Leslie L. Lawrence: Nyomasztó örökség I-II.

     Egy nap, amikor úton a könyvesboltba elkapott az eső, bőrig áztam és fáztam, de elértem a boltot, egy kicsit elbeszélgettem... kicsit mondtam? Inkább sokat. Na szóval, sokat beszélgettem az eladóval. Felsoroltuk kinek melyik könyv a kedvence, majd szóba jött Laci bácsi és az amerikai tinédzserről, Debby O'Hara-ról szóló sorozata. Az eladó óva intett a szériától, de mondtam neki, hogy nekem az első két kötet is tetszett, meg már nagyon vártam a folytatást, úgyhogy felőlem táncot is lejthet, én megveszem a harmadik, dupla kötetes részt. Megvettem. Nevettem egy csomót, de nem izgultam annyira a krimiszál miatt.

     Mit sem sejtve dolgoztam a laborban, amikor jött egy telefon a szomorú hírrel - a szüleim halottak. Medvék ölték meg őket. Gyászomat nem mutattam a külvilág felé. Csak akkor engedtem szabadjára a könnyeimet, amikor senki sem látta.
Még fel sem ocsúdtam a szomorú hír hallatán, máris ért a következő meglepetés, ugyanis a szüleim a városból való távozásom után gazdagok lettek. Én vagyok az egyetlen örökös, ezért otthagyom a labort, és visszamegyek az otthonomba, ahol vár egy üzlettárs a bohókás feleségével együtt, valamint túlságosan védelmező személyzet egy ismerős csöves kinézetű alakkal. Nem sokkal később pedig a szerelem is bekopogtat az ajtómon, akit rég nem látott álmaim asszonya minden módon távol akar tőlem tartani. Miközben pedig telnek a napok, bennem annál inkább megerősödik a gyanú, hogy a szüleim halála nem egy szerencsétlen baleset volt. Hanem meggyilkolták őket. Ahogy most engem is megakarnak ölni.

     Az első könyv a maga egyszerűségével bejött, a vége igazán pofára ejtős volt, amiért nagyon megszerettem a sorozatot. A folytatás krimiszálának megoldása túl hamar jött, és nem is volt olyan csavaros és kiszámíthatatlan mint az előző részé, viszont humorosabb volt, és akadtak benne meleg helyzetek. A két részre bontott harmadik felvonásra pedig jó ideje kíváncsi voltam.
Debby, az "érdekes" "testőrrel" rendelkező lány immár felnőtt nő, aki még inkább óvatosabb mint eddig. Uunalmas laboráns munkát végez, miközben sikeresen távol tartja magától a megbuggyant kérőket - az előző részben is forgattam a szememet a rengeteg kérője miatt, de most azért röhögtem egyet ezen a részen:

"– Szegény Paul – mosolyogtam. – Te aztán alaposan elvetetted a sulykot. Nem tudod, hogy mit beszélsz. Nem tudod, milyen veszélynek tennéd ki magad…
– Mivel? – kérdezte lelombozódva Paul.
– Hát azzal, hogyha valóban feleségül akarnál venni. Tudod, hányan kérték már meg a kezem?
– Hányan? – kérdezte bambán.
– Többen is – mondtam. – És tudod, mi a közös bennük?
– Micsoda? – kérdezte nagyot nyelve.
– Hogy egyikük sincs már az élők sorában. Mindannyiukat megölték, szívem. Na, ehhez mit szólsz?
Paul nem szólt semmit. Egy hétig nyomát sem láttam. Akkor hallottam valakitől, hogy átkérte magát egy másik intézetbe." 

Hoppá! Ebben az idézetben szerepel egy olyan szó, amitől kezdtem idegbajt kapni. Szívem - ez a kis kedves szavacska szinte minden oldalon és szinte minden szereplő szájából elhangzott. Ettől a szóismétléstől kedvem lett volna vinnyogni, csakúgy mint azon, hogy a könyvben mindenki meghökken. Annyi variáció van a meghökken kifejezésre, de az író csak ragaszkodott ehhez. Én meg a hajamhoz, de amikor sokadszorra találkoztam azzal, hogy... mint a következő idézetben is látható...

"– Mit akarsz, Carlos? – kérdeztem meghökkenve.
– Kikísérem a senort – mondta és a machete hegyével Rio felé bökött."

... kezdtem frászt kapni.

Az első, szellemasszonyos-mackós könyv sok érdekességet tartogatott, alig vártam, hogy a végére érjek és nekikezdjek a folytatásnak, ami Debby igazi múltjáról is lepellerántós információt ígért. Amíg az elsőn jókat nevettem hősnőnk ficermános gondolatain és bőszen bólogattam bölcsességén,

"Utálom a babonás embereket, akik még abban is fenyegető jelet vélnek felfedezni, ha a szél meglebbenti a függönyt."

addig a második résznél szívesen leöntöttem volna a csajt egy vödör hideg vízzel, hogy lehiggadjon kicsit, mert igencsak kezdett egy tüzelő szukára emlékeztetni. Ugyanis várakozásaim ellenére nem Zsiráf akar lenni a második könyv borítóján, ami miatt eléggé csalódott lettem, hanem egy új, szép, de defektes hapsi, Rio Farmer (szerintem is gáz a neve). Nem kedveltem őt. Durcásan olvastam a róla szóló sorokat és drukkoltam a szellemasszonynak, hogy jól csépelje el a hátát. Már a kezdetektől fura volt nekem, de nem igazán kapisgáltam, hogy most ő milyen részt is tölt ki valójában Debby életében.
A történet krimis része bár kiszámíthatatlan volt nekem, mert, hogy őszinte legyek fogalmam sem volt arról ki a következő gyilkos, de mégsem volt olyan érdekes. Ellenben azok a részek, ahol Debby a saját kezébe vette a nyomozást és az esetleges "kihallgatásokat", nos azok nem voltak rosszak, sőt meg is lepődtem a lányon. Jó kis hasznos "sportot" választott magának.

Debbyt az első részben kora miatt nem könyveltem el egy butuska leánynak. Kalandkereső volt, tetszett a kis naiv nyomozása, ami majdnem nagyon rosszra fordult, de ugye van neki egy nagy segítsége, méghozzá a túlvilágról. Na már most a második részben nagylány lett, megfontoltabb, de még így sem tudta magát kihúzni a gyilkosságok köréből, és mindeddig benne is maradt, amivel nekem abszolút nincs bajom, de az ő elutasító magaviselete néhol már kikészített. A fenébe is már, hagyja magát az árral sodorni, és menjen el gyilkossági nyomozónak, ha már állandóan benne van a sűrűjében. Szerintem. Ehelyett sokszor nyafogott, tetette az ostobát (vagy ennyire okos, vagy tényleg hülye) és az a hiszti, amikor tudomást szerzett az eredeti származásáról, hát pofont érdemelt. Jó, nem könnyű feldolgozni 25 éves fejjel, hogy az élete jóformán hazugság, de akkor is. Na, én ilyenkor kezdtem visszaemlékezni azokra a fejezetekre, ahol átváltott Terminátornéba, valamint amikor jópofa gondolatmenetével okozott pár kellemes percet.
A többi szereplőt nem tudtam megkedvelni. Ebben a sorozatban így vagy úgy, de nekem még mindig Debby az ász. Oké, a sheriff ennél a jelenetnél kicsit belopta magát a szívembe:

"– Te mit gondolsz magadról, Debby? Azt-e, hogy normális vagy, vagy magadban te is meg vagy győződve róla, hogy nem vagy egészen az? Lehet, hogy skizofrén vagy, vagy hasonló. Te mit gondolsz erről?
– Most kell válaszolnom rá?
– Most kérdeztem.
– Azt hiszem… teljesen normális vagyok.
– Oké. Jó tudni, hogy legalább te biztos vagy benne."

Bob, Debby élő segítője sem volt rossz arc, de amikor megemlítette Leslie L. Lawrencet, ott a szívem kihagyott egy ütemet. Nem azért, mert annyira örültem Laci bá' másik sorozata kalandorának megemlítésén, hanem mert attól rettegek, hogy az író egyszer gondol egyet és összefésüli a két történetet. Az ég mentsen meg tőle! Ott sírnám el magam. Debby maradjon csak a nyugati kontinensen, Lawrence meg nyomozzon tovább a kolostorokban. Jaj amúgy lányunknak ott vannak a mesterei is, akik megtanították neki, hogy az egész világ fegyver, ha bajban van, használja az eszét és a körülötte lévő tárgyakat önvédelemre. Jópofák voltak, kedveltem őket, sajnáltam is egyiküket.

Összesítés: ebben a kis bekezdésben csak ismételni tudom magam. A dupla kötet első része tetszett, mert jó és érdekes felvezető volt, kellően felcsigázta az érdeklődésemet, valamint Debby sokszor megnevettetett és a gyászos bekezdései engem is elszomorítottak. A történet második felének érdekessége kicsit visszább esett, a krimis rész sem volt annyira izgalmas mint vártam, de azért megesett, hogy sikerült meglepődnöm. Hála a Magasságosnak, a Nyomasztó örökség nem csapott át nyomasztó ökörségbe. Viszont a vége hisztit nem tudom hová tenni, mintha Debby egy őrült dedóssá vált volna, de reménykedem, hogy a józan eszét a továbbiakban többször fogja kamatoztatni. Zsiráfot és a többi régi szereplőt pedig epekedve várom vissza. Remélem a kedves író úr már rajta van az ügyön. Szorítok érte! :)

8/10