Cassandra Clare: Bukott angyalok városa

     Újabb árnyvadász kötetet pipálhatok ki, aminek olvasására kissé nehéz volt rávenni magam, mert a Végzet ereklyéi negyedik részéről többnyire olyan értékeléseket olvastam, amiben unalmas, felesleges, műhisztikkel telepakolt könyvnek titulálták eme sorozatrészt. Hogy én mennyire egyetértettem ezekkel a jelzőkkel - a könyv első felénél.

     A háborúnak vége, és Clary Fray izgatottan tért vissza New Yorkba, ahol egy lehetőségekkel teli, új világ vár rá. Szorgalmasan edz, hogy Árnyvadász válhasson belőle, és felhasználhassa különleges képességeit. Édesanyja feleségül megy élete szerelméhez. Az Árnyvadászok és az Alvilágiak végre békében élnek egymással. És ami a legfontosabb, Clary és Jace szerelme végre igazán kiteljesedhet.

Valaki azonban Árnyvadászokat kezd gyilkoni, és az éleződő feszültség újabb véres háborúval fenyeget. Clary legjobb barátja, Simon sem segíthet. Akármerre fordul, valaki maga mellé akarja állítani, hiszen szükségük van az életét megrontó átok rettenetes hatalmára. Arról nem is beszélve, hogy két gyönyörű, ámde veszélyes lánnyal jár egyszerre, akik közül egyik sem tud a másikról.

Amikor Jace minden magyarázat nélkül távolodni kezd Clarytől, a lány egy rejtély kellős közepén találja magát, amelynek a megoldásával valóra válik a legrosszabb rémálma. Rettenetes események láncolatát indítja el, aminek akár az is lehet a vége, hogy mindent elveszít, ami fontos a számára. Még Jace-t is.

     A könyvet két részre tudnám osztani: van a nagyon unalmas, szappanoperaszerű szerelmi nyűg, valamint az Üvegváros-féle beütésű történetrész, ami már sokkal derekasabban megállja a helyét.

A könyv egy laza kezdéssel indít, amiben Simon vámpír voltában tündököl, "hódítja" a csajokat, akik közül egyet sem vesz igazán komolyan, sőt azt sem tudja, mit kezdjen a lányok iránta való érdeklődésével.    

"Simon a mai napig csodálkozott rajta, hogy az elmúlt két hónapban randizgattak egymással, még ha a kapcsolatuk ehhez hasonló ritka találkozásokra is korlátozódott, és kénytelen volt azt is feltételezni, hogy ha nem változik vámpírrá, hogy ha az egész élete nem vesz gyökeres fordulatot egyetlen pillanat alatt, még ennyi sem történt volna közöttük."

Közülük leginkább Izzy az, akivel szívesen látnám a fiút, de egyikük sem mutatott a másik iránt túlságosan szembetűnő érzelmeket - sőt inkább semmilyent sem. Ez kicsit bosszantó volt, mert nagyon arra számítottam, hogy ők ketten valóban összejönnek, erős páros lesznek, de mindkettő suta és puding... volt. Mert előfordultak pillanatok, amikor felcsillant egy kis remény.

"... olyan fiúkat választasz, akikről tudod, hogy sosem fognak komolyan venni.
Isabelle tekintete csillogott, ahogy a fiúra nézett, de nem szólt egy szót sem.
- Fontos vagy nekem - szólt Simon. - Mindig is fontos voltál.
A lány tett felé egy lépést. Most már egészen közel álltak egymáshoz a szűk helyiségben; a fiú hallotta Isabelle légzésének hangját és a szívverésének lüktetését."

Úgy éreztem, a szereplők nemhogy fejlődtek volna, sokkal inkább vissza-visszaléptek az érettség lépcsőjén. Sokszor untattak érzelmi nyavalyáikkal, amiért szüneteltetni szerettem volna a könyvet, történt már velem ilyen párszor, de erőt vettem magamon, tovább olvastam, és úgy érzem, nagyon jól tettem!

A pozitív változás Camille, a nagy hatalmú vámpír felbukkanásával kezdődött (most már nagyon örülök, hogy párhuzamosan belekezdtem a Pokoli szerkezetekbe is, mert így tudom, kicsoda ő valójában), aki megcélozta magának Simont, mint szövetségest.

"Árnyvadászokkal barátkozol, de sosem lehetsz közülük való. Mindig is más leszel, mint ők, és kívülálló maradsz."

Nagyon reális dolgokat mondott a fiúnak, szimpatikus és józan gondolkodású szereplő. Ő utána váltott az unalom érdekesebbre, főleg miután Simon igazán szembesült vámpírságának nehézségeivel is. Viszont a sorozat nagy szerelmespárja, Clary és Jace, okoztak még migrénes panaszokat.

Csókcsaták, forró ölelések, sőt néha elcsíptem néhány megszokottnál vagy vártnál túlfűtöttebb jelenetet is, amire megmondom őszintén, nem igazán vágytam. Közben Jace átváltott furcsába, és azon járt az eszem, biztos azért távolodik Clary-től, mert már nagyon szeretne kettyinteni, de fél a lány anyjának haragjától. 

"Apja mindig azt mondta, hogy amikor az angyalok elbuknak, végtelen kínokon mennek át, mert már látták Isten arcát, és tudják, hogy ez soha többé nem adatik meg nekik. Akkor Jace úgy gondolta, tudja, mit éreznek.
Ettől semmivel sem akarta kevésbé a lányt, csak a vágy kínszenvedéssé alakult át."

Aztán nagy örömömre kiderült, hogy Jace nem ennyire sekélyes, jelenesetben másról van szó, ami bonyolultabb és érdekesebb is, plusz Sebastianhoz kötődik. Ollé, örültem a kis kémnek, és annak a gonosz valakinek, aki segítette őt. Mennyire jól megalkotott karakter volt Lilith (gyönyörű név, és mindig a gonoszok birtokolják), csak azt bántam, hogy nem írt neki Clare több szerepet, pedig ez a bibliotikus vonal, és az egész Sabastian-szál nagyon ütősre sikeredett. Viszont a kiírásának jelenetét is nagyon jónak tartom. Viszont amíg eddig eljutottam, addig volt részem némi Clary-ben, aki már nem idegesít, igaz még most sem kedveltem meg, de tetszik, hogy végre rendesen elkezdte az árnyvadász tréninget, még ha még mindig bénáskodik... de az akarat a lényeg!  

"Kezdett arra gondolni, hogy talán hiába született Árnyvadásznak, már túl késő hozzá, hogy igazán az legyen belőle. Vagy talán az adottság, ami őt is és Jace-t is Árnyvadásszá tette, nem egyformán oszlott el, és minden kecsesség a fiúnak jutott, neki pedig... hát, nem sok maradt."

Közben Izzy is visszatalált kedvelhető önmagához, pedig az elején nagyon aggódtam érte.

"Folytassátok csak, amit elkezdtetek. Bűn veszni hagyni egy tökéletesen jó téglafalat, ha hozzá lehet vágni valakit, én mindig azt mondtam."

Viszont Magnus és Alec beleestek abba a szappanoperás szerelmetes krízisbe, ami érthető volt, de nem bántam volna, ha hamar megoldják a privát problémájukat, ehelyett tovább fuldokoltak a maguk generálta érzelmi mocsárban.

Ami az akciódús és fordulatos vége mellett nagyon tetszett, az Simon és Jace egyre inkább kialakuló barátsága. Vagy még csak szövetségesekről beszélhetek? Mindegy, mert ez a két pasi nagyon bejön, főleg, amikor piszkálják egymást.

"Mióta került olyan közel Jace-hez, hogy felismeri a jellegzetes gesztusait? Nem lehetett őket éppen barátoknak nevezni. - Pocsékul nézel ki - mondta.
Jace elhúzta a száját. - Nem hinném, hogy ez lenne a legmegfelelőbb pillanat, hogy sértéseket vagdossunk egymás fejéhez, de ha ragaszkodsz hozzá, valószínüleg ki tudok találni valami jót.
- Nem, komolyan beszélek. Nem festesz valami jól.
- És ezt egy olyan srác mondja, akinek a szexepilje egy pingvinével vetekszik."

Összesítés: a nehéz kezdés ellenére elég jó befejezést nyújtott ez az átvezető rész, pedig voltak aggályaim, nem kevés. Untatott, hogy a szereplők valódi tinikként viselkedtek, nehéznek tűnt az olvasás, amikor a rózsaszín köd miatt ment a rinya, vagy mikor Simon bandája került előtérbe, egy új taggal. De amikor az új fiúról kiderült, hogy nem az akinek mondja magát, valamint a tinis dolgokat az írónő félresöpörte és újra beleszőtte a fantasy-s misztikus dolgokat, akkor kelt életre a könyv igazán, és végül eltöltött az elégedettség. De az első fele, jajajaj, az nagyon lerontotta a végső pontozást.

6/10