Tiffany Reisz: Az úrnő

     Majdnem két éven keresztül vártam erre a könyvre. Majd' két évet! Az Egmont kivonulása után csak reménykedtem abban, hogy valamelyik másik magyar kiadó lecsap erre a remek sorozatra, és kiadja a befejező részt, mert a harmadik olyan szívzörejokozó véggel zárult, hogy komolyan dühös lettem, mert nem volt a kezemben a negyedik könyv. Aztán jött a kétségbeesés, de amikor az Athenaeum bejelentette, hogy átvették a sorozatot, kiadják, és még a többi, előzményrészeket is, úgy éreztem, a kiadó az én személyre szabott szuperhősöm!

     Az Eredendő Bűnösök sorozat befejező része ott folytatódik, ahol a harmadik kötet félbemaradt: Nora Sutherlin, az ünnepelt dominatrix, a híres erotikus szerző egy szobában találja magát, két férfi társaságában. Más körülmények között élvezné ezt a kis játékot, de most partnerei nem játszani akarnak.
Hamarosan megérti: ha életben akar maradni, fogvatartói Seherezádéjává kell válnia, miközben bíznia kell abban, hogy szerettei – Wesley, Kingsley, de legfőképpen Soren – rá fognak jönni, hogyan mentsék meg.
Egy halottal azonban nehéz vitázni, és Marie-Laurie, Kingsley nővére és Soren elhunytnak hitt neje minden, csak nem kompromisszumkész. Egy sértett nőnél pedig nincs veszélyesebb ellenség, és bár Nora mindezt tudja, lassacskán mindent elmesél az asszonynak arról, hogyan lett egy katolikus pap szeretője, miközben egyre mocskosabb részleteket tár fel a múltból…
A háttérben Soren, Nora és Kingsley életének minden fontos szereplője csendben várakozik, hogy aztán az összekuszált szálakat kibogozva az olvasó is megtudja, kicsoda Nora Sutherlin valójában. Vagy legalábbis elhiggye, hogy tudja…

"Erősnek született, és az érc formálta az ércet. Az, hogy megadta magát egy szadistának, megtörhetetlenné tette. Mióta domina lett, ördögivé alakult. Még őt, Kingsley-t is megtörte egyszer-kétszer. De ez csak játék. A férfiak fizettek azért a kiváltságért, hogy megengedjék neki, hogy megtörje őket. Most azonban Nora valódi veszélyben volt. Ez nem szadizmus volt vagy szerepjáték két, kölcsönösen beleegyező felnőtt között. Ez erőszak, igazi erőszak és veszély, mégpedig a legnyomasztóbb fajta."

     Olvasás alatt eszembe jutott A herceg, a sorozat harmadik része, mert kezdetben azt a könyvet nem igazán szerettem, de mégis fent tudta tartani a kíváncsiságomat, bármilyen ijesztő vagy morbid is volt néhány fejezet. Ez a rész viszont nem volt sem morbid, sem túl ijesztő, mégis észrevettem magamon, hogy nem tudom olyan nagy intenzitással belevetni magam, mint az előző részekbe. Valahogy kevésbé pislákolt bennem az a nagy rajongás, mint annak idején, kezdetben kicsit furcsa is volt újra az Eredendő bűnösökről olvasnom. Valahogy más volt. Az előző részekben volt valami vonzás, ebben a könyvben viszont nem túl sok.
A fülszöveg kellően felhúzott, de olvasáskor hiányoltam Nora megdöbbentő meséit. Valamilyen részt kaptam belőle azt is, de nem olyan dolgokat, amiket már azelőtt ne tudtam volna. Viszont Marie-Loure nagyon meglepett Kingsley-vel kapcsolatban. Nora is megtudott volna lepni, ha azzal áll elő, hogy a saját magzatát mégis kihordta, de sajnos ez nem volt így. Pedig az első részben, amikor egy rá hasonlító kisfiú csimpaszkodott belé a templomban, azt hittem, az ő fia... hát, ennyit a következetességemről.

A könyv borítóján megjelenik egy sakkfigura, ami nem véletlen, és a lapokon belül, a fejezeteknél is nagy szerepük van a figurák neveinek, hisz minden egyes bábu egy-egy szereplőt jelent Marie-Loure képzeletbeli sakktábláján. Ha eddig nem is éreztem 100% késztetést arra, hogy megtanuljam ezt a játékot, most még inkább szeretném megtanulni... legalább az alapokat... 
Marie-Loure nem tűnt túl veszélyesnek, pedig nagyon is az volt, hisz ő volt hóhérai parancsadója. Próbáltam valami értelmet találni a bosszújában, de nem találtam mást, mint azt, hogy kegyetlen revansot akar venni a sértett büszkesége miatt. Nagyon agyalágyult nő. De rabja, Nora, továbbra is hozta jól ismert énjét, a nagydumás, bátor dominát - még ha legtöbbször a bátorsága csupán színlelés is volt. De a meséi. Azok a történetek. Nem igazán vágtak földhöz, de azok, amik róla, Sorenről és Kingsley-ről szóltak, már sokkal jobban tetszettek. Az a trió valódi trió, a végére rájöttem, hogy nem élhet egyik a másik nélkül. De a tökéletes háromszögben mégis Soren áll a középpontban.

"Marie-Laure-nak köszönhetően mindannyian farkasszemet néztek a halállal. Amikor félrenéztek, egymást látták – rájöttek, hogy ők hárman összetartoznak, és soha nem hagyják, hogy bárki vagy bármi még egyszer elválassza őket."

Én is, és gondolom ti is szeretitek azt, amikor egy könyv szereplője, főleg ha sorozatról van szó, idővel szembetűnő, és pozitív jellemfejlődésen megy keresztül. Soren esetében nem tudom, hogy beszélhetek-e jellemfejlődésről. De én mégis azt éreztem, hogy az ő személyisége úgy nyílt ki előttem, mint egy csodálatos virág. Nem titkolom, hogy az első részben nem szerettem. Valamilyen szinten pislákolt bennem iránta egy kis tisztelet, de sokszor összezavart, ahogy azt sem tudtam túl jól venni, hogy nem ismertem meg igazán. Viszont ebben a könyvben Reisz megláttatta velem azt, hogy a pap mennyire kedves, önfeláldozó, segítőkész és jóságos ember. Már abszolút nem érdekelt a szadista mivolta. Egyáltalán nem. Zokszó nélkül elfogadtam úgy, ahogy van. Hisz nem tehet arról, ami, sőt valahol tiszteltem őt a perverziója levezetésével kapcsolatban. Ennek az embernek tökéletes választás volt a papság, mert így kordában tudta tartani az apjától örökölt sötét oldalát (ahelyett, hogy olyan valaki vált volna belőle, mint az a patkány apja)  és őszinte segítséget tudott nyújtani azoknak, akiknek szüksége volt rá anélkül, hogy azok teljességgel elutasították volna, hisz egy pap azért mégis csak egy pap - egy biztonságot jelentő személy (legalábbis az esetek többségében.. annak kellene lennie).

A történet során új szereplőként feltűnt Soren unokahúga, Laila, akinél nagyon tetszett, hogy nem volt egy tipikus nebáncsvirág. Tetszett, hogy nem voltak előtte tabu dolgok, hogy tudott a nagybátyja és Nora kapcsolatáról, mi több, az ő elbeszéléseiből jöttem rá arra, hogy Soren és Nora közt, eleinte bármennyire is tűnt a kapcsolatuk botrányosnak, tévedtem, mert ami köztük van, az valódi szerelem.

"A Søren iránti kamaszkori lángolás évekkel ezelőtt kihunyt. Lángjaiból megszületett egy vasból edzett szerelem. Ez a szerelem bármilyen csapást, bármilyen próbát kiállt. Még ezt is." 

Sőt, Soren viselkedésein lepődtem csak meg igazán. Azon a végtelen szerelmen. Mert a pap és az úrnő tökéletesek együtt, és ezt most, így a végére nagyon is belátom. Pedig úgy drukkoltam Wes-nek.

"Megbántotta Wesley-t… nem, rosszabbat tett: ártott neki. Most Wesley másvalakinél lelte meg a gyógyulást. Jól tette. Megérdemelte."

Az a srác álompasi. Tökéletes NA főhős lehetne, de ebben a történetben kapott főszerepet, és bár A hercegnél azt mondtam, hogy a Norával való kapcsolata lélegző és valódi, valahol éreztem én, hogy mégsem az igazi. Ennek a srácnak egy olyan lányra van szüksége, aki valóban hozzáillő. És nagy mosoly közepette mondhatom, meg is találta. Ezt pedig egyáltalán nem tartom rossz húzásnak, sem hirtelennek, sem furcsának, mert Lailaval már a kezdetektől megvolt köztük a kémia, ezt a vak is láthatta. Én őszintén örültem nekik. Szerintem a kapcsolatuk alakulása nem volt túlírva, sőt, nagyon is a kedvemre valóan alakultak az események (:P ó jaj, mély sóhaj).            

"Kingsley Norára emlékeztet. Arrogáns, pimasz, veszélyes, gyönyörű."

Kingsley-t sosem szerettem. De a régiekkel ellentétben ezen percen nem gondolok rá rossz szájízzel. Valahol, a szívem legmélyén még kicsit meg is kedveltem. Egyrészt azért, mert több információt kaptam róla, jobban megismertem, és tetszett, amit láttam: a hősiességét, a hűségét, a szerelmét, és nem épp azt, amit Soren iránt táplált. A végén elégedettség töltött el azért, mert boldog lehetett. Ej, de megpuhultam. Mit csináljak. Ezek a kemény pasik végül megpuhítottak.

"– Isten hozta a pokolban, Mrs. Easton. Most pedig, ha megbocsát, tűnjön el."

Viszont van valaki, akit még most sem tudok hová tenni. Az első részben megismert Zach felesége, Grace, számomra még mindig nagy talány. Nem okozott volna különösebb gondot, ha kimarad a történetből. Nem volt ő más, mint egy Sorentől megbambult alávetett jelölt. Nem mondom, hogy nem kedveltem a karakterét - az első részben bírtam. De ebből a részből kihagytam volna a kedvest. Még ha miatta elég érdekesen zárult is a könyv.

"A perverzség nélkül Søren… nehéz eset lesz. 
– Nehéz eset? 
– Morgós. Nyafogós. Duzzogós. Mondd bármelyik szinonimát a hisztis picsa kapcsolatra.
– Izgalmas. Szóval szüksége van egy alárendeltre, akivel játszadozhat? 
– Ha a „játszadozhat” azt jelenti, hogy „a szart is kiveri belőle”, akkor igen. Bárcsak lehetne házhoz rendelni egy alárendeltet! Embert, nem mondatot. 
– El sem tudom képzelni, hogy bárki is fizettetne vele azért a kiváltságért, hogy eltölthet vele egy éjszakát. 
– Nem, tényleg nem. Sørennek tulajdonképpen néha bottal kell levakarnia magáról az alárendelteket. És néha meg is teszi. 
– Már értem, miért."

Összesítés: kezdetben nehezen találtuk meg a közös hangot én és a könyv, de idővel belerázódtam, noha nem okozott akkora feszültséget és lekötöttséget mint az előző részek. Ám ahogy a végső pontszámosztáson gondolkodtam, eldöntöttem, hogy Reisz nem érdemel közepes pontszámot, mert a karaktereivel, és azzal, hogy Sorent megszerettette, igen, megszerettem azt a perverz papot, és még Kingsley-t is egy kicsit, az nagyon sokat dob a kedvemen, és azon az elhatározásomon, hogy az írónő nem kaphat csupán jó pontot. Annál sokkal jobbat érdemel! Mert a története egyedi, a szereplői is egyediek, félelmetesek, vagy édesek, akármilyenek is, de megtudják ragadni az embert. Engem is megtudtak, ki így, ki úgy. És valamin elgondolkodtam. A történet utolsó fejezeteinek egyikében van egy olyan beszélgetés Nora és Soren közt, ami elgondolkodtatott arról, hogy vajon Nora nem Tiffany akarna lenni? Talán.

"– Halálom napjáig bűnös leszek. Egyik vad, bűnös könyvet írom majd a másik után. Megváltoztatom a nevünket, a helyszíneket, a dátumokat, a részleteket. De rólunk fog szólni, a mi történetünk lesz. Harmadik személyben írom majd a könyveket, így Zach nem fog megölni. Utálja az egyes szám első személyben írt regényeket. Ráadásul ha egyes szám harmadik személyben van, akkor írhatok arról, hogy milyen gyönyörű és szexi vagyok, és nem fog nagyképűen hangzani. 
– Jó terv. És a könyvek tragikusak vagy komikusak lesznek? 
– Mindkettő. Mint az élet. 
– Lesz hős a történetünkben? Vagy gonosztevő? 
– Még nem döntöttem el – vallotta be Nora. – De ezt megígérhetem… te leszel az, aki utoljára nevet."

9/10

• Még több képért kattintsatok IDE!

Az olvasás lehetőségét köszönöm az Athenaeum Kiadónak!