Mats Strandberg - Sara B. Elfgren: Tűz

     Jó pár évvel ezelőtt olvastam az első részt, ami nagyon tetszett. Érdekes volt a családközpontú boszorkánytörténet, ahol mégis kevés volt a mágia, de ez akkor nem is volt fontos, mert inkább a szereplők érdekeltek a küldetésük helyett. Pár hónappal ezelőtt viszont úgy gondoltam, ideje levenni a polcról a még vaskosabb második részt, és újra elmerülni az engelsforsi történetben.

Kiadó: Geopen
Sorozat: Engelsfors #2
Műfaj: young adult, misztikus
Oldalszám: 660
Eredeti cím: Eld
Kötés: keménytáblás
Fordító: Péteri Vanda
Megjelenés: 2013 (eredeti megjelenés: 2012)
ISBN: 9789639973749

     Az Engelsfors trilógia második kötete Vége a nyárnak és a kiválasztott hat lányt a gimnázium második osztálya várja. A szünidő szinte rettegésben telt el, és ők felkészültek a gonosz erők következő lépésére. Ám a veszedelem olyan irányból fenyegeti őket, ahonnan egyáltalán nem számítanak rá. Egyre nyilvánvalóbb, hogy valami nagyon nincs rendjén Engelsforsban. A múlt összefonódik a jelennel, az élő találkozik a holttal. A Kiválasztottak között még szorosabb lesz a kötelék, és a lányok megint rádöbbennek, hogy a rendkívüli képesség vagy a varázslat sem vigasztalja a boldogtalan szerelmeseket és nem gyógyítja meg az összetört szíveket… A svéd szerzőpáros fiatal felnőtteknek szóló trilógiájának első kötete, a Kör, óriási sikert aratott az egész világon, és nagy várakozás előzte meg a folytatást, melyben újabb sötét és misztikus fordulatok borzolják az olvasók idegeit.

"Bizonyos szempontból szeretem ezt a várost. Ez az otthonom. Csak jövőnk nincs itt. De az is lehet, hogy pont ezért kéne visszajönnie az embernek. Hogy felépítsen valamit."

     Ha az első részre anno azt mondtam, milyen vaskos, akkor ez a könyv már tényleg hatásos fegyver. Masszív keménytáblás darab ez is, és a több mint hatszáz oldal aztán kitesz magáért. Gyönyörűen néz ki, igazi könyv, nem csak amolyan "vigyázni kell rá, szét ne essen mert puhaborítós" darab. A külcsín abszolút tízes. De ugye könyveket nem csak szép borítóért veszünk, az inkább másodlagos, mert a benne szereplő történet az igazán fontos. És az pedig ennél a könyvnél, hát...

Szereplőink kissé megfogyatkozva, pár hónappal az első rész után köszönnek vissza az olvasónak. Eddigi életük sem volt fenékig tejfel, de most már még több gonddal kell szembesülniük, ugyanis mindennapjaikba egyre inkább beférkőzik a mágia, vele együtt pedig egy szellemlány is, aki próbál nekik utat mutatni, hogy együtt legyőzzék a gonoszt, és a világot megmentsék az apokalipszistől. De ez nem megy olyan könnyen, ha Anna-Karin miatt a nyakukban liheg a boszibíróság, és a magánéletükben is egyre több a gebasz.

"– Nem te vagy a leginkább sajnálatra méltó teremtmény a világon, még ha szeretnéd is ezt hinni – mondja Anna-Karin."

Ez a rész is bővelkedett családi problémákban, amik még súlyosabbak az első részben olvasottaktól is, úgyhogy szegény lányokra rájárt a rúd. De ez lehetővé tette, hogy még inkább megismerhessem őket, és az addig unszimpatikus Idáról is megváltozzon a véleményem. Főleg ami a könyv végét illeti - és most azt kérdezném, miért??? (akik olvasták a könyvet, azok tudni fogják mire gondolok). Ebben a részben még mindig klikkesednek a boszitagok, de már sokkal jobban látszik a köztük lévő kötelék, ami talán az utolsó részre barátságnak is nevezhető majd. Sokszor kénytelenek voltak összefogni, de ezzel együtt ismerték meg még inkább egymást, és ez tetszett. Az írók még mindig  reálisan mutatták be a lányok egymáshoz fűződő kapcsolatát, nem mentek át "ó, örökké legjobb barátok leszünk" maszlagba. A családi perpatvarok mellé pedig még több mágikus részletet kaptam, amiknek többsége nem tetszett. A boszorkányok nagy Tanácsa volt inkább egy csapat birka, mint józan gondolkodású vezető. A Pozitív-Engelsfors-os részeket úgy ahogy volt, untam. Alexander és Viktor, az új szereplők nem nőttek a szívemhez, főleg ami az idősebbet illeti. De miattuk többet megtudtam Adrianaról és a családjáról, ami miatt nagyot néztem. Nem semmi a múltja szegény hölgynek. Ahogy Nicolaus-é sem.

"Honnan tudja az ember magáról, hogy jó? Hogy lehet ebben biztos?"

Ami leginkább magával ragad ebben a sorozatban, azok még mindig a karakterek. A lányok jellemfejlődése egyre jobb, úgy éreztem most Ida volt ebben a részben a központibb karakter, amit nem bántam, hisz jobban megismerhettem, és meg is kedveltem. Viszont az abszolút befutó ezúttal Linnea volt. A gótruhás lánynak hatalmas szíve van, de a többi lány is tartogatott érdekességeket, például Anna-Karin, ő az előző részhez képest sokat fejlődött. Az ő jeleneteit is szerettem, főleg a rókás részeket. De akadtak olyanok is a történetben, akik miatt savanyú képet vágok még mindig: a legnagyobb antikedvenc Wille volt, a kis nyomorult büdösbogár.

Összesítés: a szerzőpáros megírt egy fantasztikus sorozatindító kötetet, amiben megismerhettem rengeteg érdekes szereplőt, akik a folytatásban még inkább a szívemhez nőttek. De a Tűz akármennyire is tartalmazott jobbnál-jobb elemeket, a terjedelme miatt sokszor úgy éreztem, felesleges köröket teszünk meg fejezetről-fejezetre, amik nem adnak semmi pluszt a történethez, inkább untatnak. Főleg a sok mágiához kapcsolódó rész volt az, amik miatt olvasás közben inkább bámultam ki a fejemből, mint hogy kellő figyelemmel zabáltam volna a sorokat. Pedig jó volt ez a könyv is, de túl sok volt az üresjárat, a felesleges rész, amik miatt nem szippantott be úgy a regény.

6/10