Jud Meyrin: A kastély réme

     Romantika? Jöhet minden mennyiségben! De néha még az én agyam is  túlcsordul a csókoktól és a giccstől, meg a sok huncutkodástól. Ilyenkor pedig kedvem támad valami máshoz, mondjuk egy-egy krimiolvasmányhoz. Néhány szaftos, agymozgató esetre bármikor vevő vagyok, persze az sem hátrány, ha olyan főszereplőket kapok akik közt dolgozik a kémia, hogy romantikus énem is megkapja az adagját. Így nagy mázlistának érzem magam, hogy Jud Meyrin, azaz Megyeri Judit nemrég felkeresett, hogy volna-e kedvem előolvasni a Felföldi rejtélyek sorozatának harmadik, novemberben megjelenő A kastély réme című részét. Gondolhatjátok, nagyon örültem a felkérésnek! Ezúton is köszönöm szépen! És igaz, hogy szeretek a sorozatokkal sorban haladni, most mégis a harmadikkal kezdem az írónő munkásságával való ismerkedést. Amire amúgy már évek óta kíváncsi vagyok, most pedig, hogy az ölembe pottyant ez a lehetőség, vigyorgó fejjel éltem is vele.

Kiadó: FaireBooks 

Sorozat: Felföldi rejtélyek #3

Műfaj: romantikus krimi

Oldalszám: 

Kötés: puhatáblás 

Megjelenés: 2023. november 15.

ISBN: 9786158223645

      Egy gyönyörű kastély, ami titkokat, szenvedélyt és halált rejt

Francesca Blair krimiíró, akit letaglózott egy személyes tragédia. Képtelen visszatalálni a korábbi életébe, képtelen írni, pedig mindig is így birkózott meg a körülötte történtekkel: belefoglalta egy regénybe.

Amikor a tudomására jut, hogy a gróf halott húgának szellemét látták a közeli Glamisi kastélyban, úgy érzi, ez az a sztori, amivel kilábalhatna az írói válságból. Csak ki kell derítenie, mi lapul a kísértethistória mögött.

Mert kísértetek nincsenek.

Vagy talán mégis?

És vajon igaz, amit az emberek beszélnek, hogy a gróf húgát a saját férje ölte meg?

Francesca Glamisbe megy, ahol azonnal elbűvöli a megrendítő múltú, karizmatikus férfi. De Blake Lorimer tényleg ártatlan, vagy ő a kastély réme?

Szívszorító történet veszteségről, bűnről és a mindent elemésztő szerelemről

Jud Meyrin 

"– Egy gyilkosság kellene neked! – jelentette ki Lottie Kelsey, mire Francesca döbbenten nézett rá.

Lottie állt a legközelebb ahhoz, hogy a legjobb barátnőjének hívhassa, úgy gondolta, jól megismerte az elmúlt másfél évben, de még mindig voltak pillanatok, amikor egyszerűen nem tudta követni az észjárását. Mint például most."

"... tökéletes ihletforrás lenne. Egy ijesztően gyönyörű kastély, aminek a történelme tele van bűnnel és erőszakkal. Odamehetnél, és kérdezősködhetnél, hátha kedved támad valamit beleszőni egy történetbe. "

"Meg kellett kerülnie a kastélyt, közben folyton felfelé sandított az ablakokra, és azon járt az agya, ami a falak mögött történt. Nem azon, amit az újságok megírtak, és nem is azon, amit az emberek pletykáltak. Hanem a valóságon."

"...minden egyes kínzó, ocsmány emléken, amit képes volt felidézni, végigment. 

Nem engedhette meg magának, hogy felejtsen."

 

     Van abban valami izgi, hogy egy sorozat harmadik kötetével kezdek. Úszni tanuló módjára csöppentem bele egy olajozottan működő világba, ami látom, hogy jól felépített, az írónő stílusa olvasmányos ezért hamar berántott a sztoriba, a cselekmény pedig lassan építkezett, de olyan érdekes alapokra mint egy arisztokratákkal teli  kisértetjárta kastély, egy bosszúszomjas, veszteségektől terhes férj, és egy írónő, aki új könyvéhez keres ihletet; de nem elégszik meg azzal, hogy mások sötét foltja esetleg csak inspirálja, ő kíváncsi, és ha már az élet úgy hintette elé a lehetőségeket mint szél a port, akkor kihasználja a helyzetet és az igazságkeresés útjára lép, és saját szakállára kezd el nyomozni. Jönnek is szépen a felmerülő kérdések: a kastélyban tényleg annak a nőnek a szellemét látták aki allítólag kiugrott az ablakon? Meg különben is, mi is történet vele igazán, valóban öngyilkos lett vagy megölték, de miért? A sötét tekintetű sebhelyes, ám nagyon is helyes özvegy szemében csak fájdalom látszik vagy egyéb titkok is? Francesca mibe keveredett bele? De amikor kaptam pár múltbéli fejezetet is az arisztokrata családról, onnan kezdve kényelmesen befészkeltem magam az olvasókuckómba és átadtam magam a történetnek. Figyeltem a jelekre, a szereplők viselkedésére, előbújt belőlem Sherlock Holmes és próbáltam rajönni a miértekre. Közben pedig nem titok, az előző részre való apró utalások kicsit bosszantottak, mert nem olvastam az előzményt és úgy éreztem lemaradtam a belsős poénokról, na de majd ha ismerősöm eljuttattja hozzám az első két részt, mindenképp pótolom a hiányosságaimat. Addig pedig hagytam, hogy elragadjon ez a történet, ami ha az ügyet nézzük tényleg megállja a helyét önmagában is. 

"– Nagyon örültem, amikor kiderült, hogy valós esemény ihlette a könyvét – jegyezte meg Mary Anne Bowes-Lyon olyan boldogan, mintha az a valós esemény a brit történelem egy meghatározó fejezete lenne, és nem egy véres gyilkosságsorozat, ami még másfél év után is kísértette Francescát. "

" – Tényleg azt hiszi, hogy valaki közülük – mutatott a kastély irányába – megrongálta a féket az autóján? 

(...) 

– Igen. 

– De azt nem tudja, hogy ki. 

– Azért vannak tippjeim. 

Francesca a homlokát ráncolva nézett rá. 

– Hadd segítsek kideríteni! – kérte, és ezúttal Blake-et nem csupán összezavarták a szavai, hanem teljesen megdöbbentették. 

– Minek akarna segíteni? 

A nő megvonta a vállát. 

– Van egy olyan rossz szokásom, hogy ha az utamba sodródik egy bűnügy, muszáj segítenem megtalálni a tettest... "

 

" – Azért legyél óvatos. Az ósdi kőrakásnak attól a részétől folyton elfog a frász, valahogy rossz az aurája. 

Rossz az aurájuk... Francescának szöget ütött a fejében a kifejezés. Kétségkívül gyönyörű volt mind a nappali, mind a hálófülke, de még a hatalmas fürdőszoba is, amiben édesen régimódi, aranylábas kád állt. De a szép felszín mögött megbújt valami dermesztő, amit Francesca képtelen volt szavakba önteni. Lehetséges, hogy Caroline Lorimer halála szennyezte be a helyet ugyanúgy, ahogy az ő anyja halála az üvegházat?"

" – Elég gyorsan átnyergeltél arról – mondta helyette –, hogy csak ihletet gyűjtesz a következő könyvedhez, arra, hogy szimatolsz egy lehetséges gyilkossági ügyben."

Minél több fejezeten voltam túl, annál inkább emlékeztetett a történet Colleen Hoover Verity kötetére. A múltbéli fejezetek szintén az "áldozatot", azaz Caroline-t mutatták be, igaz itt gyerekkorától kezdve, ami tetszett, főleg hogy lassan fedezhettem fel, mennyire manipulatív figura volt. 

"Mosollyal és kedvességgel bármit el tudott érni."

Az ő személyisége egyre több bogarat ültetett a fülembe, annyi teória jutott róla eszembe, hogy már zsongott a fejem. Biztos voltam abban, hogy nem hiába kapott külön részeket, valami oka csak volt. De közben más-más szereplők is gyanúsnak tűntek. A húgi. A srác a múltból, aki előszeretettel kötött fogadásokat. De ezek mellett az írónő a misztikummal is gyakran megcsiklandozta a tudatomat, az ajtón túli kaparászások, éjszaka nyikorgó padlódeszkák, bokrok közt megbúvó különös árnyak mindig elérték, hogy borsódzon a hátam.

"– Nem fogom az éjszaka közepén visszaküldeni oda, ahonnan lélekszakadva elmenekült, Napsugár. 

– Napsugár? – Francesca ezúttal nem bírta megállni, hogy ne kérdezzen rá.

Blake egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha idegesítené a kérdés. Vagy mintha megbánta volna, hogy Napsugárnak hívta.

– Olasz származású, nem? Az meg kurva napos hely."

"Mi a fenét művel vele Francesca Blair?! Blake-et a vágy mellett legalább ugyanannyira a düh is marcangolta, mert nem akarta ezt. Nem kérte, hogy a nő megjelenjen az életében, és mindent felforgasson. Akkor sem, ha valami elbaszott módon a kín ellenére is jól esett vele lennie."

A misztikus és nyomozós pillanatok mellett egyre inkább teret kapott a romantika, pontosabban a vágy szikrája Francesca és Blake között. A kívancsiskodó írónő és a sebeket viselő asztalos jó páros voltak, szimpatizáltam velük, jó volt róluk olvasni. A köztük lévő kapcsolatot jól ábrázolta az írónő, az eleinte puhatolózó, szemérmes pillanatok pont jókor és jól váltottak át szenvedélyesebbé. De nemcsak emiatt kattantam a sorokra. A könyv már pár fejezet után is sikeresen beszippantott. Ott húzkodott egy mézesmadzagot az orrom előtt, és incselkedett velem, hogy jó lesz ez a sztori, olvassam csak, és én azt tettem. A stílus, a lassan adagolt, mégis érdekes és feszült pillanatokkal teli cselekmény vagy a figyelemreméltó szereplők tették velem mindezt, nem tudom... francokat, dehogynem, a felsoroltak mindegyike. 

"Mindenkiben ott a szörnyeteg, Blake, csak van, aki lekötözve tartja."

Aztán egyre többet járt az agyam a lehetséges bűnösökön, és már volt is egy bombabiztosnak hitt teóriám tetessel együtt, mire az illető a könyv felénél kinyiffant. Én pedig csak néztem magam elé feszült vigyorral, a képzeletbeli noteszomból pedig kitéptem a csillivilli, okoskodó jegyzetlapomat, összegyűrtem és dobtam a kukába. Kezdhettem elölről! Itt bizonyosodott be az írói kreativitás és az én mezei olvasó létem közötti különbség, de nem bántam, nagyon örültem ennek a váratlan fordulatnak, felrázta a történetet és engem is.

" – Te erre az egészre egy kibaszott rejtvényként tekintesz, ugye, (...)

– Muszáj – vonta meg a vállát a nő –, különben remegve kuporognék a sarokban."

" Hiába keveredik bele mindenféle eszement kalandba és nyomozásba az utóbbi időben, mindig is a könyvei mögé fog elbújni, csak annyi a különbség, hogy most már nem csak olvassa, hanem írja is őket. "

" – Nem hiszem, hogy teljes bizonyossággal meg lehet állapítani az emberekről, hogy mi is rejtőzik bennünk legbelül."

"...bár tényleg csak két ember lennének, akik kedvelik egymást, traumák, halálesetek és nyomozás nélkül."

Aztán már mindenki gyanús kezdett lenni, miközben a tudatom mélyéről azt suttogta egy kis cérnavékony hang, hogy sokszor a legártatlanabbnak tűnők a bűnösök. Végül olyan összeesküvés-elméleteket gyártottam, hogy magam is meglepődtem rajta ez a sok mocskos gondolat honnan jött? De mikor egy újabb lapot körmöltem tele a gondolatmenetemmel, bamm, jött a csattanó, és megdermedtem mint egy őzike a fényszóró előtt... hát már megint rászedett az írónő. Áh, bírtam, hogy megint csőbe lettem húzva. :D

Összesítés: a kutyafáját, ez a történet hangyabolyt csinált az agyamból. Egyszerűnek indult a misztikus kísértethistóriájával, majd egyre kuszább lett, tele feszült pillanattal, de a lassú cselekményvezetés teret adott arra, hogy gondolkozzak, vizsgáljam meg alaposan a szereplőket, teóriákat gyárthassak és büszkén leránthassam a leplet az arisztokraták mocskos dolgairól. Serényen dolgozott is bennem Sherlock, és mint Columbo-nak volt is mindig egy újabb kérdésem, meg persze zseninek tűnő válaszaim, de közben az írónő egy-egy váratlan fordulattal agyoncsapott, én pedig a végére mosolygósan ott ültem a sztori előtt  az "ezt nem hiszem el" arckifejezésemmel.

A krimi rész jelesre vizsgázott, imádtam, hogy milyen izgalmas játékra invitált, viszont a romantikus cimkével is nagyon jól bánt. Francesca és Blake külön-külön is remek karakter volt, utóbbi pedig bámulatos, hogy milyen mélységet kapott, viszont hősnőnk sem volt egy elveszett bárányka. Tetszettek, szerettem őket, és nagyon remélem, hogy újabb kalandba csöppennek majd, ahol méginkább erősödhet a kapcsolatuk.

AJÁNLOM

Az olvasás lehetőségét köszönöm szépen Jud Meyrinnek!

"Lenyúltam Hunter irodájából a szellemet látó nő nevét és telefonszámát. – Kiszélesedő vigyorral húzott elő a táskájából egy enyhén gyűrött fecnit, és átnyújtotta Francescának. 

Francesca homlokráncolva a névre pillantott, de nem a betűket, és nem is Lottie lendületes macskakaparását látta, hanem felvillant előtte a Glamisi kastély hatalmas, soktornyos épülete a háttérben sötét, vészjósló felhőkkel, és elfogta a vágy, hogy ismét belemerülhessen abba a jól ismert, mégis minden alkalommal idegen kalandba, amit egy történet megírása jelentett. Amikor megszűnt a külvilág, elhalványodtak a problémák, és semmi nem számított, csak az a fantázia, amit szavakból épített maga körül. Hirtelen úgy érezte, mintha egy láthatatlan kötél húzná a kastély felé."

"Francesca tudta, hogy a valóság ritkán nyilvánvaló, ritkán látszik elsőre. Általában megbújik a mendemondák, az emberekről kialakított kép mögött, és aki nem elég figyelmes, azelőtt láthatatlan marad. Francesca azonban szeretett alaposan szemügyre venni mindent. Gyerekkorától kezdve ezt tette. Visszahúzódott, és figyelt, aztán eltöprengett azon, amit észrevett."

"Francesca csupán fél órát töltött el a két nő társaságában, de máris megkedvelte őket, és ettől csak még inkább nőtt a lelkifurdalása. Hiszen ő azért van itt, hogy a család múltjában turkáljon."

"– Úgy érti, hogy a húga és a gróf nem illenek egymáshoz? – puhatolózott, amikor az étkezőben felbukkant Laura, és elvonta róluk az öreg grófné figyelmét. 

Arthur megvonta a vállát. 

– Azt nem mondanám, de azért nem Isa lesz az, aki kiszedi a Norton seggébe dugott piszkafát, pedig az igencsak ráférne a grófra, ha érti, mire gondolok. 

– Valóban egy kicsit merevnek tűnik. 

– Egy kicsit?! Ez az évszázad alábecslése – forgatta meg a szemét a férfi."

"... Laura felé biccentett, aki egy hórihorgas, vékony férfival beszélgetett épp a pázsit szélén. 

– Ő a kastély levéltárának vezetője. Esetleg beszélhetne vele, ha ennek a helynek a múltja érdekli. Bár a tegnap esti kis magánakciójából az jött le, hogy inkább a jelen foglalkoztatja. 

Francescának kétsége sem volt afelől, hogy az asszony Blake-re céloz, és ettől az arca még jobban felforrósodott. 

– Csak igyekeztem segíteni... – motyogta. 

– Hát persze, és segített is, de ettől még tény marad, hogy a családunk története krimiregénybe kívánkozik."

"Én a könyvekben élek, Blake. Gyerekkoromban oda menekültem, aztán felnőttként is ott maradtam. Történetekben gondolkodom, meg fordulatokban és karakterekben. Amik néha félelmetesen hasonlítanak a valóságra, máskor meg nem."