J. Kenner: Őrült vágy

     Ismeritek a Stark-trilógiát? Én nem. Na, ezt jól megmondtam. Vagyis hallottam már róla, főleg azt, hogy szürke koppintás, és talán pont emiatt döntöttem úgy, hogy kösz, ezt a sorozatot inkább kihagyom.
Néha csömöröm van az erotikus-romantikusoktól, főleg ha azok a világhírű történet klónjai. Végül mégis úgy alakul, hogy alkalomadtán visszakanyarodok a jól ismert útra - mostanában elég sűrűn is -, és kézbe kapok egy forró olvasmányt. De J. Kennerre eddig még nem gondoltam, mindaddig, amíg az Athenaeum kiadó lehetőséget nem biztosított számomra, hogy elolvassam a Vágy-trilógia második részét. És mivel nem vagyok semmi jónak az elrontója, így úgy gondoltam, talán félre kellene tennem a kis gonosz érzéseimet, és ideje lehetőséget adnom ennek az írónőnek is arra, hogy bebizonyítsa, tud valamit.

J. Kenner

     Úgy nőttem fel, hogy hittem abban, hogy létezik jó és rossz, helyes és helytelen, fekete és fehér. Több eszem volt, minthogy megbízzak az emberekben. Aztán megismertem Tyler Sharpot. A merész, elbűvölő és veszélyesen szexi Tyler Sharp mindig megszerzi, amit akar. De mosolya elbűvölő lehet, ügyei komorak, ambíciói könyörtelenek. Azt gondoltam, én vagyok az egyetlen olyan nő, aki elég erős, hogy ellenálljon neki, de az egymás iránti vágyunk túlságosan sürgető volt ahhoz, hogy letagadjuk. Egy tekintet kellett, és máris bajban voltam. Egy érintés és lépre csalt. Egy éjszaka, és az övé lettem. És most, hogy beleszerettem, nincs visszaút.

     Mivel ez a könyv a Vágy trilógia második része, ezért szerettem volna az első résszel kezdeni, de figyelmetlenségemnek köszönhetően már elolvastam ebből legalább ötven oldalt, mire visszaolvastam a fülszöveget, és rájöttem, hogy valami nem stimmel. Viszont az a néhány oldal elegendő volt, hogy hagyjam a csudába az első részt, és teljesen belevessem magam a másodikba. Végül is jó is adódott belőle, hisz így megtudtam, hogy az előző történet párja meddig jutott, így most, hogy azt olvasom, nyugodtabban szemlélem Evan és Angie kapcsolatának alakulását.

A könyveket mindig a nők mesélik, de a középpontban egy férfitrió, a lovagok állnak. Mindegyik titokzatos, karizmatikus, nem épp legális ügyekkel foglalkozó üzletember, ami a történetek egyik háttérproblémája, plusz a "nekem is van, meg neked is van a múltból démonod, győzzük le együtt" című sablon, amit az ilyen kategóriájú könyveknél már megszokhattunk. Viszont ezt az alapot az írónő megspékelte egy krimiszállal, ami elég gyengére sikeredett, de ettől függetlenül nem volt vele gondom, mert adott egy kis pluszt a történethez, és ettől érdekesebb volt.

Olvastam már olyan könyvet, ahol nem találtam magamnak kedvenc szereplőt, viszont a történet megfogott. És olvastam olyat is, ahol a sztori nem, de egy, vagy több szimpatikus szereplő megmentette a könyvet. Persze a legjobban azt szeretem, ha a két dolog kéz a kézben jár. Itt, többé kevésbé megtörtént az elvárt, mert a történet nem volt rossz, és a szereplők sem.
Leginkább a főszereplőkkel, a mesélőkkel szeretek szimpatizálni, mert az ő gondolataik által ismerem meg a történetet, és a többi szereplőt. Sloane szerencsére jó karakter, erős, céltudatos, és odavan a munkájáért, és a sikerért bármire képes.

"Egy játékban voltunk bezárva, és bár én kezdeményeztem, nem mondhattam azt, hogy tökéletesen értem a szabályait.
Úgy éreztem, sodródom és elvesztem az irányítást. Ugyanakkor nagyon régóta nem éreztem ennyire intenzíven, hogy élek."

Néhány lépésével meglepett, például amikor a cél érdekében pár napra táncosnővé vált, miközben beájult Tyler karjaiba. Jó, hát megértettem, hogy egy olyan férfitól mint Tyler elvesztette a fejét, de azért jobban is figyelhetett volna a vállalt feladatára. Kicsit túl sok is volt belőlük, a rengeteg erotikus jelenetük már-már fullasztóan, és megesett, hogy ennek ellenére a könyv átcsapott unalmasba. Aztán a második felénél jött a vízválasztó, mert a pici krimi szál olykor-olykor felütötte fejét, és oldott a fülledt hangulaton (apropó, csak engem zavart a sok p*na szó?), és az is érdekesebbé és kellemesebbé tette a történetet, amikor a főszereplők közelebb kerültek egymáshoz: beszélgettek, romantikáztak, lelkileg is megnyíltak egymásnak.
Annyit emlegettem már Tylert, úgyhogy itt az ideje, hogy pötyögjek róla egy kis jellemábrázolást.

"– Mindenkinek van sötét oldala – mondta Tyler. – Csak egyesek jobban eltitkolják, mint mások."

"Tyler Sharp fityiszt mutatott azoknak a szabályoknak, amelyek betartatására én az életemet tettem fel."

Először is, miért kell a legtöbb eromantikus regényhősnek Christian Grey-re hasonlítania? Ez elég unalmas már. A szerzők lehetnének eredetibbek is. Ne akarják már a pasikkal folyton gúzsba kötni a nőket. Mert Tyler előszeretettel teszi ezt.
Másodszor pedig, amúgy nem rossz pasi. Igencsak intenzív, ravasz, és kiérdemelten nevezik őt lovagnak, mert ha nincs is kardja meg páncélos-sisakos szerelése, attól még bátran védelmezi a gyengébbeket, és ez nagyon rokonszenes tulajdonság. Viszont még így sem mondhatnám, hogy túlzottan megszerettette magát, de ellenszenvet sem gyújtott bennem, ami már fél siker.

"– Te jó ember vagy, Tyler Sharp – mondtam halkan, amint beült mellém a kocsiba.
– Nem, nem vagyok az. – Hosszan, fáradtan beszívta a levegőt. – De vannak szép pillanataim."

Összesítés: egy kis krimi, sok-sok forró jelenet, aminek arányai eleinte hamar unalmassá tették a történetet, de később, amikor a könyv felfedte Sloane féltve őrzött titkát, vagy pedig megmutatta, hogy a főszereplők romantikázni és valódi párként is tudnak együtt létezni, elérte, hogy szemem rátapadjon az olvasómra. Hajtott a kíváncsiság, hogy a végére miként alakul a zsarunő nyomozása, és, hogy az írónő mennyire reális és boldog végkifejlettel zárja sorait. Jelentem, nekem megfelelően, sőt annyira, hogy azóta is dorgálom magam, miért hanyagoltam eddig a könyveit. Ezután nem fogom! Mert ez, tetszett! És mivel a könyv végén beleolvashattam a harmadik kötet első fejezetébe, nem is kell ragoznom, mennyire bezsongva várom a folytatást.

U.i.: ó, valamit elfelejtettem. A mellékszereplők. Az első résszel ellentétben, a másodikban feltűnt néhány kellemes mellékszereplő. Nekem főleg Sloane barátnője tetszett, a következő mondataival megvett, kilóra:

"– Imádom a privát szarságokat – felelte. – Én is állandóan belerángatlak téged a sajátjaimba. Épp ez a lényege ennek a barátság-dolognak, nem? Megünnepelni a jót, bánkódni a rossz felett és megosztani a titkokat."

És tényleg... milyen igaza van!


8/10

Az olvasás lehetőségét köszönöm az Athenaeum kiadónak!