnak, viszont a könyvsorozattal is elég mostohán indult a kapcsolatunk, aztán meg mégis az egyik kedvencemmé vált. Szerencsére a Netflix sorozat nem okozott csalódást, ha néhány dolog tüskét is hagyott a szívemben, a nagy egészet nézve pozitívan csalódtam.
Nem kedveltem meg a királynőt, nem tetszettek a női kosztümök, borzalmasan zavart hogy a végén lelőtték ki a pletykalap író Lady Whistledown, de nagyon tetszett Julie Andrews narrálása, oda meg vissza vagyok a színészek legtöbbjéért, a változtatások nagyja csudajó (feltűnt Phillip ahhhwwww) , a történetvezetés ahol kell drámai vagy épp szórakoztató, kellően odaszögezi a nézőt a képernyőhöz. A színészi játék remek, ahogy a sorozat fényképezése is, az újragondolt mai slágereket pedig öröm volt hallgatni.
Ja, el ne felejtsem a kerti jobbegyenest, mert az valami csodás volt!
9/10
Lábjegyzet: jöhet a második évad! Remélem tavasszal gőzerővel tudnak majd dolgozni a folytatáson, ami ahogy a könyveknél is, Anthony-val foglalkozik majd. Azt olvastam, lehet indiai származású párt találnak mellé. Ezen azért kiégtem. XD Mondjuk ezzel a sorozattal kapcsolatban már semmin sem kellene meglepődnöm.
Lábjegyzet 2: a GABO kiadó A herceg és én filmesborítós kötete után nem sokat teketóriázott, már újranyomta a többi részt saját tervezésű borítóival, ami nem tetszik. Ha lassan is, inkább megvárom, amíg a többi rész is filmes "ruhát" kap, és majd úgy szerzem be a könyveket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése