A. O. Esther: Gombnyomásra III.

     Ismét vége egy korszaknak. Újabb sorozatra mondhatom azt, na ezt is kivégeztem. Vérzik is érte a szívem. Ismerős érzés, ugye? Valamennyien magunknak tudhatunk egy, vagy akár kettő, esetleg sokkal több olyan sorozatot, ami szívünknek kedves, aminek újabb részét úgy várjuk, mint kisgyerek a Mikulást.
Eszter könyvei hála Istennek, nem évenként röppennek hozzánk a nyomdából, annál sokkal hamarabb, de valahol mégis gondom van ezzel, mert túl hamar bekebelezem a történeteit. Ahogy a történetei is engem. Jelen esetben pedig gondolkodás nélkül kijelenthetem: ajj, de kár, hogy a Gombi trilógia...

     Miután a vadászok megtisztították a mutánsoktól a körzetet, a Hobbs-birtok lakói többnapos ünneplésbe kezdenek. Dylan és Stella szerelme is végre kibontakozhatna, ám az ördög nem alszik…

Kommandósok csapnak le közéjük, és elrabolják Stellát, hogy visszavigyék annak, aki „jogos” igényt tart rá… Miközben a csapat a megmentésére siet, a missziójukról sem feledkezhetnek meg, ami Manipura megváltása a zsarnokoktól. Arra viszont senki nem számít, hogy a mutánsok a csillogó városra is rárontanak. Iszonyú vérontás kezdődik, a katonaság tehetetlen…

A Hobbs-birtokot eközben pusztító erejű terrorista-támadás éri. Liam és Mia fogságba esnek, és ketrecharcosként kénytelenek küzdeni az életükért. A lány egy régi ismerősével is szembekerül, aki most a halálát kívánja. Fullánk, az egykori ellenálló megvásárolja és magával viszi a halálán lévő Miát, mert azt reméli, vele zsarolhatja majd gyűlölt ellenségét, Talbotot.

Russel és Kristen nem kevés kaland árán a felhőkarcolók felett átívelő, égi zarándokútra érkeznek, hogy megkeressék a viking rúnakövet, amely az egyetlen esély az odalent tomboló mutánsok ellen.

Vajon képesek-e megfékezni hőseink a vérengzést és a terroristák támadásait? Képesek-e leverni a gyűlöletes manipurai önkényuralmat? És ha igen, képesek lesznek-e még valaha emberségre, szerelemre ennyi lélekölő harc és iszonyat után?

     A Gombi3-mal elég kalandos utunk volt, mielőtt a kezembe vehettem. A posta ugyanis lusta volt kiszállítani a trilógia utolsó részét. De megérte a körömlerágás, mert amikor a kézbesítés megtörtént, madarat, lepkét, meg mindenfélét lehetett velem fogatni, miközben Jokert megszégyenítő vigyor terült szét az arcomon. Biztos úgy nézhettem ki, mint egy pszichopata. De lapozzunk.
Tudjátok, milyen a jó könyv? Már hogyne tudnátok. Azért soroljunk fel pár ismertető címkét. Például ami kalandos, romantikus, érzelgős, szívszaggató, megszólítja az ember lelkét, humoros, és amitől sokszor sírhatnékunk támad. De ezt még lehet tovább sorolni. Viszont szeretném hozzátenni azt, hogy egy könyv akkor is jó lehet, ha a történetben a szereplők csak nevetnek, sütnek, főznek, beszélgetnek, gyönyörű helyeken sétálnak, andalognak, egyszerűen élnek. Mert egy író akkor jó, ha még az ilyen csekélységekkel is letud kötni. És Eszter ezt kihozta belőlem. Mert a Gombi első (kb) 100 oldala nem bővelkedett hatalmas fordulatokban, vagy egyéb izgalmakban, mégis, amikor a szereplői feltűntek azon a gyönyörű Hobbs-birtokon, egy csepp unalom sem volt bennem, sokkal inkább jólesett olvasni. Csak úgy. De a történet mégsem maradhatott meg ezen a bájos vonalon, hisz végül is ez kalandregény is, és bizony, nagyon jól hozta a kötelezőt!

Amíg eljutott hozzám a könyv, még csak a fülszövegre sem mertem ránézni. Talán amikor kijött, átfutottam, ujjongtam egy sort, de aztán a soron következő könyvek kitörölték az elmémből az olvasott tartalmat, így nem sok mindent tudtam a történet további alakulásáról. Aztán kijött az első könyvkritika, meg is nyitottam a bloglinket, de gyorsan bezártam, mert magam akartam felfedezni a zárórész minden örömét és bánatát. Na de amikor felfedeztem... bosszankodtam, olvadoztam, mosolyogtam, izgultam, heréld ki!-t nyivákoltam, örültem, sajnálkoztam, megkönnyebbültem, szomorkodtam, drukkoltam, röhögtem, sóhajtoztam, megint mosolyogtam, könnyeket hullattam, és a könyv végeztével olyan euforikus és elégedett, de egyben mégis szomorú lettem, hogy nehezen jött álom a szememre. Egyszerűen jó volt. Nem, inkább fenomenális! Azt kérdezitek, mik voltak azok az események, amik ennyi mindent kihoztak belőlem? Nagyon szívesen válaszolok. Először is ott volt Amanda.   

"...akármilyen hülye is néha, Amanda a maga módján rendes lány."

Az első részben megkedveltem. A második részben sajnáltam, mert bármilyen nagy is volt a pofája, nagyon haragudtam Liamre, hogy a vadonban hagyta a nagyvárosi lányt. Egyedül, a mutánsoktól hemzsegő kinti világban. Borítékolható volt, már csak a fülszöveg után is, hogy a lánynak még jut szerep, nem is akármilyen, és bármennyire volt ő ellenszenves a legtöbb olvasónak, én nagyon áttudtam érezni a sérelmeit, mi több, sokszor igazat is adtam neki, mert igaz ami igaz, Mia nem sokáig törte rajta a fejét, ami elég gáz barátnői lépés volt tőle. Akármilyen hiperszuper pasi is Liam... El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem, amikor Amanda kapott még egy utolsó esélyt, de amikor azt is elbaltázta, legyintettem, és elmondtam magamban mindenféle hülyének. Hát, magának kereste a bajt...

Barátnője, Mia, a kezdeti rossz barát hozzáállása miatt kicsit lecsúszott a kedvenc női karaktereim listájáról, de ahogy haladtam a történetben, annál inkább visszakúszott a megérdemelt helyére, sőt mi több, meg is erősítette a pozícióját. Az amandás szitun kívül minden gond nélkül átéreztem az érzéseit, a gyávaságát,    

"...menjünk le reggelizni, mert aztán sok dolgunk lesz.
Mia kuncogott.
- Az ágyadban?
- Aha... De nem csak ott.
- Hát? 
- Az erdőben. Magammal viszlek vadászni!
Már a folyosó végén jártak, amikor Mia visszakérdezett.
- Mégis, mire? nyúlra? Vagy kacsára? 
Liam megrázta a fejét.
- Nem. Mutánsokra.

az akkor is bátor leszek hozzáállását, a szülei miatti fájdalmát. Igazi eleven karakter, akinek gondjai nem múltak el egy csettintésre, és ezzel vált ő annyira reálissá. Az előzően felemlített problémámat leszámítva, nagyon bírtam őket Liammal. Szép pár, és sokszor hozták ki belőlem a nevetést.

"...nem gáz, hogy itt szerelmeskedtünk? 
- Dehogy! A kutya sem jár ide ilyenkor.
Abban a pillanatban Dylan nyitott be a kamrába, miközben valakinek visszakiabált az ebédlőbe. 
- Melyik polcon van az a cukor?
Mia és Liam megdermedtek az asztalon, amikor az indián felkapcsolta a lámpát, de azzal a lendülettel le is kapcsolta.
- Hozzátok majd ki a cukrot! - mondta nevetve, azzal becsapta az ajtót, és visszament az étkezőbe."

Ám a könyv rajtuk kívül sok más párra is koncentrál. Itt van rögtön Russel, és Dylan húga, Kristen, akik olyanok, mint a tűz és víz. 

"- Engem nem érdekel a csillogással teli csodaváros, téged viszont elnyűgöz. Te utálod a vadont, én viszont együtt lélegzem az erdővel. Ennél jobban nem is különbözhetnénk egymástól."

Biztos voltam abban, hogy ez a könyv az ő szerelmüket fogja előtérbe helyezni, de nem igazán így történt. Mint magánkarakterek fontos szerepet töltöttek be a történetben, de mint pár, nem igazán tudtak kiteljesedni. Ez Kristen morcossága miatt volt, ami kész felüdülés volt, mert a sok aranyos csaj közé igazán el kellett egy ilyen makacs természetű nőszemély is.

"-De azt vágod, hogy ez a csaj nem olyan, mint a hugi vagy Mia... Ugye? 
- Mire gondolsz? 
- Nincs benne semmi lágyság. Ő sosem fogja ágyba vinni a szendvicsedet, és nem fogja kimosni az ingedet. Nem lesz gyengéd hozzád, és nem fogja hagyni, hogy önmagad légy, annyira erőszakos a természete. Örülhetsz, ha nem ver majd meg, ha összevesztek. Az ilyen nők kiherélik a pasikat." 

"Azt beszéltük meg, hogy kívánhatok valamit, nem?
- De. És mit kívánsz? 
Russel csak nézte, nézte a lány mandulavágású szemét és dacosan összezárt száját, aztán elmosolyodott.
- Téged."

Azért Kristen ennyire nem volt durva. Végül elég kedves lány lett belőle, de tagadhatatlan, hogy a történetben Stella és Mia a legbársonyosabb lelkek. Valamint még valaki, az indiai Alia, aki hirtelen csöppent a történet és Mason karjaiba. De nagyon édesek voltak, akár a tegnap elfogyasztott óriási süteményem, viszont tőlük egyáltalán nem voltam rosszul.  

"Masonnek sok nővel volt már dolga, de sosem érezte, hogy bármelyiket is meg akarná hódítani. Alia azonban másnak tűnt..."

Mason nagyon jópofa, a beszólásaival mindig vidámabbá tette a napomat.

"Ez valami meseszép! - mondta Stella. - Oda nézzetek! ott egy gyönyörű rönkház!
- Ott meg öt gyönyörű, fejbe lőtt mutáns - tette hozzá Mason, az út szélére mutatva."

Ám lámúros viszonylatban mindenkit leköröz a második részben megszeretett kedvenc párosom, Stella és Dylan. 

"Ó, gyermekem, ne tévesszen meg a felszín! - mondta halkan Ria mama. - Ennek a kislánynak összetört a lelke... És az ilyen sebek gyógyulása időbe telik. Azért láttad olyan szépnek, mert kivirult melletted, és mert minden porcikáját áthatja az irántad érzett szerelem. De a szívében még sötét viharok dúlnak...
- Gondolod, hogy fél attól a féregtől? 
- Az élettől fél, Dylan. Attól, hogy vannak dolgok, amiket nem irányíthat, és ez rettegéssel tölti el. megtapasztalta, milyen az, amikor fölékerekedik, és maga alá gyűri őt a sötétség. És ez szörnyű ijesztő lehet egy ilyen álmodozó, tiszta léleknek."

Látszik, hogy Eszter őket szereti a legjobban. Igaz, hogy Stellát nagyon megkínozta a történet során, de nekik írta a legszebb, legodaadóbb szerelmet.

"Azóta élek csak igazán, amióta az enyém vagy."

 

Ámde még mindig feltudok mutatni még egy párost, akik nem mások, mint Mia valódi szülei. Az anyjáról elég rossz véleménnyel voltam, de mostanra megbékéltem a döntéseivel. Hmm... fogjuk rá... nagyon fogjuk rá... Az apjával kapcsolatban sokkal jobb érzéseim vannak, azt a palit csíptem, a kezdetektől fogva. Talán azért is, mert rögtön tudtam, ki ő.

"Aggódtam érte, hogy megfelelő ellátás nélkül belehalhat a szülésbe. A 265-ös kapunál láttam utoljára, tizenkilenc évvel ezelőtt. Soha többé nem találkoztunk..."

A történetet nem csak a családi és magándrámák szövevényes szálai szövik át, valamint a fékezhetetlen romantika, hanem a sok-sok akciódús jelenet.

"-Talbotra gondolsz? 
- és Grahamre. Ne hidd, hogy szó nélkül lenyelik, hogy az öcséd és Mia hülyét csináltak belőlük... Félek, veszélyben van az egész birtok, Liam. ha ezek egyszer megneszelik, hogy ők idekint vannak, mi pedig túléltük a mészárlást, te is tudod, hogy utánunk jönnek, és kő kövön nem marad..."

Egyrészt itt vannak a gonosz főmukik, akik az orruknál fogva vezették a manipurai lakosságot, miközben a kintieket minél inkább próbálták megtizedelni a legszívesebben emberi húson csámcsogó mutánsokkal. Pfú amikor azok a dögök benyomultak a városba, és letaroltak mindent és mindenkit amit és akit csak értek, az igazán hátborzongató volt. Azt hiszem ezt elég volt olvasni is, filmen nagyon borzasztó lenne (attól még félig csukott szemmel megnézném azokat a jeleneteket, szóval hajrá megfilmesítés!).

"Vadul hörögve martak az előlük menekülő emberekbe, és a levegőbe dobálva szaggatták őket miszlikbe. A visítás, az állatok üvöltése és a fegyverropogás idegőrlő hangzavarrá állt össze."

Valóban, kő kövön nem maradt, a szereplőknek oda kellett tenniük magukat azért, hogy életben maradjanak, nem kevés kalandos helyzetben találták magukat, és velük együtt én is, amikor nem győztem ámulni és bámulni a célig vezető nehézségekkel és erőpróbákkal nehezített úton, amihez aztán nem semmi fantázia kellett! Nagyon örültem, hogy ezek a jelenetek, mint a drótkötélpálya is, nem voltak sablonosak. Egyedi, izgalmas, néha humoros, de számtalanszor nehéz és véres volt az a sok-sok kalandos rész, ami még inkább rátett egy lapáttal a végső értékelésemre.

"Fel akarom nyitni az emberek szemét, hogy lássák, a spirituális felemelkedés jegyében homokba dugott fejjel élik az életüket."

És mielőtt még elfelejteném, rettentően tetszett a végjáték, amiben Russel kifejti, hogy miután egy gombnyomásra megváltozott a világ, az emberek sokáig mégis ugyanolyanok maradnak. Nem teremt felesleges illúziót, nem mondja azt, hogy ezentúl minden szép és jó lesz. Azért az embereknek is tenniük, küzdeniük és akarniuk kell.

" A békéhez idő és nagyon nagyfokú tolerancia kell."

Összesítés: most komolyan, szükséges még ide írnom valamit? Szerintem nem. Mert az egész bejegyzés egy nagy összesítés, azért remélem, érdemesnek találjátok arra, hogy elolvassátok (a hossza ellenére is), mert egy mondatban nehéz lenne megfogalmazni azt, hogy mennyi mindent adott nekem ez a könyv, és az egész sorozat. De azt azért mégis megjegyezném, hogy egyes jelenetek elbírtak volna egy kicsivel bővebb kifejtést, de mindent összevetve nagyon zseni könyv, és remek zárórész.

U.i.: az utolsó fejezet számomra siratós volt. Boldogan csorgattam könnyeimet az arcomon, és tiszta szívből nevettem Stella és Liam összeesküvésén. Nagyon kedves jelenettel ajándékoztak meg, de Stella és Dylan nyújtották a legtökéletesebb befejezést. Utolsó mondataik méltó finálé volt...

10/10

• Még több képért kattintsatok IDE!
  

 

A könyvet köszönöm A.O. Esthernek! :)