Cassandra Clare: Az angyal

     Csigalassúsággal haladok Cassandra Clare történeteivel, de azért dolgozom az ügyön, hogy mindig eltöltsek egy könyvnyi időt az Árnyvadászok világában.
A fogadalmam óta, ami abból áll, hogy befejezem A végzet ereklyéi sorozatot, valamint belevetem magam a Pokoli szerkezetekbe - mivel utóbbi az előbbi előzménytörténete -, haladok, lassacskán, de mégis a haladáson van a hangsúly, és ez a lényeg! 
Nah, akkor angyalkodjunk!

     A mágia veszélyes
– de a szerelem még veszélyesebb!

Amikor a tizenhat éves Tessa Gray megérkezik a viktoriánus Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Tessának nincsenek barátai, és egyetlen pillanatra sem érezheti magát biztonságban, ezért menedéket kér az Árnyvadászoktól, akiknek egyetlen célja, hogy megszabadítsák a világot a démonoktól.
Ahogy egyre mélyebben merül el a világukba, a lány azt veszi észre, hogy egyszerre varázsolja el két legjobb barát, és nem sokára rá kell döbbennie, hogy a szerelem a legveszélyesebb varázslat mind közül.

     Én bírom a csodabogár könyvmolyokat, így nagyon örültem, amikor arról olvastam, hogy a történet főhölgye hamisítatlan könyvmániás. 

"Soha nem láttam senkit így lelkesedni könyvekért. Az ember azt hinné, holmi drágakövekről beszélsz."

Olyan szeretettel és áhítattal beszél a könyvekről, hogy az irigylésre méltó. De emellett van más tulajdonsága is, ugyanis ő, egy igencsak különleges szerzet (ahogy a kis mechanikus angyalkája is nagyon külön(ös)leges szerkezet). Nem is tudom miféle teremtmény, de nem is baj, hogy ez nem derült ki igazán az első könyv végén. Emiatt lett számomra a nyitókötet nyerő, mivel a VE-ben már megszoktam az angyalos-démonos alapvilágot, de Tessa rejtélyes mivolta miatt mégis fennmaradt az érdeklődésem. De a történet tartogat mást is démonirtás és "ó, hősnő, ki vagy mi vagy te?" elemek mellett, mert a könyvre ráakasztható a steampunk stílus, ami annyit jelent, hogy a szép ruhák, lovaskocsik, lady-k és lordok korában az utcákon emberbőrbe csomagolt robotok mászkálnak. Kvázi terminátorok, csak harisnyában, és földet seprő szoknyákban. Kémek. Gyilkosok. És Tessára vadásznak az alakváltó  képessége miatt.    

"Amikor megérkeztem Londonba, úgy éreztem, semmi sem valóságos, ami velem történik. Hogy a korábbi életem volt az igazi, ez pedig egy rettenetes rémálom. Azt hittem, ha megtalálom Nate-et, minden olyan lesz, mint régen. (...) Most viszont kénytelen kelletlen azon gondolkodom, hogy nem korábban éltem-e álomvilágban, és nem ez-e a valóság."

Tessa elveszíti egyik rokonát, így, mivel magára maradt, eltökélte, hogy elmegy Angliába a bátyjához, hogy vele éljen, de az eltűnt. Szegény lánynak nem elég, hogy egyedül kóborol egy hatalmas városban, még el is rabolják, bizonyos sötét nővérek, akik kikényszerítik belőle különleges képességét.

"– Én csak sosem gondoltam volna… – suttogta Tessa –, hogy más is lehetek, mint egyszerű ember."

A lány, ha hozzáér egy halott személyes tárgyához, akkor az áldozattá tud változni, annak minden emlékével együtt, így ha az elhunytat meggyilkolták, akkor eltudja mondani, hogy mi történt vele, és ki tette azt. Ez amúgy egy nagyon hasznos dolog, de inkább még mindig maradok a hőn áhított szuperképességemnél, a repülésnél. Na de a bátyja... hát az egy nebáncsvirág. Nem bírom a nebáncsvirágokat... főleg pasiban. Feltűnése közepén elég gyanús volt, éreztem, hogy nem marad sokáig a történetben, de azt nem gondoltam, hogy ekkora gyökér.

"Soha nem beszéltek neki róla, mennyit kellett Harriet néninek dolgoznia, hogy pótolja, amit a fiú szerencsejátékon elvesztett, vagy, hogy Tessának mennyi mindent kellett elviselnie a többi gyerektől, akik részegesnek meg naplopónak csúfolták a bátyját. Mindezt elrejtették Nate elől, hogy ne sérüljön a lelke. Végül aztán mégis megsérült, gondolta Tessa. Talán Jem helyesen gondolja. Tálán tényleg mindig igazat kell mondani, mert az a legcélravezetőbb."

Eme idézet után dőlt el bennem végleg, hogy nem bírom Tessa tesóját. De rajta kívül volt sok-sok más szereplő, akikkel szimpatizálhattam. Például ott volt a mindent kézben tartó Charlotte, aki kitartóan és eltökélten vezette az Intézetet, és sosem feledte, hogy mi egy Árnyvadász dolga.

"Ahogy az emberek rendőrsége megóvja ennek a városnak a polgárait egymástól, úgy óvjuk meg őket mi is a démonoktól és más természet-feletti veszélyektől."  

Férje, Henry, egy tudós csodabogár, olyasfajta, akinek lökött találmányai szinte mindig rosszul sülnek el. Őt akkor szerettem, amikor feltűnt Charlotte mellett, akkor valahogy nem tűnt olyan gügyének - ellentétes jellemükkel kiegészítették egymást, és nagyon frankón néztek ki együtt.
Will, a történet egyik legfőbb szereplője olyan, mint Jace, csak sokkal pökhendibb. Vagy jobban palástolja az igazi énjét? Meglehet. Nem is lenne meglepő. Néhol azért elég jól kijöttem vele, de máskor meg szívesen leöntöttem volna egy vödör vízzel. Fura alak. De izgi a(z eddig) titkos múltja.

– Nem értem őt – mondta Tessa. – Az egyik pillanatban egészen kedves, a következőben meg egyszerűen rettenetes. Nem tudom eldönteni, hogy figyelmes vagy kegyetlen, hogy szeretetre méltó vagy inkább gyűlöletes…

És egész a végéig nagyon jól haladtak Tessával. Eddig a barna hajú srácnak drukkolok... akármilyen tuskó.
Jem, aki a leendő szerelmi háromszög egyik szöge, nos, hát, őt nagyon másmilyennek képzeltem: arrogánsnak, hűvösnek, nagyon tartózkodónak. Erre meg pont az ellenkezője: kedves, józan gondolkodású, szeretetreméltó.
Nagyon kicseszett vele az élet... vagyis az írónő, mert elég kemény betegségben szenved, amiről gyanútlan agyam azt gondolta, hogy majd a harmadik részben derül ki, hogy valami régóta cincálja szegény srác szervezetét. A betegsége miatt lehetne sajnálni, és együtt érezni vele, de még sincs így, mert mondjuk velem, kedves, de ugyanakkor határozott jellemével igen hamar megkedveltette magát.

"– Tudod, hogy nem lehetek örökké melletted, hogy önmagad helyett is én vigyázzak rád. Idővel meg kell tanulnod nélkülem is életben maradni."

A többi szereplő is okés, de Magnus, aki ebben a sorozatban is kapott egy kis rivaldafényt, olyan fura. Nagyon színtelen volt ebben a sorozatkezdő részben; a VE-ben sokkal megnyerőbb. Eléggé árnyéka volt önmagának, de remélem a későbbiekben több szerephez jut, és vagányabb lesz.
Jess pedig igazi fúria, de kedvelhető - főleg, ahogy Will és ő beszólogatnak egymásnak.

"– Jaj, az embernek az életkedve is elmegy tőled, Will – szólt Jessamine."

Összesítés: ezzel a steampunk stílussal még nagyon gyerekcipőben járok. Az, hogy a viktoriánus korban mechanikus lények sétafikáljanak, elég fura és bizarr, de a tudomány az tudomány, és ha némi démonenergiával is megtoldja az aktuális gonosz, akkor már nem is tűnik annyira furcsának. Viszont a történet, méghozzá az a rész, ami a gonosz akárkihez köthető, nem tudott lekötni. Úgy vagyok ezzel a könyvvel, mint a Lélektelennel - mindkettőben jobban szerettem a szereplőket, mint magát a történetet. De ami magát a sztorit illeti, van egy részlet, ami nagyon érdekes. Mégpedig Tessa képessége. És bár nem szeretem a szerelmi háromszögeket, eddig békében megvagyok Tessa, Will és Jem triójával, mert jól együttműködnek, barátságosak egymással, na jó, kivéve az első két személyt, akik néha túllépnek egy bizonyos határt. Ám Will és Jem barátsága kivételes, ami sokat könnyít a nehéz szívügyi gondokon... majd. És addig is, morzsányi humoruk segíti őket felfelé azon a szimpátialistán, ami az enyém.

"– Á! – szólt Will. Túlságosan meglepődött, hogy egyebet is hozzáfűzzön.
– Ugye…?
– Halott – bólintott Jem.
– Biztos vagy benne? – Will nem tudta levenni a szemét a lány arcáról. Sápadt volt, de nem színtelen, mint a holttestek általában, ujjait pedig lágyan összefonta az ölében, a hullamerevségnek nyoma sem látszott rajta. Will közelebb húzódott, és megérintette a nő karját. Merev volt és hideg. – Hát nem reagál a közeledésemre – állapította meg vidámabban, mint amilyennek érezte magát –, szóval csakis halott lehet.
– Vagy egy jó ízlésű, okos nő." - mondá Jem

  
7/10

• További Árnyvadász képekért kattintsatok IDE!